A Tobin-ügy – Az európai elfogatóparancs kudarca

2009. április 24. Dr. Tarczay Áron <>
letöltés

Az európai elfogatóparancsról

Az európai elfogatóparancs intézményét – melyet nem fogunk most részletesen elemezni, hanem a témánk szempontjából fontos szabályaira koncentrálunk3 – az Európai Unió Tanácsának 2002/584/IB sz. kerethatározata teremtette meg. Már az 1999-es Tamperei Csúcstalálkozón elfogadott Tamperei Nyilatkozat felvetette a szükségességét egy gyorsított kiadatási eljárásnak, majd a kerethatározatot 2002-ben fogadta el a Tanács, és az 2004. január 1. óta, Magyarország tekintetében pedig természetesen 2004. május 1. óta alkalmazható. Mivel a kerethatározat nem közvetlenül hatályos, a tagállamok kötelesek a saját belső jogukban azokat a jogi normákat megteremteni, amelyek annak végrehajtásához szükségesek [4]. A nemzetközi bűnügyi együttműködésben ismert kiadatáshoz képest több lényeges újítást hozott ez a jogintézmény: egyrészről érdemben kizárólag igazságszolgáltatási szervek (bíróságok) hozzák meg a döntéseket, így a politikai mérlegelésnek nem lehet szerepe, másrészt egyes taxatíve felsorolt bűncselekmények vonatkozásában a kettős inkrimináció megléte nem követelmény, vagyis ezekben az esetekben akkor is köteles a terheltet a megkeresett állam átadni, ha a saját joga szerint a cselekmény nem bűncselekmény.

Témánk szempontjából jelentősége lesz a kerethatározat első preambulum-bekezdésének, amely így szól: „az 1999. október 15–16-i tamperei Európai Tanács következtetései, és különösen azok 35. pontja szerint a tagállamok között az olyan személyekre vonatkozó alakszerű hivatalos kiadatási eljárást, akik jogerős elítélésüket követően menekülnek az igazságszolgáltatás elől, el kell törölni, a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyeket érintő kiadatási eljárást pedig fel kell gyorsítani.”

A kerethatározat 4. cikke az elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető okait sorolja fel. E cikknek a témánk szempontjából fontos 6. pontja szerint megtagadható az elfogatóparancs végrehajtása, „ha az európai elfogatóparancsot szabadságvesztés-büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából bocsátották ki, amennyiben a keresett személy a végrehajtó tagállamban tartózkodik, amelynek állampolgára vagy lakosa, és ez az állam vállalja, hogy saját hazai joga szerint végrehajtja a büntetést vagy a szabadságelvonással járó intézkedést.”

Az ír bíróságok határozatai

Az elsőfokon eljáró High Court határozatában [5] elsősorban elemzi azokat a feltételeket, amelyek fennállnak, és így nem képeznék akadályát az átadásnak. Ezek közül említésre méltó, hogy a High Court szerint nem akadálya az átadásnak az, hogy a magyar állam a magyar büntetőeljárási szabályok alapján nem tudott garanciát adni arra, hogy az ügyet az elítélt kérelmére újratárgyalják. Ez a High Court álláspontja szerint azért nem akadálya az átadásnak, mert Tobin Úr a tárgyalásaira szabályszerűen idézve lett, és a védője ott jelen is volt. [6] Az átadást a bíróság mégis megtagadta. A High Court az európai elfogatóparancsot az ír jogba implementáló, 2005-ben módosított 2003-ban elfogadott és 2004. január 1-én hatályba lépett törvény [7] 10.cikkéből indul ki, amely szerint ha a megkereső tagállam igazságügyi hatósága szabályszerű elfogatóparancsot bocsát ki egy olyan személy vonatkozásában, a) aki ellen az az állam az elfogatóparanccsal kapcsolatban álló bűncselekmény miatt kíván eljárást folytatni, b) vagy abban az államban egy ilyen eljárás alanya, vagy c) egy ilyen bűncselekmény miatt elítélték, de vele szemben még a büntetést nem szabták ki, vagy d) vele szemben szabadságvesztés büntetést szabtak ki egy ilyen bűncselekmény miatt, és elmenekült a megkereső tagállamból, még mielőtt i) elkezdte a büntetését letölteni, vagy ii) azt letöltötte, akkor ezt a személyt a törvény és a kerethatározat rendelkezései szerint le kell tartóztatni és ki kell adni a megkereső tagállamnak. [8] Az világos, hogy jelen esetben a d) pontot kell alkalmazni, amely azonban kifejezetten az „elmenekült” („fled”) szót tartalmazza. A High Court határozata részletesen elemzi a korabeli magyar szabályozást a biztosíték jogintézményéről, és azokat a – fent leírt – körülményeket, amelyek lehetővé tették, hogy az elítélt elhagyja a Magyar Köztársaságot. A High Court így arra a következtetésre jut, hogy az elítélt az országból jogszerűen távozott, arra is tekintettel, hogy a Pest Megyei Bíróság kifejtette, hogy az a tény, hogy a vádlott a tárgyaláson nem jelent meg, nem tekinthető súlyosító körülménynek. Emellett az is megállapítható, hogy az elítélt nem az igazságszolgáltatás elől menekült, hanem a foglalkoztatójával fennálló szerződése járt le. Azt is meg kell állapítani, hogy a törvényben írt feltétellel ellentétben nem az elítélése után hagyta el az országot. A határozat utal arra, hogy az ír jogszabályba a szökés kifejezést a kerethatározat fent idézett első preambulum-bekezdéséből vette át a jogalkotó. A bíróság ezt követően elemezte a kerethatározat angol, ír, német, olasz és francia változatait, és megállapította, hogy ebben a bekezdésben a szökésre utaló kifejezés a más nyelvű változatokban is szerepel. Ugyanakkor azt is leszögezi a High Court, hogy az Európai Bíróság fent említett Pupino ítélete alapján amennyiben a kerethatározat és az ír törvény ellentétes volna, akkor is a kerethatározat rendelkezéseit annyiban lehet figyelembe venni, hogy a nemzeti jogot amennyire csak lehetséges a kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően kell értelmezni. Jelen esetben azonban az ír törvénynek nem adható olyan értelmezés, hogy a Magyar Köztársaságot jogszerűen elhagyó, onnan nem elmenekült elítéltet is át kellene adni. A High Court tehát ezen oknál fogva megtagadta a terhelt átadását. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy a bíróság még egyéb körülményeket is vizsgált, amelyekkel kapcsolatban arra jutott, hogy ezek önmagukban nem zárnák ki az átadást. Így önmagában nem lett volna probléma az, hogy a magyar hatóságok az eredetileg kibocsátott európai elfogatóparancsban nem tettek említést arról, hogy a Pest Megyei Bíróság részben megváltoztatta az elsőfokú ítéletet úgy, hogy az elítélt a büntetése felének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható, és ezt csak a későbbi két európai elfogatóparancs tartalmazta. A bíróság megállapította, hogy a kettős inkrimináció fennáll. A tagállamok egymás jogrendjében való kölcsönös bizalmára alapozva a bíróság a terheltnek a magyar eljárással kapcsolatos kifogásait sem vizsgálta érdemben. A bíróság azt az érvet sem fogadta el, hogy nemcsak a bűncselekmény elkövetése, de az eljárás jogerős befejezése is Magyarországnak az Európai Unióhoz történt csatlakozása előtt történt, amikor még nem állt fenn a két állam között az egymás jogában a közösségi jogból folyó bizalom.

A másodfokon eljárt Supreme Court határozatában [9] szintén arra a következtetésre jut, hogy az ír törvényben használt angol „fled” szót nem lehet úgy értelmezni, hogy az bárkire alkalmazható, aki elhagyta a rá büntetést kiszabó tagállamot, hanem csak azokra, akik kifejezetten elmenekültek. Ezt követően a bíróság a közösségi joggal összhangban álló értelmezés elvéből [10] rá háruló kötelezettséget elemzi. Arra jut, hogy a kerethatározat értelmezése során nem a preambulumból, és nem az első preambulum-bekezdésben hivatkozott „Tamperei Következtetésekből”, hanem a kerethatározat rendelkezéseiből kell kiindulni, amelyek – a preambulummal ellentétben – nem tartalmaznak meneküléssel kapcsolatos feltételt. A Supreme Court ugyanakkor – hivatkozva a Pupino döntésre – arra a következtetésre jut, hogy a közösségi joggal összhangban álló értelmezés elve csak arra kötelezi a tagállami bíróságot, hogy a tagállami jogot, amennyire lehetséges, a kerethatározatnak megfelelően értelmezze, arra azonban nem, hogy a kerethatározattal ellentétes tagállami jogot contra legem értelmezze, vagy ahelyett magát a kerethatározatot alkalmazza.

Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy a kerethatározat célja ebben az ügyben nem valósult meg, hiszen az elítéltet nem is adta ki Írország, és – a kerethatározat fent idézett 4. cikk 6. pontja ellenére – nem is intézkedett a kiszabott szabadságvesztés írországi végrehajtása iránt.


[1] A tényállásról magyar nyelven: http://index.hu/…/crntbn1914/ . Az ír High Court határozata és a Supreme Court határozata a tényállást is részletesen leírja, ezek a http://www.courts.ie/ oldal adatbázisában fellelhetőek.

[2] A 2008. évi XXVI. tv. 20. § (1) bekezdése módosította így a Be-t, 2008. szeptember 1-től hatályos.

[3] Az európai elfogatóparancs és a nemzetközi büntetőjogi együttműködés magyar gyakorlatáról lásd részletesen: Máziné Dr Szepesi Erzsébet: A kiadatással, az európai elfogatóparanccsal, a szabadságvesztés végrehajtásának átvételével és a külföldi ítélet érvényének elismerésével kapcsolatos bírósági gyakorlat vizsgálata
http://www.fovarosi.birosag.hu/…datassal.pdf

[4] A Magyar Köztársaság e kötelezettségének az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. tv. megalkotásával tett eleget.

[5] Minister for Justice Equality & Law Reform -v- Tobin [2007] IEHC 15

[6] A határozat az ír szabályozást nem idézi, ugyanakkor arra a kerethatározat 5. cikk 1. pontjának szövegéből következtetni lehet: „ha az európai elfogatóparancsot az érintett személy távollétében hozott határozatban kiszabott büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából bocsátották ki, és ha az érintett személyt személyesen nem idézték vagy más módon nem értesítették annak a tárgyalásnak az időpontjáról és helyéről, amely a távollétében hozott határozathoz vezetett, az átadás ahhoz a feltételhez köthető, hogy a kibocsátó igazságügyi hatóság megfelelőnek ítélt garanciát nyújt arra, hogy annak a személynek, aki ellen az európai elfogatóparancsot kibocsátották, lehetősége lesz a kibocsátó tagállamban az ügy újratárgyalását kérni és a bírósági tárgyaláson jelen lenni;”

[7] European Arrest Warrant Act 2003

[8] Where a judicial authority in an issuing state duly issues a European arrest warrant in respect of a person—
(a) against whom that state intends to bring proceedings for an offence to which the European arrest warrant relates, or
(b) who is the subject of proceedings in that state for an offence to which the European arrest warrant relates,
(c ) who has been convicted of, but not yet sentenced in respect of, an offence to which the European arrest warrant relates, or
(d) on whom a sentence of imprisonment or detention has been imposed in respect of an offence to which the European arrest warrant relates, and who fled from the issuing state before he or she—
(i) commenced serving that sentence, or
(ii) completed serving that sentence,
that person shall, subject to and in accordance with the provisions of this Act and the Framework Decision, be arrested and surrendered to the issuing state.”

[9] Minister for Justice Equality & Law Reform -v- Tobin [2008] IESC 3

[10] principle of conforming interpretation

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐELJÁRÁS
TANULMÁNY
TOBIN-ÜGY