Első pillanattól kezdve gyönyörűséggel éltem meg a bírói pályát, szolgálatként – vallja Lábady Tamás nyugalmazott ítélőtáblai elnök, aki 42 évi törvénykezés után 2012 nyarán akasztotta szögre a talárt. Az egyetemi docens alkotmánybírói munkásságából különösen három különvéleményére a legbüszkébb.
1944-ben született.
Háborús gyerek vagyok. Baján születtem hatodik és egyben szüleim utolsó gyermekeként. Születésem éjszakáján szőnyegbombázták az angol és amerikai vadászgépek a bajai Duna-hidat. A kórházi óvóhelyre csak a csecsemőket vitték le. Édesanyám nem volt hajlandó megválni tőlem, így a kórház udvarán éltük át a bombázásokat, ahogy ő később emlegette: „a halál óráját”. A háborúban nem volt könnyű kihordani egy gyermeket, én is magzatfejlődési rendellenességgel születtem. Annyival, amennyi ma bőven elég a terhesség megszakításához. Micsoda kár lett volna értem! Apám bányaorvos volt Pécsszabolcson, de kutatóorvosként is dolgozott a híres Ángyán-klinikán, és hallatlanul fiatalon, harmincöt éves korában a bányászok porbelégzéses tüdőfibrozisos megbetegedéséről írt munkájával habilitált. A Pécsi Erzsébet Tudományegyetem magántanára lett. Amikor a felelősségbiztosítási monográfiámat írtam 1989-ben, nagy büszkeséggel hivatkoztam édesapám szilikózisról megjelent munkájára. Ő ugyanis már 1940-ben részletes adatokat közölt az azbesztózisról és az azbeszt rákkeltő hatásáról, amely – valósággá válva – az 1960-as évektől kezdődően egész napjainkig a világ talán legnagyobb kárügye lett. A magyar szakirodalomban elsőként kutattam – Amerikában és Európában indult pereket bemutatva – az azbeszt kártérítési felelősségjogi összefüggéseit. Apám a háború után bekerült a parlamentbe, ahol Mindszenty József hercegprímás iskolai hitoktatási programját képviselte. Hamarosan kipenderítették az Országgyűlésből, később az ÁVÓ többször is elvitte, de édesanyám mindannyiszor elintézte, hogy az egészségügyi miniszter közbenjárására mégis szabadon engedjék.
Milyen gyermekkora volt?
Csodálatos. Nagycsaládban éltem, legkisebb gyerekként kényeztettek is. Bár apám jól kereső orvos volt, azért a hat gyerek próbára tette anyagi lehetőségeinket. Az az összhang azonban, amit szüleim és testvéreim körében megéltem, valamint a hit, amelyet otthonról hoztam magammal, végigkísért egész életemben. A kamaszkor kilengései után felismertem, hogy a világegyetem hatalmas arányaihoz képest parányira méretezett emberi lét időben és térben is elképzelhetetlen egy magasabb rendű létező nélkül. Az emberi lélek örökkévalóságának hite és a hit tudatos vállalása életemnek folyamatos értelmet, pályafutásomnak örökösen célt adott. Amikor 1982-ben megyei bírósági tanácselnök lettem, főnököm azzal adta át a miniszter kinevezését, hogy a pártbizottság kéri, ne vegyek részt nyilvános egyházi szertartásokon. Erre azt mondtam, hogy én senki kedvéért nem fogok kijárni vasárnap Pécsbányára a reggel hat órai misére, hanem továbbra is a székesegyházban veszek részt az istentiszteleten. Végül nem lett ebből kellemetlenségem, amihez az is kellett, hogy kétszer annyit teljesítsek, mint mások.
Hova járt középiskolába?
Az általános iskola elvégzése után a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba kerültem, és bár csak egy évet végeztem ott, mégis meghatározó volt életemben. Tanáraimra mindig nagy tisztelettel és hálával gondolok, mert a műveltség elvehetetlen értékére és gazdagságára tanítottak. Családi okok miatt előbb a bonyhádi gimnáziumba, majd a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba kerültem. Nem szerettem azt az iskolát, nem érdekeltek a reáltárgyak. A történelem tanáromra, Rajczi Péterre viszont jó szívvel emlékszem. Ő nem csak bölcsész, hanem jogász is volt. A diákok ajándékot kaptak tőle a névnapjukon: aki akart, jelentkezhetett felelni, vagy éppen azért, hogy ne feleljen. Negyedikes voltam, kellett a történelemből a jeles, ezért március 7-én jelentkeztem felelni. Megkérdezte, miért most, Tamás decemberben van. Azt válaszoltam, hogy Tamás apostol után valóban akkor van, csakhogy én Aquinói Szent Tamás után március 7-én tartom a névnapomat. Megkért, hogy akkor jöjjek ki, és beszéljek az osztálynak a középkor nagy teológusáról és filozófusáról. Szégyenszemre mindössze két mondatot tudtam róla makogni. Akkora egyest kaptam, mint még soha. Csak évekkel később gondoltam végig, hogy 1962-ben, a kádári diktatúra egyik legkeményebb évében azért adott hatalmas elégtelent egy világi gimnázium tanára, mert a diákja egy kukkot sem tudott mondani Aquinói Szent Tamás munkásságáról. Rajczi megígérte, hogy kijavíthatom a jegyet, ha a következő órán húszperces kiselőadást tartok a tudósról. Szüleim egyházi ismeretségüket is igénybe vették, hogy anyagot gyűjthessek. Rengeteg irodalmat, tanulmányt olvastam el, mire az előadás összeállt. Ráéreztem a kutatás gyönyörűségére! Különösen Aquinói Szent Tamás jogászi gondolkodása fogott meg. Először találkoztam azzal a gondolattal, hogy egyes törvényeknek transzcendens forrása van, és hogy ezek erőteljes erkölcsi parancsok, amelyek az „ember szívébe vannak vésve”. Sikerült kijavítanom az elégtelent.
Miért éppen a jogászi hivatást választotta?
Nem akartam jogász lenni. Irodalom-latin szakos tanárnak készültem, de abban az időben teljesen reménytelennek látszott, hogy bekerüljek az ELTE bölcsész karára. Jelentkeztem hát a jogra, és bár egészen jó felvételi vizsgát tettem, nem vettek fel. Nem csak azért, mert nem voltam KISZ-tag. A szóbeli vizsgán az irodalmat kérdező fiatal tanársegéd, aki a filozófia tanszéken dolgozott, Madách Imre Az ember tragédiájáról kérdezett, ami az egyik kedvenc olvasmányom volt. Az iránt érdeklődött: Madáchra hatott-e a marxizmus. Azt feleltem: nem. Vita alakult ki köztünk, csak később tudtam meg, hogy a tanársegédnek akkoriban jelent meg egy cikke a marxizmusnak Az ember tragédiájára való hatásáról. Életem második kutatási időszakában ezeket a szamárságokat igyekeztem megcáfolni. Minden fellelhető forrásanyagot megvizsgáltam, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a marxizmusnak semmiféle hatása nem volt Madáchra, különösen nem Az ember tragédiájára. Elmentem segédmunkásnak a Fűszer- és Édességkereskedelmi Vállalathoz, és beléptem a KISZ-be. Karácsony előtt jelentős késéssel érkezett egy déligyümölcsökkel teli kamion, amit sürgősen ki kellett rakodni. Néhány kosár narancs és banán fejében vállaltam a munkát, és a KISZ-szervezettől olyan véleményt kaptam, hogy „rendkívül aktívan végez társadalmi munkát”. Az újabb felvételim már sikeres volt. Ebben szerepe volt Csizmadia Andor professzornak, akihez családom révén kapcsolatot szereztem. Bandi bácsi már az első évben a jogtörténeti tanszékre hívott demonstrátor félének. Csizmadia hatalmas intellektusú, de szelíd és csendes egyénisége sokat segített abban, hogy hamar beleszerelmesedtem a jogba. A második szemeszter végén azt tanácsolta, jelentkezzek át a polgári jogi tanszékre, mert a jogtörténet szerinte holt tárgy, ő pedig fantáziát lát bennem. Beajánlott Rudolf Lóránt professzorhoz, aki magához is vett demonstrátornak. Rudolf nem volt kiemelkedő tudós, mégis világosságot hozott az akkori kor sötétségében a hallgatók fejébe. Mint volt bíró, az előadásait a gyakorlatra építette. Nem felejtem tréfás megjegyzését, hogy „„a polgári jog maga az élet, az élet pedig a gyakorlat””. Az egyetemen nekem még igazi tanáraim voltak. A jogbölcseletet az a Kulcsár Kálmán tanította vendégtanárként, aki a rendszerváltás időszakában a Németh-kormány igazságügy-minisztereként dolgozott, és akitől szellemiekben sokat kaptam.
Milyen légkör uralkodott a hatvanas években a pécsi jogi karon?
Amikor másodéves koromban cikkeket írtam a faliújságra a brutálisan meggyilkolt amerikai elnök, John Fitzgerald Kennedy halálára, hihetetlen illetlenségnek számított. Pedig csak a fogyasztóvédelmet az állami politika rangjára emelő elnököt dicsértem. A faliújságra írtam novellákat is, akkoriban Czakó Gábor egzisztencializmusa fogott meg. Tartottam előadást a nyugati drámáról, Pinter, Beckett, Albee, Sartre és Ionesco műveiről sok-sok hallgató előtt, amiből megint botrány kerekedett. A kar hangulatát kettősség jellemezte, hiszen működött abszurd színház és dixieland együttes. A szabadságnak azonban határt szabott az intolerancia. Azokra az évekre jellemző, hogy Kocsis Mihály dékán, akit volt vérbíróként párthatározattal neveztek ki professzornak, összehívta az oktatókat és a hallgatókat, hogy elmondja: „„Elvtársak, nagy szarságok történnek ebben a tisztes házban! Nyolcan innen repülni fognak!”” És repültek is. Az egyházi ifjúsági programok szétzúzására koncepciós eljárások indultak, éjszaka vittek el hallgatókat a kollégiumból.
Nem volt egyenes az útja a bíróságra.
A summa cum laude doktorátusom ellenére nem vettek fel fogalmazónak a bíróságra. Helyette a pécsi I. kerületi tanács titkárságára kerültem jogi és adminisztratív főelőadónak. Az volt a feladatom, hogy az ülésekről jegyzőkönyveket írjak. Márai stílusában vetettem papírra ezeket, amivel nagy sikert arattam. A vb-titkárnak egyetlen javítása volt, az, hogy nem írtam oda a felszólaló Kovács István nevéhez, hogy elvtárs. A következőkben odaírtam. Egy szép napon lehullott a hó Pécsett, kinéztem az ablakon, és azon morfondíroztam, hogy te Úristen, mi lesz belőlem: vb-titkár, tanácselnök? Beleborzongtam még a gondolatba is. Fölmentem a megyei bíróság elnökéhez, Csiky Ottóhoz, aki impozáns jelenség volt: amikor végigsétált fekete, hosszú kabátjában, fekete kucsmájában az utcán, mindenki felismerte. Nem fogadott, de beküldött a civilista helyetteséhez, akivel többórás beszélgetést folytattunk a magánjog klasszikusairól. Egyszer csak kipattant az ajtó, belépett Csiky. A bemutatkozásomnál felkapta a fejét: maga nem a tüdőgyógyász rokona? Azt feleltem: a fia vagyok. Erre azt mondta, hogy az édesapja meggyógyított, adja be az áthelyezési kérelmét. Másfél év után letettem a bírói szakvizsgát, és 1970-ben kineveztek bírónak. Első pillanattól kezdve gyönyörűséggel éltem meg a bírói pályát, szolgálatként. Elsőfokú bíróként a legtöbb egyezséget hoztam létre, mert meggyőződésem volt, az a legjobb ítélet, ha a felek egyezséget kötnek. Nem ódzkodtam az ítélethozataltól, mindig is volt döntési bátorságom. 1974-ben telefonált professzorom, Rudolf Lóránt, hogy az Állami Biztosító jogi osztálya együttműködési szerződést kötött a pécsi egyetemmel, aminek révén értékes biztosítási archívumot telepítettek az egyetemre, és akkor szinte hozzáférhetetlen külföldi folyóiratokat is előfizettek. Az archívum szakmai kezelése összeférhetetlen lett volna bírói munkámmal, ezért speciális kollégium vezetését bízták rám biztosítási és kártérítési jogból. 1974-ben teljesült az a vágyam is, hogy tanár legyek. 1999-ig tanítottam magánjogot a Pécsi Egyetemen, az utolsó években másodállású docensként. 1995 óta a PPKE Jog- és Államtudományi Karának tanára vagyok. Hatvanadik születésnapomra és harmincéves oktatói jubileumomra egykori pécsi és pázmányos tanítványaim egy több mint ötszáz oldalas tanulmánykötettel köszöntöttek fel, és ez nagy örömmel és büszkeséggel tölt el.
Ki kereste meg az alkotmánybírói jelölés kapcsán?
Sólyom László telefonált, hogy akarok-e alkotmánybíró lenni. Megdöbbentem a kérdésen. Azonnal kikerestem az Alkotmánybíróságról szóló törvényt és elolvastam. Úgy tudom, sok önjelölt volt, akik úgy képzelték, hogy Alkotmánybíróságon folytatják pályafutásukat. Utólag kiderült, nem is Sólyom, hanem Solt Pál vetette fel a nevemet. Soltot onnan ismertem, hogy egy környezetvédelmi tárgyú elsőfokú ítéletem, ami a pécsi bánya környezetszennyezésével volt kapcsolatos, másodfokon az ő tanácsához került. Akkor találkoztam vele, amikor szemlét tartott a pécsi bányában. Meghívtam a kandidátusi védésemre az Akadémiára, és arra is eljött. Alkotmánybíróvá választásom előtt feleségemnek három kérése volt: maradjunk meg a Házas Hétvége mozgalomban, továbbra is megfogom otthon a porszívót és megeszem a maradék bablevest. Ez utóbbinak szimbolikus értelme volt, azt jelentette, hogy a hatalom, a pozíció, a nagy autó sofőrrel ne változtassanak meg, ne játsszam meg az eszem. Egy alkalommal zsebre tett kézzel tárgyaltam valakivel, feleségem mellém lépett, gyöngéden kihúzta a zsebemből a kezem, és csak annyit súgott a fülembe: bableves.
Mit kell tudni a Házas Hétvége mozgalomról?
Ez egy világméretű mozgalom, amely Amerikából indult és a hetvenes években jutott el Európába. Húszéves házasok voltunk, amikor bekapcsolódtunk ebbe a közösségbe, amely a házasságok karbantartását, erősítését célozza. Újra felfedeztük egymást a feleségemmel, akivel megtanultuk, hogy a házasság a legnagyobb csoda a földi életben.
Mennyi idő alatt tanult bele az alkotmánybírói hivatásba?
Az első két év nagyon nehéz volt. A bírói munkát mindig szolgálatnak fogtam fel. Szolgálni az embert. Mindig az egyes embert láttam az ügy mögött. Itt azonban jogszabályt kellett jogszabállyal, törvényt az alkotmánnyal mérni. Nem láttam mögötte az embert, és ez borzasztóan hiányzott. Egészen addig, amíg végre észrevettem, most nem egy ember, egy kis közösség ügye van előttünk, hanem az egész nemzeté! Attól kezdve nagyszerűnek éreztem a feladatot. Mi a rendszerváltás levezénylői voltunk, és amit tettünk, az történelmi küldetés volt. Nem akarom háttérbe szorítani a politikát, de azt, hogy itt a forradalmi változás alkotmányos jogállami keretek között történt, abban az Alkotmánybíróságnak elévülhetetlen szerepe volt. Annak idején mondogattuk, hogy amit most teszünk, ötven év múlva tanítani fogják az egyetemeken. Szakmai életem csúcsa volt ez a kilenc esztendő.
Melyek azok az alkotmánybírósági határozatok, amelyekre a legbüszkébb?
A legbüszkébb három különvéleményre vagyok. Az egyiket az abortuszhatározathoz írtam, és ebben visszacseng a tizenhét éves koromban ért csábítás, amit Aquinói Szent Tamás tanítása alapján a skolasztikus filozófiából merítettem, hogy igenis van természetjog. Sólyom László is vallotta, hogy az alkotmánynak értékrendje van, és nem csak formális alkotmány létezik. Ebből az értékrendből le tudtam vezetni a magzat élethez való jogát. Büszke vagyok az államosítással kapcsolatos határozathoz fűzött különvéleményemre is, amelyben leírtam: az államosítás alkotmányellenessége kiterjedt arra is, hogy az állam kártalanítást ígért, amit sohasem tartott be. A bírák jutalmazása kapcsán pedig kifejtettem, hogy megengedhetetlen és sérti a hatalmi ágak elválasztásának elvét, ha a kormány pénzt osztogat bíráknak.
2003 januárjától egészen tavaly nyárig a Pécsi Ítélőtábla elnöke volt. 2005 nyarán a Fidesz ismét jelölte volna alkotmánybírónak, de nemet mondott. Miért?
Mert az alkotmánybírói újraválasztásra jelölésem a velem való előzetes egyeztetés nélkül történt. A valódi okok azonban ennél sokkal súlyosabbak, nyomósabbak voltak. Először is az akkori Alkotmánybíróság már egyáltalában nem az az Alkotmánybíróság volt, mint az első. Se személyi összetételében, se az alkotmánybíráskodásról való koncepcionális felfogásában. Az első Alkotmánybíróság az „alkotmányos forradalom” talaján építkezett. Munkájának alapgondolata a „láthatatlan alkotmány” láthatóvá tétele, vagyis az Alkotmány betűje mögött az Alkotmány szellemének a kibontása volt. 2005-ben az Alkotmánybíróság ítélkezése már egészen másról szólt. Merev, pozitivista jogalkalmazói tevékenységet folytatott, a formális alkotmányszövegek „szája” lett, amely engem igazából már egyáltalában nem vonzott. Sokkal csábítóbb volt számomra az egykori királyi ítélőtáblák újjászületése. Goethe a francia forradalommal kapcsolatban mondta, hogy nagyszerű és fantasztikus dolog ott jelen lenni, ahol történelem készül. Az ítélőtáblák felállítása Magyarországon valóságos történelmi esemény volt, a század legjelentősebb igazságszolgáltatási-szervezési vállalkozása, és én óriási kihívásnak éreztem, hogy ennél a történelmi eseménynél – annak egyik főszereplőjeként – jelen lehettem. Az 1950-ben erőszakosan megszüntetett táblák – mint felsőbíróságok – veretes döntvényei, amelyekkel első publikációim során ismerkedtem meg, ott kavarogtak bennem, hogy mi is az ilyen színvonalú döntésekkel készítsük elő a Kúria – akkori leánykori nevén: Legfelsőbb Bíróság – jogegységi határozatait. A Pécsi Ítélőtábla ítélkező és tudományos munkáját bemutató három könyvvel véste be magát ebbe az újkori történelembe, a negyedik – amely fennállásának tizedik évfordulójára készült – szerkesztés alatt állt, amikor nyugdíjaztak. Sajnálom, hogy ezt a jubileumi évet már nem élhettem meg a táblán. Utódom azonban a könyvet befejezte, és ezzel méltó emléket állítottunk az ítélőtábla első tíz évének.
Az elmúlt években részt vett az új Polgári törvénykönyv kodifikációjában. Előadásokat tart a kártérítési és a felelősségbiztosítási jog újraszabályozásáról. Mit tekint az új Ptk. legfőbb erényének?
Az új Ptk. legfőbb erényének azt tartom, hogy a kodifikáció viszontagságos és kacskaringós útját bejárva végülis sikerült megfelelnie annak az 1998-ban a kormány által határozatban megfogalmazott célkitűzésnek, hogy a Polgári törvénykönyv a gazdaság Alkotmánya, a civilisztika alaptörvénye legyen. A kódex a szociális piacgazdaság legalapvetőbb tulajdoni és forgalmi viszonyait, a személyek alapvető személyi és vagyoni jogviszonyait szabályozza, amelyet áthat az Alaptörvény szelleme és értékrendje. Nyugodtan mondhatom, hogy a törvénymű az Európai Unió nemzetállami magánjogi törvényhozásának az élvonalába tartozik.
Lábady Tamás (1944) a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 1968-ban szerzett jogi diplomát. 1970. július 1-jétől polgári peres ügyekben ítélkező bíró Siklóson, majd a Pécsi Városi Bíróságon. 1976-tól a Baranya Megyei Bíróság másodfokú bírója, 1980-tól megyei bírósági tanácsvezető. 1974-től 1999-ig oktatott polgári jogot a pécsi jogi karon: ahol először óraadó, később másodállású adjunktus, 1991-től docens. 1988-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1995 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tanára. 1990 júniusa és 1999 júliusa között az Alkotmánybíróság tagja, 1993 júliusa és 1998 novembere között az Alkotmánybíróság helyettes elnöke. 2003. január 1-jétől 2012 júniusáig, nyugdíjba vonulásáig a Pécsi Ítélőtábla elnöke. Tanít az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében. 2011-ben címzetes kúriai bíró és a Deák Ferenc Díj kitüntetettje. 2012-ben elnyerte a legmagasabb igazságügyi kitüntetést, a Juhász Andor díj arany fokozatát. Az Magyar Ügyvédi Kamara elnöksége a „Jog szolgálatában” kitüntetést adományozta részére.
