A veszélyes üzemi kárfelelõsség magyarországi fejlõdése a polgári korszakban

2001. november 11. Mázi András

II. Vétlen kárfelelõsség és veszélyes üzem

Minden jogrend egyik legrégibb alaptétele, hogy a mások életében, testi épségében, vagyonában (és késõbb erkölcsi javaiban) bekövetkezõ károsodást okozója helyreállítani vagy megtéríteni köteles. Önmagában egy bekövetkezett, megtörtént káresemény - "a vagyonkör megcsorbulása" - nem keletkeztet kártérítési kötelezettséget, szükséges ahhoz valamilyen külön jogalap, mely a kárral okozati összefüggésbe hozható. Ez a jogalap, causa a kártérítési kötelezettség legfontosabb kritériuma, mely nélkül a kárt szenvedett nem követelhet elégtételt.
A kártérítési igény sikeres érvényesítéséhez szükséges megtalálni azt a személyt vagy vagyont, aki vagy ami a beállt kárt viselni köteles (kártelepítés): "A kár a jog világában azzal válik jelentõssé, ha valaki a kárt megtéríteni köteles." A kárt elszenvedõ számára a legfontosabb kérdés tehát az, ki köteles helytállni az õt ért hátrányért. A vétkességi alapú felelõsségi rendszer ezen személy/vagyon megtalálását teljes mértékben a károsult feladatává teszi, hiszen a károsultra hárul a kárt okozó magatartás és a bekövetkezett kár közötti okozati összefüggés valamint az okozó cselekvésének illetve mulasztásának szándékos vagy gondatlan voltának bizonyítása. A kártérítés jogalapja végsõ soron tehát a kárt okozó magatartás morális megítélése: a kár bekövetkezte felróható-e a cselekvõnek.
Az objektív alapú vétlen felelõsség indokolására rengeteg elmélet született a XIX. század második felétõl. Nem indokolatlan a fontosabbak vázlatos bemutatása , különösen azon teóriáké, amelyek kifejezetten a veszélyes üzemek speciális kártérítési kötelezettségének magyarázatával próbálkoznak. Fontos azonban leszögezni elöljáróban is, hogy az összes kártérítési esetet egyetlen jogalapra visszavezetni nem lehet; "oly sokféle, s indító okaiban annyira változatos a kártérítést kirovó jogtétel, hogy bevégzett áttekintés aligha lehetséges" .
A vétkes cselekményen alapuló kártérítési kötelezettség hosszú ideig kizárólagos szabálya indukálta azt a teóriát, mely szerint az objektív felelõsség eseteiben is felfedezhetõ a kárt okozó cselekményben valamilyen vétkességi elem, "a hibának mintegy csak lehellete" (vétkességi elmélet). A vétkességi elmélet részeként jelent meg az a felfogás is, hogy megfékezhetetlen elemi erõk emberi uralom alá hajtásának kísérlete önmagában is vétkes cselekedet.
A vasúti és egyéb veszélyes üzemeknél bekövetkezõ balesetekért való felelõsségrõl szóló elsõ jogszabályok majd mindegyike tartalmazza szövegében vagy indokolásában azt a vélelmet, hogy az üzembentartó vagy alkalmazottai vétkessége okozta a bekövetkezett balesetet, mely vélelmet azonban általában nem a vétlenség, hanem csak a törvényben meghatározott kivételes esetek bizonyításával lehet megdönteni. A vétkesség fikciója tehát valóban magyarázatul szolgált a kivételes felelõsség bevezetésére , azonban magukban a törvényszövegekben is ellentmondás fedezhetõ fel a hivatkozott elv és a megvalósult szabályozás között. Ennek oka kétségtelenül az a tény, hogy a vétkesség egyeduralkodó felelõsségalapító szerepe az elméletben ekkor még szinte támadhatatlan volt, így magyarázatként jobb híján megpróbálták az új szabályozást a vétkességi kárfelelõsség keretei közé erõszakolni. A vétkességi teória fogyatékosságát mutatja az a kétségtelen tény is, hogy vétlenül okozott károk esetében akkor is fennmarad a felelõsség, ha valójában nem is forgott fenn vétkesség (tehát nem pusztán arról van szó, hogy azt nem lehetett bizonyítani): "az okozót itt akkor is felelõssé tesszük, ha az õ személyi hibátlansága napnál világosabb" . A vétkességi elmélet tehát nem tekinthetõ megfelelõ alapnak, sokkal inkább mankó volt a vétkességi szemlélettõl elszakadni nem tudó jogászok számára az új alapokon nyugvó felelõsség akceptálásához.
A vétkességi teória mintegy kifordítottja, inverze az ártatlansági elmélet, mely szerint igaz ugyan, hogy a felelõsség viselõje ártatlan (vétlen) a kár elõidézésében, de a károsult még inkább, abszolút mértékben az. Ez az elmélet az elõzõhöz hasonlóan szintén semmit nem mond a vétlen felelõsség valódi alapjáról; ráadásul logikai képtelenséget kísérel meg az ártatlanság fokozatainak felállításával.
Szélesen elterjedt volt az érdekelmélet (aktív interesse elve), mely alapján aki saját érdekében cselekszik, köteles viselni a tevékenysége során elõállott károkat is, hiszen ha valamely ténynek hasznát látja, viselje is terhes következményeit (cuius commodum, eius periculum) . Minden vállalat köteles tehát viselni a mûködésével összefüggésben szükségszerûen felmerülõ károkat, ezeket gazdálkodásának, nyereségének rizikójaként elõre kalkulálhatja; az olyan vállalkozás, mely nem bírja el az általa okozott károk fedezését, azaz voltaképpen saját termelési költségeit, életképtelen.
Az érdekelmélet egyik mellékhajtása a finalitás-elmélet: akinek célja valamely dolog tartása, üzem mûködtetése stb., vétkességére vagy annak fokára tekintet nélkül felelõs az ezek által okozott károkért. Közel áll ehhez az ún. akarat-elmélet, amely szerint az objektív felelõsség azért terheli a károsító személyt, mert a bekövetkezett kár valamilyen vonatkozásban az õ akaratára vezethetõ vissza. Ugyanezen az alapon áll az "individualis elmélet": mindenki köteles helytállni azokért az eseményekért, melyek az õ egyéniségének folyományai.
Az érdekelmélet továbbfejlesztése a Rudolf Merkel-féle túlnyomó érdek elve (érdek-összeütközési elmélet), melynek lényege, hogy a különbözõ érdekkörök összeütközése esetén a magánérdekkel szemben a közérdeké az elsõbbség; a magánérdeket megsértõ (károsító) veszélyes üzemek tehát a gazdasági, társadalmi fejlõdés érdekében fenntartandók, ugyanakkor kívánatos, hogy a károsított magánérdeket nem hagyhatják kártérítés nélkül: "a veszélyes üzem a maga üzembelépését váltja meg, vásárolja meg azzal, hogy a puszta létébõl következõleg kártérítési kötelezettséget vállal" .
Az objektív felelõsség s különösen a veszélyes üzemek tárgyi felelõsségének magyarázatára született elméletek közül az egyik legnépszerûbb a veszélyességi elv (Gefährdungsprinzip) volt. Alaptétele: aki saját érdekében cselekszik, ezt saját veszélyére teszi, ha pedig eleve másokra veszéllyel járó tevékenységet folytat, ez önmagában indokolja szigorúbb felelõsségét. Marton ezt a teóriát "nagy tudományos tévedésnek" tartotta, mely nem indokolható sem a vétkességi sem az objektív nézõpontból. Ha a vétkes károkozást tekintjük fõszabálynak, akkor csak abban az esetben magyarázható a veszélyességgel a külön felelõsség, ha a veszélyes foglalkozás ûzése önmagában is vétkes cselekmény ; ez nem más, mint a vétkességi fikció túlhajtása. Ez esetben pedig azon esetek külön taxatív felsorolása lenne szükséges, melyeknél a veszélyességi elem jelenléte szükségessé teszi a vétlen kárfelelõsséget; ekkor azonban voltaképpen már nem a veszélyesség elve, hanem a törvény kogenciája tekinthetõ a felelõsség alapjának. A veszélyesség nem elegendõ magyarázat a tárgyi felelõsség létjogosultságát hirdetõk szemszögébõl sem; a veszélyesség csak egy eleme a kártérítés jogalapjának, ugyanakkor elõfordulhatnak olyan veszélyes üzemek, melyeknél önmagában a veszélyesség nem elegendõ indoka a súlyosabb felelõsség alkalmazásának, és vannak olyanok, melyek ugyan nem járnak különös veszéllyel, de természetük, terjedelmük miatt méltánytalan lenne az általános (enyhébb) szabályok alá vonni õket.
Gyakran használt jelszó a méltányosság is az objektív felelõsséget magyarázók mûveiben. Ha valaki önhibáján kívül károsodást szenved, méltányosnak látszik, hogy annak megtérítését követelje attól, akire a kár megtörténte visszavezethetõ. A bírói mérlegelés körébe azonban bevonandó a szembenálló felek magatartásának és különösen teherbíró-képességük értékelése: azaz a kártérítés megítélése vagy elmaradása milyen hatással lenne vagyoni helyzetükre. A veszélyes üzemek objektív felelõssége eszerint tehát a károsultaknál rendszerint jóval nagyobb gazdasági erejükben rejlik, hiszen rendelkeznek számottevõ vagyonnal és áraik alakításával képesek áthárítani a felmerülõ költségeket.
A méltányossági elmélettel rokonítható a kárfelosztás elve: a társadalom kötelessége a felmerülõ károk minél szélesebb körre való szétosztása, hiszen egy súlyosabb káreset a gyenge teherbírású személyeket teljesen tönkretehetné. Itt is a teherbíró-képesség értékelésérõl van tehát szó; ám amíg a méltányosság az egyedi eseteknél alkalmazható, addig a kárfelosztás általános és széles körû. Ugyanakkor egyfajta kárfelosztásként értékelhetõ az az eset is, amikor a felek teher-bíróképességének (és egyéb motívumok) értékelése folytán a károsult felmerült kárának egy részét maga kénytelen viselni. Szélesebb körû kárfelosztásnak minõsíthetjük azt az esetet, amikor a nagyüzem a felelõssége megállapítása miatt fizetendõ kártérítés konkrét összegét (avagy az általában várható kockázatot) beépíti áraiba, azt így a szolgáltatásaiért, áruiért fizetõkre hárítva - ez tehát nem annyira a kár felosztása, mint a vállalatot kár formájában ért (vagy a jövõben potenciálisan érhetõ) vagyoni hátrány áthárítása a káreseménytõl teljesen független személyekre. A társadalmi kárfelosztás valódi megvalósulása a kötelezõ baleset- ill. felelõsségbiztosítás, mely "a kárfelosztás közgazdasági elvének állami szabályozása" .
Meglehetõsen túlzó álláspontot tükröz az az elmélet, mely a tárgyi felelõsség alapját a normális egyéniségtõl illetve normális magatartástól való eltérésben véli megtalálni. Ennek alapján tehát pl. a cselekvõképtelen gyermekek is abnormálisnak minõsülnének; a XIX. század végére egyre inkább elterjedõ nagyüzemek pedig csak egy korábbi ipari fejlettségi szinthez képest "abnormálisak".
Elfogadott nézet volt az is, hogy az objektív felelõsség alapja pusztán a törvényhozói akarat, így az nem más, mint obligatio ex lege. Ez formális szempontból kétségtelenül igaznak látszik, a lényegi kérdést azonban megkerüli: miért felelõs a károkozásban vétlen személy? A törvényhozói akarat önmagában csak elméleti és/vagy gyakorlati megfontolások derivátuma lehet, de semmiképpen nem önálló, kizárólagos jogalapja a felelõsségnek.
Az elemi erõk alkalmazásával mûködõ veszélyes üzemeknél a tökéletes ellenõrzés gyakorlatilag lehetetlen, a vétkesség bizonyítása sokszor nehézkes és költséges, ezért a forgalom érdeke megköveteli az objektív felelõsség alkalmazását. Ez a gazdasági élet minden szereplõjét nagyobb gondosságra, elõvigyázatosságra fogja sarkallni, ami a bekövetkezhetõ károk valószínûségét csökkenti, s így megvalósul a megelõzés elve.
Az objektív felelõsség hívei számára a legáltalánosabb, és ezért legelfogadottabb magyarázatot az okozási elv nyújtotta. Eszerint olyan kárért, melynek elõidézésében vétkesség senkit sem terhel, az felelõs, akinek cselekvésével vagy mulasztásával, személyével vagy dolgával, akaratával annak bekövetkezte akár csak közvetett okozati összefüggésben van. A fenti elméleteket szintetizáló teória tehát lényegében kizárja az értékelésbõl a szubjektív momentumot (egyéni vétkesség), a felelõsség jogalapjává az ok és okozat puszta logikai kapcsolatát teszi; így minden emberi magatartás kártérítés alapjául szolgálhat, amennyiben fennforog olyan ténybeli momentum, mely a bekövetkezet kárt (okozat) a kártérítésre kötelezett személy magatartásával (ok) logikai kapcsolatba hozza.
A vétlen felelõsség indokait, jogalapját kutató elméletek vázlatos ismertetésébõl is kitûnik, hogy a veszélyes üzem fogalmának definiálása és különleges felelõssége okának meghatározása szinte lehetetlen. Az, hogy mely üzemmódokat, berendezéseket minõsítenek veszélyesnek egy adott jogrendszerben, kizárólag a jogalkotók és - amennyiben felhatalmazással rendelkeznek a kör megállapítására illetve tágítására - a jogalkalmazók döntésén múlik. A veszély nem jogi fogalom, hanem "valamely jövõbeli hátrányos esemény lehetséges bekövetkeztének elvárhatósága iránt alkotott vélemény" , közelebbrõl a technika és az elemi erõk elleni védekezés fejlettségi szintjétõl függõ mindenkori közfelfogás megjelenése a jogalkotásban és jogalkalmazásban. A veszélyesnek minõsített üzemkörök nem önmagukban veszélyesek, használatuk, mûködésük közben válhatnak azzá az ember által teljes mértékben sosem uralható elemi erõk miatt. Minden egyéb e körben elõforduló káresemény már nincs közvetlen összefüggésben a technikai értelemben vett veszélyességgel, ám a jogszabályok szociális, méltányossági alapon általában ezeket is megtéríteni rendelik .
A veszélyes üzemek kártérítési felelõsségét gyakran mint törvénybõl folyó kötelmet emlegetik. Ez kétségkívül pontatlan, hiszen mint Kauser hangsúlyozta, a felelõsség nem egyenlõ a kötelemmel! A jogszabályban rendelt szigorú felelõsségük önmagában nem keletkezteti kártérítési kötelezettségüket; mindaddig, amíg üzemkörükben nincs bekövetkezett kár, felelõsségük csak egy jövõbeli káresemény bekövetkeztétõl mint feltételtõl függõ jogi helyzet, melyet a kár bekövetkezte változtat át kötelemmé.
Az objektív felelõsség korlátja egyik oldalról az olyan okból bekövetkezett káresemény, mely nem volt elõre látható, így az ellene való védekezés abszolút lehetetlen. Korlátja azonban az is, hogy a felelõssé tett személy a tárgyi felelõsség kockázatát mint a tevékenysége folytatásával járó költséget elbírja-e, avagy lehetõsége van-e annak áthárítására másokra (pl. a fogyasztókra), azaz nem teszi-e lehetetlenné foglalkozása gyakorlását. A veszélyes üzemi kárfelelõsség tehát a jogalkotók illetve jogalkalmazók által rendszerint a veszélyesség kritériumával meghatározott üzemmódok alkalmazása, berendezések használata esetére rendelt, az igazságos kárelosztás szociális szempontjától áthatott szigorú - szinte feltétlen - felelõsség, mely függõ jogi helyzetként egy káresemény bekövetkezte esetén az üzem mûködésében részes személy vétkességétõl függetlenül kártérítési kötelemmé alakul át. E kötelemtõl a felelõssé tett személy csak akkor szabadulhat, ha sikeresen bizonyítja, hogy a kárt emberileg semmilyen módon el nem hárítható esemény okozta.

  • kapcsolódó anyagok
POLGÁRI JOG
JOGTÖRTÉNET
SZAKDOLGOZAT