Justizmord, avagy "az igazság megölése" a modern büntetőeljárásban - Okok és következmények

2019.07.17. Jogi Fórum / Papp-Nagy Zsolt

Negyvenhárom – 43 (!) − év után szabadult egy férfi, C.R. Finch az Amerikai Egyesült Államokban, miután kiderült, hogy a terhére rótt bűncselekményt nem ő követte el. A férfi a halálsort is megjárta, kivégzésére csupán azért nem került sor, mert az ítélete után eltörölték a halálbüntetést Észak-Karolinában. Ő egy a sok közül, aki justizmord áldozata lett. De mi eredményezheti az „igazság halálát” a modern büntetőeljárásokban?

A justizmord fogalmat a súlyos bírói tévedésre használják, az „igazság megölése”, ”jogi halál”, ”bírói halál”, ”bírói gyilkosság” kifejezésekként fordítható magyarra. Tágabb értelemben a bűnös vádlott felmentését, szűkebb értelemben a nem bűnös vádlott elítélését jelenti. Ugyanakkor nem justizmord az in dubio pro reo elv érvényesítése – azaz a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére elv okán történő felmentés –, ugyanis a bírónak bizonyítottság hiányában kötelessége a felmentő ítélet meghozatala.

Mi eredményezheti az „igazság megölését” a modern büntetőeljárásokban, melyek sajátja – mint ahogyan a magyar büntető eljárásjogé is – a büntetőjogi felelősségre vonás több szakaszúsága, mely elkülönült szakaszai révén elméletileg pont alkalmas az esetleges hibák, tévedések időben történő felderítésére, elhárítására?

A büntetőeljárás egyrészt a büntetőjogi felelősségre vonásra irányuló folyamat, melynek közvetlen céljai: a bűncselekmények és elkövetőik felderítése, bíróság elé állítása, felelősségének megállapítása és megbüntetése. Másrészt az, hogy a büntetőeljárásban részt vevő személyek együttes tevékenységének eredményeként a bíróság megállapítsa az igazságot – függetlenül attól, hogy akkuzatórius vagy inkvizitórius jegyek vannak többségben az adott eljárásjogban – azaz azt, hogy történt-e bűncselekmény és ki az elkövetője.

A justizmord általában egy folyamat eredménye, nem pedig a végső döntést meghozó bíró egyedüli felelőssége, így a nyomozási szakban elkövetett hibák, tévedések óhatatlanul hozzájárulhatnak a tárgyalási szakban meghozott téves ítélethez.

Az USA-ban működő Innocence Projekt 1992 óta 362 tévesen − jellemzően halálra vagy súlyos börtönbüntetésre – elítélt személyt mentetett fel DNS bizonyítékok alapján, melyek a ’90-es évekre váltak jól használhatóvá és megfizethetővé. A fenti project vizsgálata szerint az esetek 72 százalékában a téves elítélésnél szerepet játszott, hogy egy vagy több tanú tévesen azonosította a terheltet – Finch úr esetében is ez történt – a bűncselekmény tetteseként. A felismerés bemutatásra vagy személykiválasztás, a hatóság által bemutatott személyek emléknyomok alapján történő azonosítására kidolgozott krimináltaktikai módszer, lényegében a tanú kihallgatása révén arról kell meggyőződni, hogy a hatóság elé állított személy azonos-e azzal, akit a tanú máskor, más helyen látott. A bűncselekmények felderítésében, az események rekonstruálásában a tanúk szerepe alapvető fontosságú lehet, amennyiben a cselekményt optimálisan észlelték és a történteket pontosan adták vissza. Azonban több tényező is befolyásolhatja ezt: az események gyorsan történtek, maga az emlékezés is sok tényezőtől függhet, például a tanú érdeklődési körétől, ismereteitől, hogy a cselekménnyel kapcsolatban mire figyelt fel. Jól szemlélteti a tanúk „bizonytalanságát” a magyar kriminalisztika történetének egyik legsúlyosabb esete, a móri-ügy. Kaiser ügyvédje a védőbeszédében ki is tért a szemtanúkra, és megjegyezte: a szemtanúk leírásai olyan mértékben különböznek egymástól, ami már önmagában kétségessé teszi megfigyelésük helyességét, és többször olyan személyt választottak ki, így védencét, aki nem hasonlít arra, akit korábban leírtak. A többi már történelem, amikor a valódi elkövetőket elfogták, kiderült, hogy a bank ajtajában álló férfi – akit tévesen az átlagmagasságú Kaiserrel azonosítottak − majdnem két méter magas volt!

Az Innocence Projekt adatai szerint a tévesen elítéltek 27 százaléka hamis beismerő vallomásokat tesznek, tehát úgy vállalják magukra bűncselekmények elkövetését, hogy azt nem követték el. Mi vezethet egy ártatlan embert ahhoz, hogy beismerjen egy szörnyű bűncselekményt, egy emberölést, mintsem körömszakadtáig küzdjön az ártatlansága mellett? Az ilyen esetek egy része mögött a kihallgatásokon alkalmazott pszichés nyomás áll, a terhelt személyiségjegyeiből adódóan – például hiszékenység, személyiség kóros vagy hiányos fejlődése – beismerheti egy általa el nem követett cselekmény elkövetését. Előfordul, hogy a nyomozók vezetik rá a gyanúsítottat a megfelelő válaszokra, a bűncselekmények elkövetésével kapcsolatos körülményekre, ún. taktikai blöfföt alkalmazva. A hamis beismerés okai között megtalálható az is, hogy a gyanúsított tudatosan vállalja magára az elkövetett bűncselekményt: érzelmi okokból vagy a valódi elkövetőtől való félelemből, esetleg fenyegetés, kényszer hatása alatt. Az Innocence Projekt önálló justizmordhoz vezető okként azonosítja a „rossz védelmet” − a védőügyvédek felelőssége is felmerül a hamis beismerés kapcsán, hiszen optimális esetben jelen vannak a kihallgatásoknál, tevékenységük megfigyelő és ellenőrző, így amennyiben a hatóságok figyelmen kívül hagyják a terhelt jogos érdekeit, azonnal fellépnek az érdekében.

A következő justizmordhoz vezető ok, a szakértői tévedések köre, amelyek a szakvélemények elkészítéséhez szükséges vizsgálatok során felmerülő hibákból adódhatnak. A szakértő, szemben a tanúval, nem került közvetlenül kapcsolatba a bűncselekmény elkövetéséhez tartozó eseményekkel, azokat számára mindig tárgyi jellegű bizonyítási eszközök vagy személyek közvetítik. Az előzőekből adódóan két neuralgikus pont merülhet fel a szakértői véleményekkel kapcsolatban: egyrészt, hogy az eljáró hatóságok megfelelően értelmezik-e a szakértő által elmondottakat, másrészt, hogy a szakértő meghallgatása során mennyiben lehetséges a hatóságok általi befolyásolása. A szakértői tévedésre remek példa az ún. Zsanett-ügy, amelyben két neves és elismert szakértő, igazságügyi pszichológus egymásnak teljesen ellentmondó szakvéleményt adott, az egyik szerint történt nemi erőszak, míg a másik szerint csak a fantázia szüleménye, nem történt semmi.

Egy téves bírói ítélet kapcsán megkerülhetetlenek a bíró személyében rejlő okok. „A bíró a vádiratból értesül először egy ügyről. Rászignálják, beviszik hozzá, átveszi, elolvassa a vádiratot. Bármennyire is igyekszik, hogy tárgyilagos maradjon, tudat alatt akkor is benne van az, hogy vádiratom van, ami szerint ez az ember bűnös.” Bárándy György véleménye szerint a bíró első hivatalos értesülése a vádlott bűnösségét igazolja, azonban nem feledhetjük, hogy a bíró „hozott anyagból” dolgozik, az eljárás korábbi szakaszaiban elkövetett hibák, amennyiben nem sikerül azokat a bírósági szakban kiküszöbölni, a végső döntés részét képezhetik. A tévedések kizárása elsősorban a jegyzőkönyvek összevetése, a tárgyaláson felvett bizonyítás alapján, az ellentmondások felderítése által lehetséges. A tévedések másik oldalát a bíró bizonyíték-értékelő szerepe adhatja, helytelen megállapításokat, következtetéseket eredményezhet. Sőt odáig is vezethet, hogy egyes bizonyítékokat megfelelő indok nélkül figyelmen kívül hagy vagy nem súlyuknak megfelelően értékel.

A közvélemény nyomása is hozzájárulhat egy-egy téves bírói ítélethez, amikor olyan kirívóan súlyos bűncselekményt követnek el, hogy a társadalom gyors reakciót vár, ez pedig kibillentheti az eljárás résztvevőit, megnövelve ezzel a hibázás lehetőségét. A nyomozó hatóságok bizonyítani szeretnék, hogy értik a dolgukat, ezért a gyanúsítottként szóba jöhető első személyt letartóztatják, és bíróság elé állítják, még akkor is, ha a bizonyítékok nem egyértelműek.

A halálbüntetés ellenzők, az abolicionisták legfőbb érve a legsúlyosabb büntetési nem ellen, éppen a justizmord lehetősége, hogy tévedés esetén jóvátehetetlen. A tévesen kiszabott szabadságvesztés büntetés esetén sem lehet az elvesztegetett időt visszaadni a hibásan elítéltnek, de az élete – kártalanítás – mellett legalább tovább folytatódhat. C.R. Finch kétéves kislányát hagyta hátra, amikor bebörtönözték, a kislányból lett középkorú nő várta odakint az egykori halálraítéltet, amikor 81 évesen szabadult. Az esete kapcsán felsejlik egy hazai tárgyalóteremben elhangzott – sokszor idézett – dialógus, amelyben az ügyész egy ügyben fennhangon kijelentette: „Ezért a szörnyű bűntettért valakinek felelnie kell.” Mire a bíró megjegyezte: „Nem valakinek, hanem a bűnösnek.”

  • kapcsolódó anyagok
BÍRÓSÁG
BÜNTETŐELJÁRÁS
BÜNTETŐJOG
IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS
KRIMINALISZTIKA
BŰNÜLDÖZÉS
HALÁLBÜNTETÉS