Július 1-jén lép életbe az a négy éve aláírt szerződés, amely hágai székhellyel létrehozza a Nemzetközi Büntetőbíróságot. Az öt évtizedes terv valóra váltását nehezítheti, hogy Oroszország és Kína nem részese a bíróságnak, míg az aláíró USA ma már vonakodik részt venni a munkájában.
Kofi Annan, az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) főtitkára a New York-i székhelyű befolyásos amerikai politológiai intézet, a Külpolitikai Tanács március eleji ülésén úgy vélte, a végéhez közeledik a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) megszületéséhez szükséges ratifikációs folyamat. Már csak az kell a sikerhez, fogalmazott, hogy megegyezzenek: melyik állam kapja azt a történelmi szerepet, hogy a jóváhagyás szükséges szintjét teljesítő 60. nemzet legyen. A jelek szerint a versengésnek sikerült egy kompromisszummal elejét venni, hiszen április 11-én, az ENSZ New York-i központjában tartott rövid ceremónián egyszerre tíz ország adta át ratifikációs dokumentumait (Magyarország már korábban végrehajtotta e jogi aktust). Ezzel egy csapásra 66-ra emelkedett azoknak az államoknak a száma, amelyek jóváhagyták az 1998-ban Rómában megkötött, máig 139 ország által aláírt nemzetközi szerződést; az egyezmény így július 1-jén életbe lép, és létrehozza az ICC-t, amelynek feladata lesz a háborús, illetve emberiség elleni bűntetteket elkövető egyének felelősségre vonása.
Az ICC létrehozásával az ENSZ-főtitkár és az emberjogi szervezetek szerint a nemzetközi jogi mechanizmusban tátongó űrt sikerül betölteni. A nemzetek közti viták jogi fórumaként létezik az ENSZ hágai Nemzetközi Bírósága, ám a náci főkolomposok nürnbergi és japán társaik tokiói pere után hiába tervezték évtizedeken keresztül, hogy hasonló, országok feletti testületet hoznak létre a háborús bűnök egyéni felelőseinek szankcionálására, a törekvést nem koronázta siker. A római szerződéshez vezető utat általában a hidegháború vége, konkrétan pedig a ruandai és a délszláv vérontás nyitotta meg. Az e két konfliktus során elkövetett bűnök kivizsgálására – 1993-ban hágai, illetve 1995-ben tanzániai székhellyel – nemzetközi törvényszéket hoztak létre, ám azok jogosítványa csak ad hoc jellegű. Mégis, ezek a testületek érlelték meg a megállapodást az ICC megalapítására.
A szerződést ratifikáló államok összesen 18 bírát választanak a testületbe, akik megbízatása egyszeri kilencéves időszakra szól, és a fizetésük évi 180 ezer adómentes euró lesz, aminek felét élethossziglani nyugdíjként mandátumuk lejárta után is megkapják. A vádat egy, szintén a részes országok választotta ügyész képviseli, aki hasonlóképp kilenc évig marad hivatalában. A bíróság elé azok kerülhetnek, akik a megállapodás életbelépése, azaz 2002. július 1-je után háborús, illetve emberiség elleni bűntettet követnek el. Nem tartozik ezek sorába az agresszió és a terrorizmus, amelyek definíciójáról a szerződéshez vezető tárgyalások során nem sikerült megegyezni.
Vádlottak azok lehetnek, akik tettüket valamely ratifikáló ország állampolgáraként vagy területén követték el, ám hazájukban nem tudják vagy nem akarják őket bíróság elé állítani. Rendkívüli esetben az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) is az ICC elé utalhat ügyeket, és a békefenntartás érdekében alkalmanként 12 hónapra felfüggeszthet folyamatban lévő pereket. A vádlottakat – akik “befogadásáról” a bíróság háromfős tanácsa dönt – megilletik mindazok a jogok, amelyek a hagyományos büntetőperekben szokásosak, a legsúlyosabb ítélet, amit kiszabhatnak rájuk, életfogytiglan lehet.
Miközben a különböző emberjogi szervezetek és az európai országok rendkívüli győzelemként ünneplik az ICC létrehozásához szükséges számú ratifikációs dokumentumnak a vártnál gyorsabb letétbe helyezését, a bíróság működése útjában akadályok tornyosulhatnak. A BT állandó tagjai közül Kína alá sem írta a római szerződést, míg Oroszország és az USA aláírta, ám a megállapodást nem ratifikálta. Izrael aláírta, ám jóváhagyásra már nem terjesztette a parlament elé, mert a megállapodás nyolcadik szakasza – amely Egyiptom kezdeményezésére és az arab országok támogatásával került a szövegbe – háborús bűncselekménynek minősíti a civil lakosság betelepítését katonailag elfoglalt zónákba, eképp szankcióval fenyegetve a zsidó telepek létrehozását a megszállt palesztin területeken.
Az ICC legádázabb ellenfele azonban az Egyesült Államok, amely csak az aláírásra rendelkezésre álló időszak legutolsó napján, 2000. december 31-én csatlakozott a szerződéshez – amelyre 1998-ban, Irak, Izrael, Jemen, Katar, Kína és Líbia társaságában még nemmel szavazott -, ám Bill Clinton akkori elnök azt is közölte, a dokumentumot nem áll szándékában a nemzetközi megállapodások jóváhagyására hivatott szenátus elé terjeszteni. Utóda, George W. Bush állítólag még ennél radikálisabb lépésre is hajlandó: visszavonni az amerikai aláírást, amihez hasonlóra sem az ENSZ, sem az USA történetében eddig nem volt példa.
Washington legfőbb kifogása, hogy szerinte a hágai testület politikai törvényszékké válhat, amely elé az USA ellenségei amerikai politikusokat és katonákat is odacitálhatnak. A nemzeti jogszolgáltatás elsődlegességét hangoztató Egyesült Államok ezzel szuverenitását látja fenyegetve, míg bírálói úgy vélik, az ICC támadása újabb jele annak, hogy Amerika nem szereti magára nézve kötelezőnek tekinteni azokat a normákat, amelyek betartását másoktól elvárja. Washington ellenállását azzal sem sikerült leszerelni, hogy a békefenntartó tevékenységben részt vevőket és politikai, valamint katonai vezetőiket megóvják az eljárásoktól, a többszörös szűrő miatt nem kerülhetnek politikai indíttatású ügyek az ICC elé, nem is beszélve arról, hogy a kerülő utat az USA a BT-ben élvezett vétójogával is eltorlaszolhatja.
Bush és a fenntartásait osztó kongresszus azonban nemcsak passzívan ellenzi, hanem aktívan gátolni is igyekszik a működését várhatóan 2003 tavaszán kezdő – és az amerikai lapok zöme által támogatott – ICC munkáját. Az USA törvényhozása tavaly megtiltotta, hogy az amerikai kormány bármilyen módon együttműködjön a hágai testülettel, s erre a célra tilos egyetlen centet is fölhasználni a katonai költségvetésből. A képviselőház és a szenátus előtt olyan törvényjavaslat fekszik, amely a NATO-tagállamok és néhány más, fontosnak minősített szövetséges kivételével a katonai segély megkurtításával büntetné az ICC-nek nyújtott segítséget, s kizárná az USA részvételét az ENSZ békefenntartó akcióiban, ha az ezekben közreműködő amerikai katonákat nem mentesítik “kifejezetten és véglegesen” a háborús bűncselekmények miatti vád alá helyezés lehetősége alól. Republikánus törvényhozók pedig még azt is fölvetették, hogy ha mindennek ellenére amerikai állampolgár kerül az ICC elé, akkor annak kiszabadítására csapatokat vethessenek be, abszurd esetben akár mentőkommandót küldve Hágába.
