Médiajog - Dr. Polyák Gábor rovata

BLOG új hozzászólás

A hozzászólásokban leírtak kizárólag a szerző álláspontját türközik!


Dr. Polyák Gábor: Senkiföldje - Médiapolitika a választási programokban

2010. április 2.

Hogy médiapolitikával nem lehet választást nyerni, az nyilvánvaló. Az azonban mégis különös, hogy az országos listát állító pártok hosszabb-rövidebb választási programjai két kivétellel egyáltalán nem foglalkoznak a média kérdéseivel. Persze lehet, hogy a média ügyei rendben vannak, médiarendszerünk pedig minden médiarendszerek legjobbika.

A médiapolitika nemcsak önmagáért fontos. Önmagáért is, persze. Van egy haldokló médiapiacunk, egy szétzilált közszolgálati tévénk, egy sokszorosan alkotmánysértő és közösségi jogot sértő médiatörvényünk, a médiahatóságot országos pályázati ügyekben első fokon jogsértőnek találó bírósági ítéleteink, szóval van itt mit tenni. De a médiáról alkotott elképzelések egyúttal nagyon közvetlenül érintik a demokráciára vonatkozó elképzeléseket. Ha titkolnivaló van az egyikben, az gyanúra ad okot a másikkal kapcsoltban is. Ha pedig egyszerűen csak nem tűnik elég fontosnak a médiapolitika, akkor nem biztos, hogy a programalkotók jól értik a demokrácia működését.

Az MSZP-nek lett volna nyolc éve médiapolitikát csinálni, de ezt a lehetőséget (is) elpasszolta. A digitális átállást az abban érintettek próbálják – egyre halkabban – sikerként feltüntetni, de az is csak egy jellegzetesen magyar, kicsinyes, szakmaiatlan és túlpolitizált történet lett. Ezen kívül viszont tényleg semmit nem tud felmutatni a leköszönő kormánypárt. Mármint médiapolitikában. De azért búcsúzóul még hadd említsem meg az RTL Klub és a TV2 díjfelezési kérelmével kapcsolatos koalíciós nyomulást az ORTT-ben, és persze a rádiós pályázatokat, amik sajnos a jövőbeli médiapolitikáról is sejteni engednek ezt-azt.

Az MSZP nagyjából ugyanazt tudja program-szinten, amit a gyakorlatban: nem foglalkozik médiapolitikával. A „média” szó kétszer szerepel a programban, ebből az érdemi megjelenés a következő mondat: „Támogatni érdemes, hogy a távközlési, hírközlési, informatikai és médiavállalatok egységes infokommunikációs szolgáltatási platformot hozzanak létre és használjanak.” Egészen őszintén halvány sejtésem sincs, hogy ez a mondat mit jelent. És nem, nem segít a szövegkörnyezet sem.

A programban a nyilvánosság több helyen szerephez jut: úgy, mint a korrupció elleni harc eszköze (ezt most tapasztalatok is alátámasztják), vagy éppen a közbeszerzésekkel kapcsolatos visszásságok leküzdésének eszköze. Sőt az MSZP fontos ígérete, hogy „megvédjük az állami működés ellenőrizhetőségét, átláthatóságát és nyilvánosságát garantáló jogintézményeket és törvényi feltételeket.” Ellenzékben ez a törekvés mindig egészen őszinte.

Az MSZP nem sokat kockáztat a programjával, de a Fidesztől volna okunk mást várni. Annyi biztos, hogy a médiapolitika az ő programjukban sem kulcselem. Bár ez önmagában tényleg nem mérce, de a „média”-szó előfordulási gyakoriságában sikerült alulmúlni az MSZP-t, merthogy ez a szó egyszer sem szerepel a programban. Van viszont „társadalmi nyilvánosság”, némileg meglepő, bár korántsem indokolatlan szövegkörnyezetben: „A szocialisták elszámoltatásának fontos eszköze a társadalmi nyilvánosság.” Szó esik a továbbá a közérdekű adatok nyilvánosságáról is: „azonnal véget kell vetni annak a gyakorlatnak, (…) hogy a kormány közérdekű adatok nyilvánosságra hozatalát akadályozza saját hatalmi ambícióitól vezérelve”. Nagyjából ez az egyetlen gondolatkör, amiben a sajtó és a nyilvánosság a programban megjelenik. Némileg egyoldalú szemlélet, sőt kissé paranoiás is, de kétségtelenül a nyilvánosság erős ellenőrző szerepébe vetett bizalmat tükröz. Ezek alapján nyilván bízhatunk abban, hogy a Fidesz önmagával szemben is ilyen szigorú mércét alkalmaz, és nem tér vissza például ahhoz a gyakorlathoz, hogy semmilyen feljegyzés nem készül a kormányülésekről, és a jövőben az állami rendezvények költségeiről is többet fogunk megtudni, mint annak idején az Országimázs Központ körüli ügyekről. Médiapolitika tehát nincs, de egyfajta szerepértelmezés a médiával kapcsolatban azért látható.

Pedig a Fidesztől mégiscsak jó lenne több információt kapni a médiarendszerrel kapcsolatos elképzeléseikről, mert azok a követő időszak médiapolitikáját valóban befolyásolni fogják. Az persze, hogy mennyire, alapvetően függ a kétharmados többség megszerzésétől. Kétharmad birtokában a médiával kapcsolatban is a legfontosabb garancia az önmérséklet lehet: bízzunk benne, hogy a Fidesz a médiairányításban nem törekszik az alkotmányos kereteket feszegető hatalomkoncentrációra, a tartalomszabályozásban és a piacszabályozásban felismeri a túlzott szigor haszontalanságát és ártalmasságát, a médiaszabályozást nem saját médiabirodalom építésére használja, a közszolgálatiság rendbetételéért pedig nem kér túl nagy árat a függetlenség és az elfogulatlanság oldalán. Gyakran úgy tűnik, a párt legfelsőbb vezetése átengedte a médiapolitika alakítását egy jól körülhatárolható érdekcsoportnak. Pedig a médiapolitika a politika szimbolikus területének, az értelmiségi támogatás megszerzésének/fenntartásának, és nyilván a médiapiac és az egész infokommunikációs szektor szereplőivel való párbeszéd alakításának meghatározó eleme lesz.

A Fidesz kétharmadnál egy kockázatosabb médiapolitikai helyzet állhat elő: ha a Fidesz a Jobbikkal próbál szót érteni médiaügyekben.

A Jobbik a biztosan a parlamentbe kerülő pártok közül az egyetlen, amelynek programjában találunk önálló kultúr- és médiapolitikai fejezetet, hovatovább Vona Gábor kampánytémává is emelte a médiát. Ez a program azonban elég jól illusztrálja azt a kiinduló feltételezést, hogy a médiával kapcsolatos elképzelések egyúttal a demokráciáról vallott elképzeléseket is tükrözik. Mondhatjuk, hogy a Jobbik elképzelései a leginkább kiérleltek, de ezek az elképzelések olyan média- és demokrácia-értelmezést sugallnak, aminek a jelenlegi alkotmányos, jogállami keretek között nincs helye. Persze, ha merünk nagyot álmodni, e keretek sem érinthetetlenek.

A médiapolitikai alaphangot a Jobbik azzal adja meg, hogy programjában megállapítja, a média „a XXI. században a legerősebb hatalmi ággá vált.” Ebből pedig az következik, hogy „ma már nem csupán az a fontos kérdés, hogy hogyan teremtsünk sajtószabadságot, hanem az is, hogy hogyan óvjuk meg a társadalmat a média túlburjánzó és fékeveszett ámokfutásától.” Bármit írnék ehhez, az szükségszerűen liberális fanyalgásnak tűnne.

Nagyon határozott elképzelése van a Jobbiknak a média társadalmi szerepéről. „Mivel a média működése nem lehet öncél, ezért meg kell jelölni a média felelősségét a társadalom egészséges működésében. A Jobbik szerint a média hármas feladata a hiteles tájékoztatás, az értékőrzés- és teremtés, valamint a nemzeti összetartozás erősítése.” Utoljára az 1986-os sajtótörvényben olvashattunk ilyen határozott feladatleosztást. Azóta számos tapasztalat támasztja alá azt, hogy a kereskedelmi média ezekkel a feladatokkal nem akar és nem tud azonosulni, sőt maga a társadalom is némileg máshova helyezi a hangsúlyt a média szerepével kapcsolatban. Az a média, amire a Jobbik vágyik, nem kereskedelmi. Az még rendben is van, hogy „az értékelvű valódi közszolgálatiság” elvégzi a rárótt feladatokat – ha hagyják, és megteremtik ennek pénzügyi, szakmai, irányítási feltételeit –, de a médiarendszer más szereplőire olyan funkciót rákényszeríteni, ami a véleményszabadság keretei között nem igazolható, kevéssé jogállami megoldás.

A média szerep-meghatározásán túl vannak konkrét elemei is a programnak. Felismeri például, hogy „hazánkban az egyik legnagyobb probléma a médiatörvény hasznavehetetlensége”. Sőt említést tesz még az önszabályozásról is, igaz, gyorsan rögzíti, hogy azzal szemben kiáll „a hatósági szabályozás politikája mellett” (akármit is jelentsen az). De nyugalom: a Jobbik „a műsorszámokat nem szándékozik politikai mozgalmak szolgálatába állítani”. Mindezeken túl a szerzők ígéretet tesznek arra, hogy „fellépünk a – különösen a kereskedelmi – médiában tapasztalható, társadalmi szempontból káros és veszélyes megnyilvánulások ellen.” Itt a szerzők nyilván a délutáni talk-showk egyoldalú, torz és súlyosan romboló roma-ábrázolására gondoltak. Aztán szó esik egy bizonyos, közelebbről meg nem határozott reklámadóról, ami ráadásul fő garanciája a „hatékony, modern médiaszabályozásnak”. Mintha jelenleg is nem messze a legdrágább médiapiac lennénk a hungarikumnak is tekinthető műsorszolgáltatási díjakkal és közszolgálati terhekkel, és mintha ez eddig is nem oda vezetett volna, hogy a szolgáltatók többsége más országba tette át a működését. A programot olyan képzavaros fordulatok is színesítik, mint például „az utóbbi 15 év pluralizált médiarendszerének káosza”. Ha jól értem, a szerzők a pluralizmust kevésbé tartják értékesnek, mint az Alkotmánybíróság.

Magában a programban kevésbé szembetűnő, mint Vona Gábor beszédében, de mégiscsak szerepel: „A jelenlegi kereskedelmi tévécsatornák koncessziós jogának megszüntetése”. A világért sem akarnám lebecsülni a Jobbik-szavazók tudatosságát és ízlését a médiafogyasztással kapcsolatban, de statisztikailag kizárt, hogy közülük senki nem nézi a Barátok közt-öt vagy éppen Joshit. Szóval jól hangzik ez a harcos kiállás, de a megvalósítása garantáltan népszerűségvesztéssel járna. Persze arra sem terjedt ki a programírók figyelme, hogy jövőre, a digitális átállás lezárultával már egyébként sem lesz jelentősége a „koncessziós jognak”. És sokadszor is megemlíteném, hogy még a két nagy kereskedelmi csatorna is folytathatja a tevékenységét Romániából, Csehországból, az Egyesült Királyságból, vagy ahonnan tetszik, és ezt a Jobbik csak akkor tudja megakadályozni, ha kilépteti az országot az EU-ból. No lám, milyen messzire vezet a médiapolitika.

A többi párt, illetve elsősorban a Fidesz és az MSZP a médiapolitikában is átengedte a Jobbiknak a terepet. A Jobbik pedig él a lehetőséggel, kritizál és javasol. A jelenlegi médiarendszer működését lehet és kell kritizálni, de fölösleges ezt a valóságtól elrugaszkodva tenni. A Jobbik teljesen rosszul méri fel a médiapolitikai mozgásteret, és láthatóan nem érzékeli azt a helyzetet, hogy az Európai Unióban az agyonszabályozott és a kereskedelmi logikával össze nem egyeztethető kötelezettségekkel terhelt műsorszolgáltatók napok alatt kitelepülhetnek egy másik tagállamba, ahol gyakorlatilag érinthetetlenek a hazai szabályozó által. A keménykedés ezen a területen látványosan kontraproduktív. A politikaalkotásnál pedig illik valamivel alaposabban felmérni az érintett terület adottságait.

Mindezt röviden összefoglalva: a Jobbik médiapolitikai programja veszélyes tévképzeteken és a médiapolitikai mozgástérre vonatkozó ismeretek teljes hiányán alapul. Ugyanakkor pusztán azzal a ténnyel, hogy van médiapolitikája, annyit máris sikerült elérnie, hogy a bejegyzés nagy részében vele foglalkozom.

Az MDF választási programját ne a médiapolitikai tervek alapján akarjuk megítélni (hangsúlyoznám, ez az elemzés egyetlen szempontot követ, és ebből az egy szempontból általános következtetésekre jutni nem lehet). E témakörben, úgy tűnik, az MDF teljesít a leggyengébben. Sem a médiarendszerrel, sem egyébként a nyilvánosság működésével nem foglalkozik.

Az LMP programjában a média többnyire eszközként jelenik meg, más, például a roma-integrációval, a bevándorlással (a külföldiek elfogadásával) vagy az egészségneveléssel kapcsolatos programok végrehajtásának egyik eszközeként. A média szerepének ilyen, a társadalmi felelősségvállalást hangsúlyozó értelmezésével nem esik nehezemre egyetérteni. Annak továbbgondolása azonban nem haszontalan, hogy akár maga a médiarendszer, akár az annak alapját megteremtő jelenlegi szabályozás alkalmas-e a társadalmi felelősségvállalás érvényesítésére. Ez olyan médiapolitikai alapkérdésekhez vezet el, mint a közszolgálatiság újragondolása vagy éppen a médiahatóság eszközrendszerének felülvizsgálata, az érdemi önszabályozás és a társszabályozás feltételeinek megteremtése. Ezek az alapkérdések viszont említés szintjén sem fértek bele a 228 oldalba. Az LMP programjának része viszont egy új titoktörvény elfogadása, amely kizárja a tényfeltáró újságírók büntethetőségét. Szomorú, hogy ez a többi párt számára nem evidencia.

Mindezek után váratlan és üdítő fordulat a Civil Mozgalom választási programja. Van médiapolitikai fejezete, amiben van egy alapos helyzetértékelés, és kapunk megoldási javaslatokat is. Amolyan program. Az alaphang itt sem túl barátságos: „A média, mint jelentékeny modern hatalmi ág a politikai patronálás rendszerének tipikus példája. Jelenleg terjed a médiadiktatúra: a politikai propaganda, az erőszak, az agresszió, vagy a bulvár diktatúrája. A média, mint hatalmi ág korlátok nélkül, politikai alkuk mentén szabályozott világa csak a politikai elitet szolgálja.” Azt, hogy a programírók némileg leegyszerűsítő és naiv megközelítést alkalmaznak, jól mutatja a követező megállapítás: „A [média]törvény életbe lépése felfokozta a kereskedelmi oldal étvágyát, a ’reklám-torta’ egyre nagyobb szelete került birtokukba.” Igen. De ez már csak így megy. A Civil Mozgalom sem tudja elfogadni, hogy a kereskedelmi média az kereskedelmi média, vállalkozás, ami abból él, hogy tartalmakat ad el a nézőnek, és nézőket ad el a finanszírozóknak (reklámozóknak, műsorterjesztőknek). Az pedig, hogy a „hazai közszolgálati média versenyhátrányba került”, és „nehezen mozduló, ólomlábú Gólemként cammog”, nem a kereskedelmi műsorszolgáltatók bűne, hanem a közszolgálati médiát működtetőké. Azzal viszont egyet lehet érteni, hogy a jelenlegi helyzetben nincs indoka a közmédiát szigorúbb gazdasági feltételek közé szorító szabályozásnak.

Ugyancsak nehezen vitatható, hogy „elsikkadt az irodalmi értékű vagy az oknyomozó újságírás”, de azért azt ismerjük el, hogy még így is számosan vannak, akik ezeket a nehéz műfajokat művelik. Viszont a nyomtatott sajtó jelentőségének csökkenése az elektronikus és az online médiával szemben nem hazai sajátosság, a folyamat megfordítása minden bizonnyal meghaladja a médiapolitika lehetőségeit.

A program elkeseredett összegzése szerint „a jelenlegi csonka sajtószabadság maradékának kivégzése folyik, azaz a visszaállamosítás és a sajtónak a mindenkori parlamentet megtöltő – négyévenként vészesen fogyatkozó számú – pártok általi direkt irányításának visszaállítása”. Tapasztalatom szerint az állítás nagyjából igaz. De attól mégsem félnék, hogy mindezek következtében „majdnem felesleges lesz tüntetgetni, sztrájkolgatni, nyilatkozatokat, petíciókat, megfogalmazni, mert azokról csak a résztvevők fognak tudni”. Ne becsüljük le általában se a médiát, és főleg ne feledkezzünk meg az online médiáról. Azt azért merem gondolni, hogy szándék sincs a nyilvánosság elfojtására (ide nem értve a Jobbikot), de abban egészen biztos vagyok, hogy ehhez nincs alkalmas eszköz.

A program javaslat-része új – a „közérdeknek megfelelő” – sajtó- és médiatörvény megalkotását sürgeti. Ennek tartalmáról is megtudunk néhány dolgot, szerencsére valamivel többet annál, hogy „Támogatjuk a közszolgálati sajtó, és egyéb médiák működését. Szükség van a kiegyensúlyozott, hiteles tájékoztatásra.” Megtudhatjuk például, hogy az ORTT és a közszolgálati kuratóriumok helyett „a nézőket, hallgatókat valóban reprezentatívan képviselő szervezetek, egyházak, szakszervezetek stb. küldötteiből hívunk életre a tulajdonosi jogokat képviselő irányító szervezeteket”, és általában is „megteremtjük a valódi civil kontrollt a média felett”. A magam részéről azért óvatos lennék a korporatív bölcsesség túlértékelésében. Egyáltalán nem lennék boldog attól, ha az egyházak és a szakszervezetek felügyelnék a médiát, és nagyon nehezen találnék ehhez legitimációt. A jelenlegi, kétségkívül nem „valódi” civil kontroll tapasztalatai alapján pedig sokadszor is megjegyezném, hogy a valódi civil kontrollhoz valódi civil társadalom kell; ebben persze maga a Civil Mozgalom adhat okot némi bizakodásra, de önmagában nem jelent alapvető fordulatot.

A program alapvetően két kérdéssel foglalkozik, az irányítási, felügyeleti rendszerrel, és persze azzal, hogy a Civil Mozgalom szerint mit is kellene csinálnia a médiának. Kevesebb és hatékonyabb közszolgálati műsorszolgáltatót vizionál, ezek vezetőivel szemben pedig határozott követelményeket fogalmaz meg. „A közszolgálati média egyszemélyi vezetői az alkotmányos célnak megfelelően, az elvárt szellemiséget tekintve az államfőhöz hasonló elvek szerinti (de nem a pártok által közvetetten megválasztott), határozott egyéniségű, a pártokhoz vagy bármilyen csoportosulásukhoz nem kötődő személyek legyenek.” A program szerint ez a vezető rendelkezzen megfelelő szakmai előélettel, ne legyen szoros kapcsolódása egyetlen párthoz sem, legyen képes az egyenlő távolságtartásra és a kulturált kapcsolattartásra a pártokkal és a civilekkel, és legyen képes „nem csak médiaszempontok alapján, hanem kívülről – az utca emberének szemével – kritikusan” is látni „a média viszonyait”. Ehhez már csak annyit kellene hozzátenni, hogy vállalja el ezt a hálátlan pozíciót, és legyen, aki meg is választja rá.

A Civil Mozgalom is úgy véli, hogy a kereskedelmi médiát lehet és kell tovább terhelni: szigorúan meg kell követelni a kereskedelmi médiumok jelentős részvételét a közszolgálati média közvetett finanszírozásában. Pedig ez sem európainak (nincs példa rá az EU-ban), sem hatékonynak (kiszolgáltatottá teszi a közmédiát a mindenkori piaci helyzetnek) nem mondható megoldás.

És persze a Civil Mozgalom is tudni véli, mire való a média: arra, hogy olyan tartalmakat adjon a közönségnek, „amelyek a kultúrát újra hordozni képesek, hasznosak, élvezhetők és szellemi épülésüket szolgálják.” A Civil Mozgalom „elvárja” a „külföldön komoly eredményeket elért magyarok érdemeinek közzétételét”, „az iskolákból gyakorlatilag száműzött egészségtan oktatását pótló ismeretterjesztéssel, illetve a közegészségügyi helyzetünket veszélyeztető tényezők, körülmények tényszerű, független ismertetésével” kapcsolatos műsorok bemutatását. Szerencsére ezek az elvárások inkább a közszolgálatisággal szemben fogalmazódnak meg.

A Civil Mozgalom programja hozza azt, amit egy civil mozgalomtól várni lehet: helyenként bájosan amatőr és naiv, kellően kritikus és forradalmi, politikaellenes és antikapitalista, de az alkotmányos kereteket feltétlenül tiszteletben tartó. Nyugodtabb lennék, ha a Jobbik programja helyett ez a program kapna esélyt a jövőbeli médiapolitika alakítására.

A pártok programjaiból összességében igen furcsa kép rajzolódik ki a médiáról alkotott elképzelésekről. A média és a nyilvánosság alapvetően eszköze, kiszolgálója más célok megvalósításának. A programok mindegyike adottságként kezeli azt, hogy a média képes és hajlandó részt venni e nemes küldetések megvalósításában. Mindeközben magát a médiarendszert érintő alapkérdések vagy nem kerülnek napirendre – ami önmagában is kétségessé teszi a médiától elvárt teljesítmények megvalósíthatóságát –, vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodott feltételezések és elvárások formálják a kapcsolódó elképzeléseket. Egyik párt sem érti az összeeurópai médiapiac jelentőségét, viszont hajlamosak démonizálni a kereskedelmi médiát. Nem nagyon néznek szembe a közszolgálatiság átalakításának szükségességével, illetve ez ezzel járó terhekkel és konfliktusokkal. Azok is, akik egyáltalán foglalkoznak médiapolitikával, rosszul mérik fel a médiapolitikai mozgásteret. A Fidesz pedig feltehetően inkább a nyilvánosság kerülésével, az elképzeléseknek még a vázlatos, program-szintű megismerését is kizáró rejtegetésével, de minden bizonnyal határozottan készül a médiarendszer újraalakítására. Mindez nem túl bíztató a jövőre nézve.




A hozzászóláshoz szükséges!


Az oldal tartalma nem minősül jogi tanácsadásnak.
Kérjük olvassa el a Jogi Fórum felhasználási feltételeit.