A jogállami forradalom történeti alkotmánya

2003. november 19. Dr. Majtényi László <>

Kicsit homályos, kicsit zavaros

Viszont, ha már a második kamarát említettem, nem tudom megállni, hogy ne tegyek egy további megjegyzést. Elég okossággal, mely rendelkezésre áll, kitalálhatunk olyan konstrukciót, mely mûködõképes lenne, azonban ne felejtsük el, hogy a személyükben, érdekcsoportjukban, pártjaikban érdekelt valódi döntéshozók bizonyosan percek alatt kiveszik az alkotmányjogászok kezébõl a kezdeményezést. Tehát elmélkedhetünk a területi elv alkalmazásáról, vagy a szenátus különbözõ idõpontban egyéni körzetben választott, a pártpolitikától valamennyire eltávolított képviselõivel létrehozott fékek rendszerérõl, az élet azonban felülírja a bölcsességet. A valóság az lesz, hogy az orvosi kamara, a gyógyszerészek, a püspökök, a rektorok, az örömlányok, a Vázsonyi Vilmos elve és a búrkalap mind ott fognak ülni a második kamarában, ezt egyszerûen szerintem megakadályozni nem lehet, hiszen végül nem az alkotmányjogászok fogják megmondani, hogy mi történjen.

Van még egy lehetõség, vehetünk példát Rómáról, az alkotmányozás idejére vegyék át az állam irányítását az alkotmányírók: „A királyok elûzése után az összes addigi törvények elavultak, és a római nép ismét bizonytalanságban, inkább szokás alapján, mint törvények szerint élt. Ez az állapot mintegy húsz évig tartott. Ezután, hogy ez tovább ne így maradjon, közakarattal tíz férfit neveztek ki, akiknek a feladata lett a görög városok törvényei alapján az államot írott törvényekre alapozni. Azután elefántcsont táblákra vésve kiállították a bírói emelvényeken, hogy mindenki nyilvánosan tanulmányozhassa azokat. A tíz férfi megkapta erre az évre a teljes államhatalom gyakorlásának jogát, hogy ha szükséges, kijavíthassák vagy magyarázhassák is a törvényeket. Döntéseikkel szemben fellebbezésnek – más hatóságtól eltérõen – nem volt helye. Õk maguk úgy találták, hogy az elsõ évben hozott törvényeik még hiányosak voltak, és a következõ évben még két táblát írtak azokhoz, így kapta a törvénymû a tizenkét táblás törvény nevet.” (Digesta, Pomponius 1.2.2. 3-4.9)

A következõ problémakör: az alkotmány pontossága.

Vajon bizonyosan követelnünk kell-e világos alkotmányos normákat, miközben máshol is nagyon jól mûködnek a nem világos normák? Sokan világszerte méltán irigylik az Egyesült Államok alkotmányát. Tessék elolvasni. Szerintem megfontolandó az a szempont, amelyre Talleyrand hívta fel a figyelmet: szerinte a jó alkotmány rövid és homályos. Egyébként ezzel nincs egyedül, mert, mások mellett, Marshall fõbíró is mondott ilyesmit, és Hart is dicsérte a homályt az alkotmányban. E szerint a magyar alkotmány nagyon jó alkotmány lenne, mert rövid és homályos, de az amerikai még ennél is jobb, az ugyanis még rövidebb és sokkal homályosabb. Ahogy ebben az összefüggésben egyes szövetségi alkotmányok, és fõként persze az Európai Unió alkotmánytervezete pedig rettenetesen rossz, mert borzasztó hosszú, beszakad alatta az asztal, és ahogy olvasom, egyáltalában nem tûnik homályosnak.

Azért nem feszítem túl a húrt. Elfogadom, hogy az nagyon nem jó, mert, tapasztaltuk, veszélyes konfliktusok forrása lehet, ha az államszervezetrõl szólva homályos az alkotmány, és ezt nézve nincs büszkélkednivalónk a mostani szöveggel. De a társadalom, a személy- és csoportközi viszonyok rendszere változékony. Azt tehát komolyan gondolom, hogy jó, ha az alapjogokról általában (különösen pedig a második, harmadik generációs alapjogokról), államcélokról, közhatalmi feladatokról szólva nagy értelmezési szabadságot enged meg az alkotmány szövege.

Tehát tényleg nem olyan nagy baj, ha kicsit homályos, urambocsá! kicsit zavaros az alkotmány, nem baj, ha az Alkotmánybíróságnak ezzel akár ügyetlenségbõl, akár tudatosan, tágabb teret nyitunk.

A sikeres alkotmányozás további feltétele az alkotmányozó félelme, mert a félelem ilyenkor nagyon bölcs tanácsadó. A jó alkotmányozás a félelempotenciálnak is függvénye. Az amerikai alkotmányozó atyák a feudális rangok és viszonyok visszatértétõl rettegtek. Az 1989-es magyar alkotmányozás hõsei – jó, nem mindannyian – olykor már megmosolyogtató módon, a dübögõ testvéri tankoktól, illetve – emlékezzünk csak Grósz Károlyra – a „fehérek” bosszújától féltek, mindkét oldalon õszinte átéléssel.

A jogállam fordított Weimarral köszöntött be

A következõ probléma pedig – eddig csak utaltam erre –, hogy valójában ki legyen az alkotmányozó. Akárki is, vegyük figyelembe, hogy az alkotmányozás valamilyen értelemben erõszaktevés. Mert akárhogy is, néhány ember eldönti majd, hogy más milliók ezentúl miként éljenek. Sokkal rokonszenvesebb és elfogadottabb az az alkotmány, amelyet egy nemzet magának hoz létre, rossz alkotmánybírósági és jó alkotmánybírósági döntésekkel, jó alkotmánybíróságokkal, rosszabb alkotmánybíróságokkal, gyakorlattal, szokásokkal, mint az olyan, amelyet néhányan a sokaságnak ajándékoznak. A modern értelmiségi prototípusa Rousseau, hol Korzikának, hol a reménybeli független Lengyelországnak óhajtott új alkotmányokat gyártani, és korántsem biztos, hogy a távoli korzikaiak és a lengyelek ettõl sokkal boldogabbak lettek.

Musil tulajdonságok nélküli embere ellenszenvvel beszél a filozófusokról, azzal a váddal illetve õket, hogy rendszerbe kényszerítik a világot. Pedig a filozófusnak rendesen csak érvei vannak. Az alkotmányozók ebbõl a szempontból még a filozófusoknál is bûnösebbek, veszélyesebbek, hiszen az életre kényszerítik rá rendszerüket.

Sólyom László úgy fogalmazott ma, hogy a jogállam valami fordított Weimarral köszönt be nálunk. Azaz, ami nálunk történt, az a tekintélyuralom weimarizálódása. Ezen, gondolom, azt kell értenünk, hogy a jogállam a pártállamban érvényes szabályok szerint készült el, jött létre. Ez a – ha belegondolunk – nem különösebben hõsi történet, biztosan nem vetekszik egy huszárroham vagy egy várostrom esztétikumával, viszont igaz. De miért is hallgatnánk új mesét, miért adnánk fel történetünket, mely sajátunk, melyben köztársaságunk kialakult, miért tennénk zárójelbe a rendszerváltás történeti alkotmányát? Úgy gondolom, látható hasznokkal jár az általam ajánlott megközelítés, miszerint felfoghatjuk az ország alaptörvényét úgy, hogy van az alkotmánynak papírja, ezen vannak önmagukban is értelmes jelek, és van az a történet, amelynek folyománya ez az alkotmánypapiros; továbbá a történetnek van olyan további része, mely az alkotmányszöveg leírása után esett, és ez ugyancsak értelmezõje, részese az alkotmánynak. Ha pedig a papírt és a történetet olyan gondosan tanulmányozzuk, ahogy egy kódfejtõ keresi a jelentést, akkor látjuk világosan, hogy egészen megfelelnek egymásnak. Ahogy a római jogtudós gondolta: „Ha a törvényt értelmezni kívánjuk, elõször azt kell vizsgálnunk, mi volt a jogszokás ezelõtt hasonló esetekben az államban: a törvény legjobb értelmezõje ugyanis a szokás.” (Paulus, Digesta. 1. 3. 29.)

  • kapcsolódó anyagok
ALKOTMÁNYJOG
ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁS