Strausz Jánost világéletében a büntetőjog és a bírói hivatás vonzotta. Sok híressé vált esete közt volt a gellérthegyi Fekete kéz galeri pere, a gyerekgyilkossággal vádolt Magda János ügye, a Pócspetri-ügy perújítása és a salgótarjáni sortűzper. Minden bírói munka alapja a pártatlanság – vallotta.

Strausz János, 1934. december 23-án született Budapesten. Kilencéves volt, amikor építészmérnök édes­apja munka­szolgá­latos­ként eltűnt a Don-kanyarban. Hadiözveggyé vált édes­anyja előbb var­rónő, ké­sőbb trafikos lett, hogy eltartsa két fiát. A buda­pesti Berzsenyi Dániel Gimnázi­umot magán­úton volt kénytelen be­fe­jezni. Édesapja hiányát az első világ­há­bo­rúban ezüst vitézségi érmet szerzett anyai nagyapja igye­kezett pó­tolni, aki nagy újságolvasó ember volt, és mint af­féle öregúr a kávéhá­zakat láto­gatta.

Gyermekkorában archeológus szeretett volna lenni. Érdekelte az ókori tör­téne­lem, különösen a római történelem és irodalom. Nagy élvezettel olvasta a római tár­gyú könyveket, regé­nyeket. Érettségi után régészetet szeretett volna ta­nulni, de ilyen szak ak­kor nem volt a bölcsészkaron. Ezért muzeológia szakra felvételizett, de nem vették fel, mert állítólag meg­szűnt a felvétel.

Ekkor gondolt egy merészet: elmegy diplo­matának. Már évek óta tanult angolul és franciául, és 1954-ben azt képzel­te, hogy egyszerűen csak beállít az utcáról a Külügyminisztériumba jelentkezni a kü­l­ügyi főiskolára. A Bem téren el­mond­ta, hogy most érettségizett, és archeológus szeretett volna lenni, de nem lehet, újságíró is szeretett volna lenni, de az sem lehet, ezért úgy gon­dolta, jelentkezik a kül­ügyi fő­iskolára. A diplo­mata karrierje tizenöt percig tartott. Aztán kezébe ke­rült egy újsághirde­tés, hogy a jogi karon nem teljes a létszám, lehet pótfelvéte­lizni. Jogász so­sem akart lenni, mert nem ismerte ezt a hi­vatást. A sors úgy hozta, hogy a felvételin egy olyan egyetemi okta­tóhoz került, aki római jogot tanított. Brósz Ró­bertnek hívták. Megkér­dezte, hogy kerül ide. Elmesélte neki az előzményeket, meg azt is, hogy az ókor és az archeo­lógia ér­de­kli. Aztán azt tudakolta, melyik korszak vonzza. Ak­kor még nem ismerte Brószt, és azt vála­szolta neki, hogy a római. Felvették.

Mindennel, ami törté­nelem, szí­vesen foglal­kozott. Szerencsés­nek tartotta magát, mert Eckhardt Fe­rencnél ta­nulhatta a magyar jogtörténetet. Ahogy meg­is­mer­kedett a bünte­tő­joggal, azonnal beleszeretett. Ez szerinte nem lehetett vélet­len, mert az arc­heoló­gia és a bün­tetőjog rokonterüle­tek: mindkettő a múlt tit­kos tényeinek feltá­rá­sán fáradozik. “A büntető­jog ugyanis arról szól, hogy mi történt a múltban, össze kell rendezni mo­zaikokból az egész történetet. Olyasvalami ez, mint az archeológiá­ban összerakni egy el­tört római vázát. A bűn­ügyi nyomozó, a vizsgáló­bíró, az ügyész és a büntető­bíró ugyanolyan lelki struktúrájú ember, mint a régész” – magyarázta.

1957-ben viszont az 1956-os forradalom napjaiban „nyilvánosan képviselt véle­ménynyilvánítá­sa” miatt ellenforradalmárnak minősítették, és kizárták az egyetemről. Hat évig gyárban dolgozott. Nagyon fájt neki, hogy senki sem segített visszakerülni az egyetemre, sőt mindenben akadályozták. Ahogy eljött a rend­szerválto­zás, mindenkit rehabilitáltak, csak őt nem. Többször is folya­modott felülvizs­gálat iránt, de az egyetem „fura ura” a legmerevebben utasította vissza minden kezde­ményezé­sét. Ha az Oktatásügyi Minisztériumban nin­csenek jóindu­latú emberek, akkor sohasem ke­rü­l vissza a jogi karra. Végül mi­nisztériumi határozattal vették vissza 1960 őszén. Az egyetemen undorodva fogadták, de sok vi­zet nem za­var­t, mert nem akart nappalira vissza­menni – levelezőn folytatta tanulmányait. A gyár­ban kifejezetten támogatták, tanulmányi szabadsá­got is kapott. Jó ajánlólevele pedig se­gített ab­ban, hogy bíróságra kerüljön. 1963-ban summa cum laude minősítéssel végzett.

Bírósági fogalmazóként a II. kerületi bíróságra került, ahol nagyszerű meste­rei vol­tak, kitűnő régi bírák. Tíz évvel később helyezték át a Fővárosi Bíróságra, először a másod­fokra, majd 1980-ban az elsőre. Voltak iz­galmas, nehéz ügyei, erőszakos bűncselekmények, mint pél­dául a gellért­hegyi Fekete kéz ga­leri pere, de az igazi nagy ügyeket 1980 után tár­gyalta, amikor tanács­elnökként ítélkezett a Fővárosi Bírósá­gon. Tizennyolc évig, alkot­mánybírói kinevezéséig elsőfokú büntető­ügyeket tárgyalt.

Ezek közé tartozott a Magda-ügy is. A történet dióhéjban: 1983. október 25-én különös kegyetlenséggel megöltek egy hétéves kislányt a szol­noki te­metőben. Az isko­lából hazaigyekvő gyereket ismeretlen tettes be­csalta a lakásuk köze­lében lévő temetőbe, száját zsebkendővel betömte, egy kő­vel a tarkójára ütött, majd egy régi sír százhetven kilós fedlapja alá tette, ahol megfulladt. A brutális gyilkossággal Magda János szandaszőlősi lakost gyanúsították. A megyei bíróság a vád­lottat a harmadik tárgyalási napon, 1984. június 5-én bűnösnek találta, és mint többszö­rös visszaesőt, aljas indokból és különös kegyetlen­séggel elkövetett emberölés miatt ha­lálra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság 1984. november 13-án hozott határozatában hatályon kívül he­lyezte az ítéletet, és elsőfokú új eljárás lefolytatására uta­sí­totta a Fővá­rosi Bí­róságot. Strausz János tanácsa tárgyalta az ügyet. “Lementünk Szol­nokra, szemlét tartottunk a temetőben, ahol a kislány holttestét megta­lálták. A legapróbb bizonyítékokat is megnéztük. Sötétedés után azt fi­gyeltük, hallható-e a hang, látszik-e valaki. Végül arra a következ­tetésre jutottunk, hogy motí­vum nincs, nincs meg az eszköz, és tu­laj­donképpen semmiféle bizonyíték nincs” – mesélte később. 1985. augusztus 13-án bizonyítottság hiányában felmen­tették Magda Jánost a vádak alól. Később a Legfelsőbb Bíróság elutasította az ügyészi fellebbe­zést.

Strausz János volt az első bíró, aki sortűzperben, mégpedig a salgótarjániban ítéletet hozott. “A sortüzek háborús bűncselekményeknek minősültek, így nem évülhettek el. Mellesleg: hivatkozhat-e elévülésre vagy időmúlásra az, akinek az ér­dekében maga az államhatalom lép fel bűnpártolóként, il­letve a bűncselek­ményt maga az ál­lamha­talom követi el? Ez speciális eset. Az elkövetőket kitün­tet­ték, mert a maguk idejé­ben a sortüzeket törvényes, jogszerű cselekedeteknek tekintették. 1956 és 1989 kö­zött harminchárom év telt el, addig ugyanis az a rezsim volt hatalmon, amelynek érdekében a sortüzeket elkövették, majd utána az új rezsim – ma is ért­hetetlen mó­don – ki akarta mosni őket” – értetlenkedett még évekkel később is.

Nagyon érdekes ügynek tartotta a Pócspetri-ügy újratárgyalását is. “Negyven év után kimutattuk, hogy köz­vetlen közelről dördült el a lövés, nem távol­ról, és nem cé­lozva. Sőt, kihallgattam azt a bírót is, aki halálra ítélte a vád­lottakat. Nyugodtan be­val­lotta, hogy ez, kérem, koncepciós per volt, neki Rajk László és Rákosi Mátyás adta az uta­sításokat, és ő azokat csak végrehajtotta. Azt is elismerte, hogy meghamí­sította a jegyző­könyvet. Az írógéppel írt szövegbe saját ke­zűleg írta be, hogy „be­vallom, mi­sze­rint előre megfontolt szándékkal, több méter távolságból célzott lö­vést adtam le a rendőrre”. Ennek alapján ítélték halálra a fő­vádlottat meg a papot” – emlékezett vissza a tárgyalásra.

A bírói pulpitust 1998 decemberében hagyta ott, amikor alkotmánybírónak je­lölték. Nem utasíthatta vissza a felkérést, mert érdekelte az alkotmányjog is, és azt gondolta, hogy éppen eleget foglal­kozott már büntetőügyekkel, ideje megpróbálkoz­nia egy teljesen új jogte­rülettel, egy teljesen új jogszemlélettel. “Azt tudtam, hogy a megbe­csülés, a rang és az anyagi juttatások messze túlmennek azon, amit egy se­rény, több évti­zede ítélkező büntetőbíró kaphat, de engem ezek a dol­gok so­hasem érdekeltek” – ecsetelte megválasztásának körülményeit.

Strausz János

Strausz Jánost egykori kollégái, tisztelői az egyik legfelkészültebb, legalaposabb magyar büntetőbírónak tartották. – Fotó: MTI

Hamar megszerette az alkotmánybíráskodást is. 1998 decembere és 2004 decembere között volt az Alkotmánybíróság tagja. A Donáti utcában sem változtatott azon az alapelvén, hogy minden bírói munka alapja a pártatlan­ság. Ma­gán­ember­ként alapve­tően konzervatív beállítottságúnak tartotta magát, aki ra­gaszkodik a kiala­kult szokásaihoz, életformájához. A jog­szemléle­tét viszont nem gondolta annyira konzervatívnak. “Az, hogy valakit li­berálisnak vagy konzervatívnak neveznek, inkább csak a napi politikában el­fogadott kategória, semmi köze sincs világné­zethez vagy jogszemlé­lethez” – állította.

Strausz János nem szívesen nyilatkozott a sajtónak. Egy évekkel korábban megje­lent interjújá­ról is úgy beszélt, mintha tegnap történt volna. Sokan azt hitték róla, hogy megközelít­hetetlen ember, akiből legfeljebb tő­mondatokat lehet kipréselni. Kollégái viszont bizonygatták, hogy az egykori büntetőbíró közlé­keny, fa­nyar humorú beszélgető­társ.

Életének utolsó évtizedét visszavonultan élte. Arra a kérdésre, miért ódzkodott világéletében a házasságtól, a megrögzött agglegény ezt felelte:  “Sohasem éreztem szükségét, hogy lekössem magam. Ez nem je­lenti azt, hogy ne szeretném a női nemet, vagy hogy nem voltak koráb­ban érzelmeim. Ma is sze­retem a gyerekeket és a kutyákat. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a folyamatosan végzett munkával nagyon gyorsan eltelt az élet.”

Életének 86. évében csöndben távozott az élők sorából. Egykori kollégái, tisztelői az egyik legfelkészültebb, legalaposabb magyar büntetőbírónak tartották.