Ismét a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkára Az Év jogász írója - Bátyi Zoltán győztes novellájának címe: Bakancstánc piros hóban

2019.09.24. Jogi Fórum / Szegedi Ítélőtábla

Az Irodalmi Rádió országos pályázatán 2019-ben is Bátyi Zoltán nyerte el az Év jogász írója elismerő címet. A Szegedi Ítélőtábla sajtótitkára 2017 és 2018 után harmadik alkalommal bizonyult a legjobbnak a jogászírók versenyében.

Az Irodalmi Rádió minden évben pályázatot hirdet az Év jogász, pedagógus, mérnök és orvos írója cím elnyerésére.

ITT olvasható egy beszélgetés az Irodalmi Rádió által kiírt szépirodalmi pályázat egyik megálmodójával, Zsoldos Árpáddal.

A nagy számú pályázó között harmadik éve Bátyi Zoltánt, a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkárát tünteti ki az Év jogász írója címmel a pályázat zsűrije. Idén a „Bakancstánc, piros hóban” című novellája nyerte el a bíráló bizottság tetszését annyira, hogy a művet az első díjra érdemesnek tartsa.

Bátyi Zoltán 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkára. A JATE jogi karának elvégzése után 1980-tól 23 éven át a szegedi sajtóban dolgozott, mint a Csongrád Megyei Hírlap majd a Délmagyarország újságírója és szerkesztője. Pályafutása alatt több ezer cikke jelent meg napilapokban, internetes fórumokon. Ezenfelül több mint tíz könyv szerzője, számos antológiában közölték novelláit hazánkban, de rendszeresen publikál a szerbiai Vajdaságban, és jelent meg írása Kanadában is.

A nyertes alkotás:


Bátyi Zoltán: Bakancstánc piros hóban

Kérem tisztelettel, mi 1961 telén házasodtunk össze az urammal, egészen pontosan február kilencedikén, mert akkor engedték végleges szabadságra a honvédségtől, mivel kiválóan teljesítette a szolgálatot. Meg aztán lefagyott a bal lábának nagyujja is. De ettől még az én uram kemény fizikai munkát tudott vállalni a Boldizsár malomban, ahol, tetszik tudni, molnárlegényként dolgozott, legteljesebb megelégedésre. Elismerte ezt még az igazgató elvtárs is, méghozzá egy piros keretes oklevéllel, és olyan erősen piros volt az a keret, hogy szinte beleégett a színe a szemembe. Most meg, hogy tudom, mekkora bajt hozott ránk a piros, éjszakánként is előbukkan álmaimból az a keret, talán ezért sírom ki a szemem minden ébredésre.

Már ha ez számít valamit az ügyem szempontjából.

De az talán fontos lehet, hogy 1967-ben költöztünk a Tiszához, mert az olajiparban kellett a munkás, meg aztán nekem is jutott hely a kórház mosodájában, csupa jó ember között. A főnököm pediglen ceglédi asszony volt, tehát tulajdonképpen földim, aki azt mondta, hogy nézd, Teri, most csak egy szoba, konyha, spájzos lakás jutott nektek, de majd összegyűlik kertes házra való is. Ha az nem, hát házmester lakás csak van minden belvárosi palota földszintjén.

Aztán a ceglédi asszonyt elvitte a gyomorrák, én meg kiöregedtem a mosodából úgy, hogy se kertes ház, se belvárosi házmester lakás nem jutott, de szent igaz, szépen búcsúztattak. Piros szegfűvel, bonbonmeggyes díszcsomaggal, emléklappal küldtek el nyugdíjba. Az uramat úgyszintén megbecsüléssel engedték végleges szabadságra, és bár nekünk gyerekünk nem lehetett, mert valami betegség támadta meg a méhemet, azért mi tulajdonképpen szép életet éltünk, csak nagyon szegényet.

Persze ki tudná megmondani, mi is az a szegénység, amikor látom a televízióban, hogy a fekete gyerekek mind ott halnak csontsoványan a kiszáradt afrikai földeken, és döglegyek szaladgálnak az arcukon. Így aztán mondtam mindig az uramnak, hogy ne káromolja mán olyan csúfságos szavakkal ezt a magyar világot, mert csak leéltünk benne hetvennél is több évet, és kenyér azért mindig jutott az asztalra, meg ha kellett, hát húst is tudtam sütni, és nem csak vasárnapra. De az uram ilyenkor földhöz vágta a bádogbögréjét, meg aztán falhoz csapta a bőrbakancsát is, amit egyszer jutalompénzből vettünk a bizományi áruházban, kilencszáz forintért.

Tudja, nagy pénz volt az akkor, de hát kellett az uramnak, miért is lopnám el a boldogságát, mondtam magamnak. És lássa, nagyon jól tettük a dolgot, mert az a bakancs éppen húsz évet szolgált az uram lábán. Néha megnyílt az oldala, szakadt az orra, kopott a talpa, de ügyes mester mindig összekalapálta, egészen eddig a télig. Mire eljött a december, a bakancs összezsugorodott, tudja, olyan vénember pofájúra. Már meg ne haragudjon érte a Jóisten, de tisztára olyan lett, mint az én uram ábrázatja, csak egy rajzos emberrel kellett volna deres bajuszt pingáltatni rá.

Talán tudta ezt az én párom is a maga féktelen haragjában, mert kidobta azt a szerencsétlen bőrt az ablakon, üveget is pusztított, drága üveget, de azt ordítozta, hogy ő bizony nem bánja, mert ha élet munkája arra se elég, hogy új bakancsot húzzon a lábára, hát rohadjon le az ég erre a világra. Ezért is kotortam elő a konyhaszekrény polcáról a bádogdobozt, amiben még az én apám tartotta a pipadohányt, és amibe én dugdostam mindig egy kis pénzt, hogy nézz ide, apus most már bevallom neked, van ám nékünk pénzünk, mégpedig húszezer forint, ropogós ezresekben, és ebből lesz a lábadra bakancs, meg ebből lesz újra üveg az ablakunkon is.

Az uram meg felugrott a székről, tán el is rúgta azt a rozzant jószágot a falig, és átkarolt, és azt kiabálta, hogy kacsát is vegyél asszony, egyben süssed, hadd meredezzen mind a két lába.
Persze nem azért sorolom ezt el, mert egy pillanatig is azt hinném, enyhítené a bűnömet, de a bakancs történetét el kell mondanom, mert talán tisztábban láthatja az én ügyemet.

Szóval azzal kezdeném, hogy ünneplőbe öltöztünk, mint a színházba járók. Mi ugyan elég ritkán mentünk olyan szép helyre, leginkább akkor, ha a brigádnak jegyet osztottak, mert régen ilyen is előfordult, tudja, a szocialista világban. De nekünk a vásárlás lett akkora ünnep, mint gazdag embernek az operabál, ezért aztán elővettem az uram egyetlen öltönyét, még nyakkendőt is igazítottam az ingére, én meg azt a ruhámat vettem fel, amiben egyszer egy élüzem ünnepségen táncoltatott meg az igazgató, de az is lehet, hogy nőnap volt. Mindegy is, piros szegfűt osztogattak selyempapírba sodorva, mert láthatja, a piros végigkíséri az életemet. És igen, akkor mentünk ki a piacra, mert tudja, nekünk már boltban nemigen adnak semmit, ott olyan drága minden, az én vaksi szememmel el sem tudom olvasni az árakba beleírt számokat, legalábbis nem mindet. A mi kettőnk nyugdíja meg annyira kevés, de annyira kevés, hogy mikor meglátjuk a pénzes postást, nem szégyellem, de könny futja be a szememet.

Akkor erre persze nem gondoltunk, hanem elsétáltunk a zsibárusok piacára, ahol hegymagasra pakolják a sok szép árut, és van ám ott minden, maga talán el sem hinné, mennyi országból hozzák a portékát. Néztük is a cipőket, próbálgattuk szemmel, mi lenne jó az uram lábára, mert bizony azon két akkora bütyök is volt, mint a kezem, ha ökölbe szorítom. Magyaráztam is a kínainak, hogy idefigyeljen, különleges bőrből kell a párom lábára a bakancs, nehogy hitványat kutasson ki a dobozokból. De látom ám, hogy az én uram nem árut mustrál, fiatal asszonyok kerek fenekére se tapad a tekintete, hanem egy nagyhangú ember kezét figyeli, aki azt kiabálja bele a világba, hogy itten most kipróbálhatja mindenki a szerencséjét, mert csak három doboz közül kell választani, és aki megmondja, hogy melyik alatt bújik meg a piros golyócska, az visszanyeri a pénzének dupláját is.

Ördögi mesterkedés volt az, mondtam is az uramnak, hogy ne cövekelj itt, öregember, mert megvesz az Isten hidege, de még a lelked is beléfagy a földbe, de hát az uram csak nézett, és fogai közül sziszegte ki a szavakat. Hogy ő bizony első ránézésre megtalálja azt a piros golyót, mert neki a seregben is olyan volt a szeme, hogy mesterlövészek irigyelték. Régen volt az apus, nagyon régen, cibáltam a posztót a kabátján, de az én uram minden pörgetésnél megsúgta, hol a golyó, és még kuncogott is a sok buta képű nyerészkedőn, ahogy elveszejtették a pénzüket.

– Csak gyűjjön ide öregapám, magának is jár a szerencséből – vigyorgott már ránk is a golyót kevergető, kövér arcát majd szétfeszítette a mosoly. Az uram meg sziszegett, mint a veszett kígyó, hogy adjad mán az egyik ezrest, mert próbálni kéne a szerencsét. Lehet, hogy nem hiszi el az én szavamat, de az uram arcáról lehámlott az emberi ábrázat, véres szemű, veszett kutya feje lett, orrlikain csak úgy gőzölgött a forró indulat. Ujjai remegtek, karja, combja megvonaglott, és torkán nem csúszott le a nyál, kapkodta krákogva azt a fagyos levegőt.

Aztán meg nyert.

Egy ezresért kapott kettőt, kettőért meg négyet.

– A bakancsot, apus, most mán a bakancsot – mondogattam én, de akkor már bezárult fejünk fölött a kör, hárman is kontráztak, hogy öregapám, házat vesz maga mán a következő hétfőn, hát abba ne hagyja. Az én uram meg harapdálta a szája szélét, nevetgélt vinnyogva, ahogy tudja, mán csak a fogatlan vénemberek szoktak. És amikor a négy ezresért megkapta a nyolcat, hát üvöltözött ott mindenki, meg tapsolt, meg a lábával dobogott, tán még a lángossütő bódéjából csavarodó illat is táncra perdült.

– Mennyé’ a kacsáért, asszony – zihált az én uram, kezében meg annyi ezer forintost gyűrögetett, hogy fele kicsordult az ujjai közül, de én akkor már mozdulni sem mertem, inkább sírtam, hogy ebből lesz a baj, nagyon nagy baj. De a kövérképű csak tromfolt dühösen, tokája is rengett belé, hogy maga jóasszony, el ne tapossa az ura szerencséjét, meg hogy játék ez csupán, férfiak játéka.

– A kacsáért asszony, a kacsáért mégis el kéne menni! – motyogta az uram még akkor is, amikor az alsóvárosi templom harangja elütötte a delet, és álltunk mink ottan a piacon, ketten.

Egy fillérünk se maradt. Mert a szerencse leszakadt az uramról, vagy éppen az ördöggel cimborált az a kövér ember, de egyszer csak fogyni kezdett az a sok szép ezres, mígnem mind visszavándorolt a dobozba, a doboz meg a kövér ember hóna alá. Kiabált az uram, hogy itten nincs igazság, meg hogy őt meglopták, de amikor már nyálat fröcskölt a kövér ember arcába, az úgy megütötte az én uramat, hogy elterült a sárban, tápászkodni se tudott, csak forgolódott, mint a disznók szoktak az ólban. Egy nyálas kamasz meg azt kárálta:

– Kacsát vegyé’ asszony! Kacsát vegyé’ asszony!

Nem vettem kacsát. Hazavittem az uramat, ágyba fektettem, forró teával kínáltam. Nem itta. Egy szót se mondott, csak a plafont bámulta, és két napra rá meghalt. Az orvos szerint egyetlen nyom sem utalt arra, hogy valami kóros betegség, vagy az ütés segítette volna a halálba. Csak elaludt szépen, mármint az öregségből kifolyólag. Így mondta. Én megköszöntem a doktor úrnak, hogy ha hiába is, de mégis kifáradt hozzánk. Aztán elmentem a piacra. Kabátom zsebében apám bicskájával. Van az a szerszám vagy százéves, de higgye meg nekem, olyan az éle most is, mintha gyémántköszörűvel simogatta volna az aranykezű mester.

Tudom, ez se tesz jót az én ügyemnek.

De mégis elmondom, nem kacsáért mentem én, hanem a kövér embert kerestem. Az meg ott kiabálta most is, hogy itt a piros, hol a piros? Mintha az én uram nem is feküdne otthon egészen meghalva a sezlonon, mintha nem is én fogtam volna le a szemét. De én azt meg nem mondtam, hogy hol a piros, csak odaálltam melléje, néztem bele a szemébe, és belevágtam a mellébe a kést, oda, ahol a bőre mögött, hája alatt a szívét sejtettem. Hogy erőt honnan vettem vékony csontú karomba, bátorságot mivel mertem a sok év alatt rám pókhálósodott gyávaság alól, azt meg ne kérdezze, de az biztos, ennyi is elég volt a kövérnek. Összecsuklott a sáros latyakban, ahol az én uram fetrengett előtte, hullott rá a friss, puha hó, a vére meg folyt kifele.

– Azt kérded, hol a piros? Na, itt a piros – néztem azt a nagy veres foltot, ami beborított ott aztán mindent, elcsorgott még a piac kerítéséig is talán, én meg csak totyogtam a hóban, mint a tojógalamb. De szeplős Mari, a kolbászsütős, aki szomszédom már vagy húsz éve, azt mondta a rendőröknek, nem totyogás volt az, inkább tánc, amolyan halotti csárdásféle, ami meglehet, mert akkora öröm volt akkor énbennem, hogy azt ki nem mondhatom végtelen nagy szégyenemben. Látták ezt az odasereglő népek is, de nem bántottak érte, csak néztek, és képzelje, egy öregember, ha halkan is, de tapsra verte össze a tenyerét. Csak egy ragyás képű legény mordult rám: na, asszony, maga aztán gyilkos lett, börtönben kanalazhatja a levest haláláig.

Szomorú hely lehet az a börtön, sejtem én. De mondja már meg nekem az ügyvéd úr, mert maga biztosan járt már bent gonosz embereket menteni, hogy ott, mármint a börtönben, ugye nem festenek egyetlen falat, de még egy rácsot se pirosra…

  • kapcsolódó anyagok
BÍRÓSÁG
KULTÚRA
AZ ÉV JOGÁSZ ÍRÓJA ÉS KÖLTŐJE