Mong Attila: Etika kaotika

Alapvető etikai kérdésekben erősen megosztott a magyar újságírószakma: vitatott a különböző összeférhetetlen helyzetek megítélése, és nem egyértelmű az sem, hogy hogyan látják saját szerepüket a demokratikus intézményrendszerben – ez derül ki a Mérték Médiaelemző Műhely felméréséből. Mong Attila írása.

A rendszerváltás idején 1989-1990-ben a közvéleménynek még a nagy többsége, 75 százaléka egyértelműen bízott az újságírókban, olyannyira, hogy a különböző intézmények (kormány, országggyűlés, pártok, bíróságok) közül a bizalmi skálán az első helyre tették az akkori megfogalmazás szerint “tömegtájékoztatási eszközöket”. Az Ipsos (korábban Szonda Ipsos) azóta rendszeresen elvégzi ugyanezt a felmérést, és az utóbbi több mint húsz évben drámai visszaesést mutatott ki. (Závecz Tibor előadása a Goethe Intézetben 2012 február 29.) A rendszerváltás utáni első években a rendkívül magas érték fokozatosan csökkent ugyan, de 1998-2000-re még “csak” 51 százalékra csappant. A nagy fordulat a 2000-es évek közepére következett be: 2005-re az embereknek már csupán egy kisebbik része, 37 százaléka mondta, hogy bízik a sajtó egészében és az adat azóta sem javult. Az újságírók presztizse 32 százalékos értékkel a szakmák közötti rangsorban majdnem legalul volt 2011-ben, hozzájuk képest csak az ügyvédek és a politikusok megítélése rosszabb.

A bizalom ilyen mértékű erodálódása visszahat a sajtószabadság helyzetére. Amint azt a Főszerkesztők Fóruma nevű 2011-ben létrejött szakmai-önszabályozó szervezet honlapján fogalmaz: a média küldetését “csak az iránta megnyilvánuló megfelelő szintű társadalmi bizalom mellett képes betölteni. Az elmúlt évek folyamatai – a gazdasági, a jogszabályi és a technológiai környezet gyors változásai – nem kedveztek az etikai szempontok érvényesülésének, ezért is fontos éppen most kiállni a szakma alapértékei mellett.” A Mérték Médiaelemző Műhely ezért döntött úgy, hogy a sajtószabadság hazai helyzetének átfogó felmérésekor kísérletet tesz arra, hogy megszondázza a magyar újságírószakma etikai állapotát. A Sajtószabadság-Index 2012 címet viselő kutatásában (a teljes kutatás Mérték honlapján) ezért néhány olyan kérdést is beleillesztett, amely fontos etikai dilemmák eldöntésére adott alkalmat a válaszadóknak. A válaszok értelmezéséhez fontos megjegyezni, hogy az újságírókat szakértői kiválasztás útján kerestük meg, a minta ezért nem reprezentatív, viszont igyekeztünk, hogy minél szélesebb kört elérhessünk. Az online kérdőívet a nyomtatott, illetve az internetes sajtó, valamint a rádiók és a televízió csatornák részre is megküldtük, törekedve arra, hogy baloldal közeli és jobboldal közeli médiumok egyaránt szerepeljenek a mintában, amely elsősorban a hír- és nem a bulvársajtót fedi le. A kérdőívet a válaszadók anonim módon töltötték ki, így értelemszerűen nem tudjuk, hogy pontosan mely médiumoktól, milyen arányban válaszoltak. Az online kérdőíveket 124 újságíró töltötte ki. Az újságírói mintában 38 százalék volt az újságírók aránya, 33 százalék a szerkesztőké, 4 százalék a menedzsereké és 3 százalék a tulajdonosoké. A válaszadók többsége (56 százalék) budapesti, 13 százalékuk megyeszékhelyen, 11 százalékuk pedig vidéki városban él. A mintában szereplők majdnem háromnegyede (72 százalék) főiskolai, vagy egyetemi diplomával rendelkezik. A kérdőívet 2012 áprilisa és augusztusa között kérdeztük le.

Négy olyan konkrét szituációra vonatkozó etikai probléma eldöntésére kértük az újságírókat,, amelyeken keresztül fel tudtuk mérni, hogyan gondolkodnak saját újságírói szerepükről, hol látják az újságírói munka és az egyértelmű aktivizmus, netán nyílt politikai elköteleződés határait illetve mit tekintenek az újságírói szereppel nyilvánvalóan összeférhetetlennek, és mit nem. A válaszok arról tanúskodnak, hogy alapvető etikai problémák megítélésében erősen megosztott a magyar újságíró szakma, ami még akkor is igaz, ha a Mérték által feltett kérdések szándékoltan nem egyértelműek, a nemzetközi gyakorlatban is vita folyik róluk, kultúránként vagy akár szerkesztőségenként is más-más elbírálás alá esnek. A problémák mindegyike azonban leegyszerűsíthető egy olyan eldöntendő kérdésre, amelyre egy képzeletbeli újságíró-iskola etika óráján elvárható egy általunk “tankönyv-szerűnek” minősített megoldás, még akkor is, ha a való világban nagyon sokféle szempont árnyalhatja, vagy akár teljesen meg is változtathatja a választ.

“Helyesen cselekszik-e az az újságíró, aki nem fogadja el egy politikus meghívását kötetlen esti szalonnasütésre, amire a feleségét/partnerét is viheti, és ahol ápolhatja a kapcsolatait a meglévő vagy potenciális forrásaival?” – szólt az első kérdés, amely egy összeférhetetlenségi problémát vetett fel, és amelyben leginkább megosztottak voltak a válaszadók. A Főszerkesztők Fórumának etikai irányelvei szerint “az újságírónak tartózkodnia kell olyan témáktól, illetőleg olyan forrásokkal való kapcsolatfelvételtől és az olyan forrásokból származó információk közreadásától, aminek feldolgozása során bármilyen magántermészetű kötődés, elfogultság vagy érdek miatt nem tud elfogulatlanul dolgozni (információt beszerezni és feldolgozni).” Egy politikus által szervezett bensőséges kötetlen vacsora, feleséggel és barátokkal inkább magántermészetű kapcsolatnak minősül, mint szakmainak, amit főszabályként tanácsos elkerülni, még akkor is, ha az újságíró úgy érzi, képes lesz megőrizni függetlenségét, hiszen a függetlenségének látszata mindenképpen sérül. Ismételve azt, hogy az ilyen helyzetek megítélése erősen szituáció-függő és a szerkesztővel egyetértésben természetesen dönthet úgy az újságíró, hogy vállalja a kockázatot, egy ilyen tét nélküli, anonim kérdőívben nagyobb arányban számítottunk arra, hogy az újságírók a “tankönyv-szerű” választ adják. Ehhez képest 57 százalékuk vélte csak helyesnek ezt a viselkedést, 34 százalékuk szerint különösebb fenntartás nélkül elfogadhatjatja, sőt helyes is elfogadnia ezt a meghívást. (A kérdésekre nem válaszolók aránya mind a négy probléma esetében magas 7-8 százalékos volt, ami szintén a megítélés bizonytalanságát mutatja.)

Egy jelentős kisebbség, a megkérdezettek 23 százaléka ugyanígy nem látott különösebb problémát abban, sőt helyes viselkedésnek tartotta, hogy az újságíró nyilvánosságra hozza pártpreferenciáját, ellentétben 69 százalékkal, akik szerint ez nem megfelelő viselkedés egy újságíró részéről. (“Ön szerint helyesen cselekszik-e az az újságíró, aki a teljes transzparencia jegyében feltárja a közönsége előtt, hogy melyik pártra szavaz és lehetővé teszi mindenki számára, hogy a politikai nézeteinek ismeretében ítélje meg a munkáját.”) Miközben van arra példa a magyarénál jobb szakmai és etikai színvonalon működő sajtóban is, hogy egyes újságírók közzéteszik pártszimpátiájukat, adott esetben azt is, hogyan szavaztak a választásokon, ez a fajta nyílt politikai elköteleződés inkább a kivétel, mint az általános, és elsősorban a véleményújságírók esetében jellemző. A kérdést viszont szándékosan általános érvénnyel fogalmaztuk meg, így a magas érték azt jelzi, a magyar újságírók egy jelentős részének számára, még a kifejezetten hírműfajok esetében is ez a követendő eljárás. Ezzel szemben a Főszerkesztők Fóruma etikai irányelvei inkább azt hangsúlyozzák, hogy az újságírónak “a személyes meggyőződését a tényekkel nem összekeverve, a vélemény- és információs műfajokat elkülönítve” kell dolgoznia.

A két fenti kérdésre adott válasz eredménye azért is érdekes, mert közben a megkérdezett újságírók értékelése szerint a magyar sajtó szabadságfoka a közepesnél gyengébb (4,8-es érték a 10-es maximumhoz képest) és 36 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy olyan erős a médiára gyakorolt politikai nyomásgyakorlás, hogy az korlátozza a hazai sajtószabadság érvényesülését, további 44 százalékuk pedig nagyon erősnek tartotta a nyomásgyakorlást. Miközben tehát egyik oldalról az újságírók többsége a politikai nyomásgyakorlásra panaszkodik, másik oldalról mintha elfogadná, alávetné magát, sőt elébe is menne annak. További érdekes részlet, hogy a két előbbi kérdésre adott válaszok során azok, akik nem a “tankönyv-szerű” választ adták, tehát megengedőbbek voltak, kissé jobbnak látták a hazai sajtószabadság helyzetét is.

További két kérdés alapján azt vizsgáltuk, hogy a magyar újságírók szerint mi is pontosan a szerepük egy demokráciában: van-e feladatuk azon kívül, amit a többször idézett etikai irányelv-gyűjtemény így fogalmaz meg: “a média legfontosabb feladata a tájékoztatás, a választói, fogyasztói, szülői és egyéb döntésekhez szükséges információk bemutatása, a szabad véleménynyilvánítás és a különböző vélemények áramlásának elősegítése, a szórakoztatás, és mindezeken keresztül a társadalom önismeretének erősítése.” A két kérdésre adott válaszból az derül ki, hogy a magyar újságírók egy tekintélyes része helyesnek tartja azt, ha ezen az alapfeladaton túlterjeszkedve egy újságíró “aktivista” szerepet is felvállal. Több mint egynegyedük szerint (27 százalék) “belefér” az is, ha egy oknyomozó cikksorozat szerzője kampányt indít a közösségi médiában egy politikus megbuktatására (67 százalék szerint nem helyes) és még nagyobb arányban (30 százalék) találták helyesnek azt is, hogy már a cikk megjelenése előtt az igazságszolgáltatással is megosztja az információit. (“Ön szerint helyesen cselekszik-e az az újságíró, aki mielőtt cikket közöl egy korrupt politikusról, megosztja az információit az ügyészséggel, hogy mire megjelenik a cikk, már meg is indulhasson a politikus ellen az eljárás.”) Míg az előbbi dilemma esetében a tradícionális újságírói viselkedés a blogok és a közösségi média elterjedésével sokat változott (a klasszikus hírműfajokban azonban ez a fajta aktivizmus továbbra is tilos), addig az utóbbi probléma megítélése nagyon is egyértelmű: az újságírónak nem feladata a nyomozóhatóság helyettesítése, vagy az igazságszolgátatás munkájának kiváltása. A Főszerkesztők Fórumának etikai irányelvei is kiemelik, hogy az újságíró “nem üzletelhet az információkkal” illetve főleg, hogy “a munkája során megszerzett különböző bizalmas információkat azok nyilvánosságra hozatala (…) nem továbbíthatja harmadik félnek.”

Fontos eredménye azonban a kutatásnak, hogy az újságírók többsége érzékeli a bizalom megroppanását, 60 százalékuk panaszkodik arra, hogy a szakma megbecsültsége az utóbbi egy évben tovább romlott és túlnyomó többségük abban látja a megoldást, hogy a szakmai-etikai színvonal javuljon. Összesen 95 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy nagyon fontos vagy fontos lenne, hogy a szerkesztőségükben etikai kódex legyen érvényben, 92 százalékuk szerint az önszabályozásnak kellene nagyobb szerepet kapnia, 76 százalékuk szerint pedig erős szakmai szervezetekre lenne szükség.