A veszélyes üzemi kárfelelõsség magyarországi fejlõdése a polgári korszakban

2001. november 11. Mázi András

3. A veszélyes üzemi kárfelelõsség és a magánjogi kódexek tervezetei

3.1. Kodifikációs kísérletek az Mtj. elõtt

A magyar magánjog törvénykönyvben való összefoglalása a XIX. század közepétõl politikai program. Már az õsiséget eltörlõ 1848. évi XV. tc. 1. §-a deklarálta, hogy a ministerium a polgári törvénykönyv javaslatát a következõ országgyûlés elé terjeszti . Ez azonban a harci események, majd a szabadságharc elbukása miatt elmaradt. A kiegyezést követõen ismét felerõsödött a kodifikáció iránti igény. Dell'Adami szép gondolata szerint "kodifikálni ma, a reformok és a néptörvényhozás korában annyit tesz, mint a nemzet élõ jogának egy élõ ágát átültetni, azt tervszerûen, egységesen átalakítani, az összes nemzeti jogok törzsébe beilleszteni, teljesen és rendszeresen felölelni a szükséges szellemi anyagot, irányt venni a mult és jelentõl, irányt adni a jelen és jövõnek" . Ennek szellemében készült el 1882-re az igazságügyminisztérium megbízásából az általános magánjogi törvénykönyv elsõ tervezete, melynek kötelmi jogi részét Apáthy István alkotta meg. A tervezetben a vétlen felelõsség nem jelenik meg, kártérítési része szándékos illetve gondatlan károkozást említ.
Az elsõ, sikertelen kodifikációs kísérlet után 1895. október 16-án állandó bizottság alakult Vacsik Béla kúriai tanácselnök, majd - 1897-tõl - Lányi Bertalan elnökletével, s 1900-ra el is készült a magyar általános polgári törvénykönyv tervezete ; a kötelmi jogi rész Thirring Lajos munkája. Ez a nagyban a BGB hatása alatt álló mû felelõsségi jogában nagyfokú újításként külön szabályozta a vétlen kárfelelõsség eseteit. Noha megtartotta a vétkességi elv uralkodó mivoltát a kártérítésben, "Törvénybõl folyó egyes kötelmek" címû fejezetében szabályozza a vétlenül okozott illetve más vétkességébõl eredõ károkért való felelõsséget . Itt található meg - a cselekvõképtelenek méltányos felelõssége, gyúlékony anyagok tartásából, épületkárból, kidobott, kiöntött, felfüggesztett dolgok leesésébõl származó károkért való felelõsség esetei mellett - az önállóan (1782. §) és a különös veszéllyel járó ipart folytatók (1783. §) vétkességtõl független kártérítési kötelezettségének törvényi szabályozása.
Baumgarten aggódva értékelte a vétkességtõl független feltétlen felelõsség térhódítását: "a tervezet a vétkességi elv szabályából az egész ipari üzemet kikapcsolja […], az ipari kártérítés szabályát oly módon rögzíti és merevíti meg, hogy a judicatura sem vissza nem fejlesztheti, sem meg nem szoríthatja, hanem oly esetekben is lesz kénytelen alkalmazni, melyekben a fokozott felelõsség jogpolitikai és nemzetgazdasági indoka hiányzik" . A törvény megoldása az iparûzõkre nézve "kiszámíthatatlan, átláthatatlan és elháríthatatlan megterhelés[t jelent], mely amúgy sem erõs iparunk elé újabb akadályokat gördít". Az egyik fõ cél, az üzemekben dolgozók védelme hathatósabban volna megvalósítható a kötelezõ balesetbiztosítás által. Az általánosított, minden veszélyes üzemre kiterjesztett felelõsség helyett a "közönséget veszélyeztetõ nagyipari üzemek" felelõsségét tartotta kimondandónak. Vele szemben Schwartz üdvözölte a tervezet megoldását: "nem akarhatjuk, hogy a huszadik század magyar polgári törvénykönyve elavult magánjogi dogmákat szentesítsen, hanem elvárjuk, hogy a sociális igazság magasztos elvét juttassa diadalra" . Õ is sürgette a kötelezõ balesetbiztosítás mihamarabbi bevezetését az ipar objektív felelõsséggel való megterhelésének igazságosabb szétosztása céljából, ugyanakkor nem osztotta Baumgarten aggályait, hiszen az iparosnak ennek bevezetéséig is módjában áll biztosítást kötni.
A tervezet indokolása a veszélyességi elvvel magyarázta az objektív felelõsség alkalmazását: "aki másnak személy- vagy vagyonbiztonságát veszélynek teszi ki, vétkességre való tekintet nélkül felelni tartozik a kárért, amely a veszélybõl reája tényleg hárul (Gefährdungshaftung)" . Mivel a modern ipar jellemzõi az olyan üzemek, melyeknél nem lehet a veszélyt teljesen kizárni, a római jog vétkességi elve nem nyújt elég biztonságot a velük összefüggésben felmerülõ károk megtérítésénél - hacsak nem nyilvánítja a törvényhozó culpának a veszélyes ipar folytatását. Az igazságos megoldásnak az tûnik, hogy aki saját anyagi haszna végett olyan ipart folytat, mely másokra veszélyes lehet, feleljen az üzeme veszélyességébõl keletkezõ károkért.
Bleuer a törvény megoldását elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az voltaképpen a vétkességi elv kibõvítése azzal a fikcióval, hogy ahol a károsult fél vétkessége meg nem állapítható, az iparûzõ vétkességét kell vélelmezni. Schwartz ezt az okfejtést teljesen elhibázottnak tartotta. Véleménye szerint a vétlen felelõsség kizárólag azokban az esetekben alkalmazható, amikor az iparos ill. üzembentartó teljes mértékben vétlen a károkozásban, hiszen vétkessége fennforgásakor az általános szabályok relevánsak.
A tervezet egyes veszélyesnek minõsített üzemköröket "különösen felelõsként" kiemelt: így a vasúti, sikló- és gõzhajózási vállalatokat, építési vállalkozókat, bányát vagy kõfejtõt üzemeltetõket - természetesen ez nem jelent kizárólagosságot, a törvényhozó célja a kialakulóban lévõ bírósági gyakorlat segítése volt. Az indokolás értelmében a felsorolt üzemeknél elõforduló minden káresemény a vétlen felelõsség szabályai szerint bírálandó el, egyéb esetekben a bíró feladata megállapítani, hogy az alperes által ûzött ipar "általában vagy a fennforgó specialis körülményekre való tekintettel a különösen veszélyesek közé sorolandó-e" .
A károkozó csak vis majorra illetve a kárnak kizárólag a sérült hibájából való bekövetkeztére (1785. §) hivatkozhat felelõssége alóli mentesülése érdekében. Dezsõ véleménye szerint nem hivatkozhat erõhatalomra az üzem folytatója, ha a balesetet ugyan véletlen vagy harmadik személy cselekménye idézte is elõ, de az összefügg az üzem veszélyességével. A tervezet a sérült közrehatását csak a vétkességi alapú kártérítési fõszabályok között értékelte , a vétlen kárfelelõsség eseteinél - hasonlóan a bírósági gyakorlathoz - nem. Amennyiben a kár elõidézésében egyaránt vétkes a károsult és az objektív alapon felelõs személy, az általános szabályok (1141. §) alkalmazandóak.
Ez a vélemény igazodik a kor és a tervezet elméleti alapállásához , ti. hogy a fõszabály a vétkes kárfelelõsség és csak vétkesség hiányában kerülhet sor a kivételes, fõszabálytól eltérõ objektív felelõsség alkalmazására meghatározott esetkörökben. Így tehát ha a veszélyes üzem folytatóját (és egyben az adott esetben a károsultat) vétkesség terheli a kár bekövetkeztével összefüggésben, nem alkalmazhatóak a veszélyes üzemekre vonatkozó különszabályok; márpedig az esetek többségében szinte biztos, hogy kimutatható valamilyen fokú vétkesség (legalább gondatlanság) az üzembentartó oldalán - népszerû álláspont volt ráadásul az is, miszerint veszélyes üzem fenntartása önmagában vétkes cselekmény! -, ezzel pedig szinte értelmét veszíti a veszélyes üzemek objektív felelõsségének törvényi szabályozása, hiszen az csak kisszámú kivétel esetén kerülne alkalmazásra (ha egyáltalán).
A tervezet végül alapos átdolgozáson esett át , s 1913-ra készült el második szövege . Az 1490. §-ban egyesítették a PtkT. 1782. és 1783. §-ait; a veszélyes üzemekre vonatkozó második bekezdés voltaképpen megfelel az 1900-as javaslat 1783. §-ának; azzal a különbséggel, hogy az ipari tevékenység mellett a különös veszéllyel járó bármely foglalkozást illetve bármely célra alkalmazott üzemmódot is a szabályozás alá vonja. A különösen felelõsök körét is bõvítették a gáz és villamosság szolgáltatásával foglalkozó, valamint a "vízvezetéki" vállalatokkal, továbbá gépkocsi, repülõgép, léghajó járatóival.
A második tervezet egyik újítása volt, hogy 1491. §-a az üzembentartónak a károsult saját hibájából keletkezett károkért való felelõsségének kizárása után a károsult hibájának közrehatása esetére az általános szabályok (883. § ) alkalmazását rendelte. Ez "a méltányos kárfelosztás elvének logikus következménye" , mely kétségtelenül mást jelent, mint az elsõ tervezet erõtlen kísérlete a károsulti vétkesség bevonására, hiszen ott még csak a felek párhuzamos vétkességét szabályozták!
Ezzel legalább egyenértékû változást jelent a tervezet azon megoldása, mely a bíró számára elvi lehetõségként megadta, hogy a vétkességi alap elhagyásával megállapíthassa a károkozó felelõsségét, ha a kár máshonnan nem térül meg, amennyiben ezt - különös tekintettel a felek vagyoni viszonyaira - a méltányosság megkívánja (1486. §). E szakaszon keresztül az objektív kárfelelõsség elve a vétkességi szemlélet mellé voltaképpen általános alapelvként vonult be a magánjogba.
Dezsõ - hivatkozva a tervezetet elõkészítõ bizottságra - ezt a §-t kizárólag a vétõképtelenek által okozott károknál tartotta alkalmazhatónak! Buday hasonló állásponton volt: az általános méltányossági szakasz szerepét nem látta világosnak, hiszen a vétlen felelõsség méltányosság általi megalapozása voltaképpen feleslegessé teszi az utána következõ egyes esetek felsorolását. Mivel az 1486. § alkalmazása esetén a bírói szubjektivitás miatt szükségképpen eltérõ tartalmú ítéletek látnának napvilágot, a jogbizonytalanság elkerülése végett nem tartotta indokoltnak ezen szakasz kodifikálását.
A tervezetet a képviselõház által felállított 50 tagú különbizottság 1915-re átdolgozta; érdemi megtárgyalására a világháborús események miatt már nem került sor. A bizottság az objektív felelõsség kimondását csak a különös veszéllyel járó ipari vállalatok esetében találta indokoltnak, ezért törölte az 1490. § önálló ipart folytatókra vonatkozó elsõ bekezdését, a második bekezdés elsõ mondatából pedig kivette az egyéb foglakozásra illetve üzemmódra való utalást - ezzel voltaképpen visszatért az elsõ tervezet megoldásához.

3.2. Az objektív felelõsség és az Mtj.

A háború utáni zûrzavaros helyzet konszolidációja után 1922-re állt össze az új kodifikációs bizottság Szászy Béla igazságügyi államtitkár vezetésével. Noha a bíróságok a korábbi törvényjavaslatok rendelkezéseit - különösen a kötelmi jogi részt - fennálló jogként alkalmazták, a hatályos magánjog egységes törvénykönyvbe foglalása iránti igény töretlennek mutatkozott a jogbiztonság szilárd alapokra helyezése érdekében. A bizottság többévi munkájának eredményeként Pesthy Pál magyar királyi igazságügyminiszter 1928. március 1-jén az országgyûlés elé terjeszthette Magyarország magánjogi törvénykönyvének javaslatát. A korábbi kodifikációs kísérletek és a - részben azokat továbbfejlesztõ - bírói gyakorlat eredményeit szintetizáló mû a Tripartitum sorsára jutott: mint négy évszázaddal azelõtt "elõdje", az Mtj. sem vált elfogadott és kihirdetett törvénnyé (az országgyûlés többszöri tárgyalás után 1935-ben végleg levette napirendjérõl), rendelkezései ugyanakkor a jogalkalmazás által befogadást nyertek.
A 2171 §-ból álló jogszabály harmadik része (Kötelmi jog) tizenötödik címének harmadik fejezete tartalmazza a vétlen kárfelelõsségre vonatkozó szabályokat (1737-1745. §-ok). Ezen rendelkezések szerint ítélendõ meg az épületkár (1738. §), az állatkár (1739. §), gyúlékony vagy egyébként veszélyes és robbanó anyagok tartásából (1740. §) illetve veszélyes ipari vagy egyéb foglalkozásból eredõ kár (1741. §) valamint az épületekbõl kidobott (kiöntött, leejtett stb.) tárgyak okozta kár (1743. §).
Az Mtj. 1709. §-a a kártérítés fõszabályaként kimondja: "aki másnak jogvédte érdekét jogellenesen és vétkesen, bárcsak közvetve is megsérti, köteles a másiknak - a sértettnek - ebbõl eredõ kárát megtéríteni". Ehhez képest a vétlen kárfelelõsség kétségtelen fõszabályát - s egyben definícióját - az 1737. § tartalmazza: "Aki másnak jogvédte érdekét jogellenesen, de vétlenül sérti meg (vétlen kártétel) , a sértettnek ebbõl eredõ vagyoni kárát, ha máshonnan meg nem térül, annyiban köteles megtéríteni, amennyiben ezt tekintettel a körülményekre, különösen az érdekelt felek vagyoni viszonyaira a méltányosság megkívánja".
A Ptk. második tervezetének 1486. §-át megtartó rendelkezés az objektív felelõsséget a vétkességi alapelvtõl (1709. §) eltérõ, ezért kisegítõnek vélt, de a valóságban azzal egyenértékû, általános felelõsségi elvként helyezi el az Mtj. felelõsségi rendszerében. A méltányosság értékelése a vétlen kárfelelõsség megállapítása során egyrészt kiterjeszti a felelõsök körét, alkalmat ad a jogalkalmazónak, hogy kisüzemek és magánszemélyek objektív felelõsségét is bátran kimondhassa ; másrészt egyfajta korrekciós, a kárfelelõsséget mérséklõ eszköz , hiszen "az objektív elv önmagában vak; látóvá a bíró emberi szeme teszi, mely az egyes esetben fennforgó méltányossági okokat meglátja" , a méltányosság olyan "mindig nélkülözhetetlen biztosító szelep, mely ha hiányzik, a szerkezet könnyen robban" .
Marton e törvényszakaszt tartja a javaslat felelõsségi rendszere tengelyének, "melyen át az élet sodra a régi felelõsségi rendszert ki fogja fordítani eddigi pályájáról, […] melyen át az ítélkezés kimenekül a vétkességi bizonyítás korlátozó nehézségeitõl megszabadított felelõsségrevonás területére" Martonnal ellentétes következtetésekre jutott Edvi-Illés István: véleménye szerint azzal, hogy az 1737. § nem szól a benne megfogalmazott felelõsség kizárásának tiltásáról (azaz nem tiltja azt), valamint hogy az 1741

  • kapcsolódó anyagok
POLGÁRI JOG
JOGTÖRTÉNET
SZAKDOLGOZAT