A tulajdonjog garanciái európai és nemzeti szinten: kiegészítés vagy konkurencia? Avagy a tulajdon védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében, illetve a német jogrendszerben

2002. január 25. Dr. Hörömpöli-Tóth Levente
letöltés

I. Az emberi jogok védelme Európában

1. Az Európa Tanács
1.1 Az Európa Tanács emberi jogvédelmi mechanizmusa
Az emberi jogok fogalma viszonylag régi keletû, azonban nemzetközi jogi védelmérõl valójában csak 1945-tõl kezdõdõen beszélhetünk. Egyetemes viszonylatban az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, majd az 1966-os Polgári és Politikai Jogok, illetve a Gazdasági, szociális és kulturális jogok Nemzetközi Egyezségokmánya nagy fontosságú "chartát" alkotnak. Ezzel párhuzamosan regionális szervezetek nagy erõfeszítéseket tettek az emberi jogok tiszteletben tartásának biztosítása és elõmozdítása érdekében, olyan módon, hogy a különleges tradíciókat is figyelembe vették. Ezek az erõfeszítések nem mondanak ellent az egyetemes téren folytatott munkálkodásoknak, hanem inkább kiegészítõként kell azokat értékelni. Amennyiben a védelmet biztosító okmányok között konkurencia lenne, a megoldást minden esetben az emberi jogok védelmét legkedvezõbben biztosító klauzula alkalmazásában kell keresni.
Az említett regionális szervezetek között találjuk az Európa Tanácsot, amely úttörõ szerepet játszott e téren. Az 1950-ben megalkotott Emberi Jogok Európai Egyezménye a védelem legteljesebb modellje maradt. A meghatározott jogokon belül, amelyek lényegében polgári és politikai jogok, az Egyezmény az állami szervek és aktusok nemzetek fölötti ellenõrzõ rendszerének bevezetését irányozta elõ, amely leggyakrabban a nemzetközi jog igazi alanyává elõlépett egyén kezdeményezésére lép mûködésbe.
Az Európa Tanács az emberi jogok biztosítására egész sor összefüggõ és egymást kiegészítõ védelmi mechanizmust épített ki a különbözõ egyezmények rendszerén keresztül. A szociális jogok szintjén az Európai Szociális Charta egy egészen más megvalósítási rendszert fémjelez, amely azonban az Emberi Jogi Egyezmény kiegészítését célozza e téren. Az Európa Tanács több más egyezményt is elfogadott a különbözõ területeken biztosítandó jogvédelemre, amelyre jó példa az 1981-es, az egyén a személyes jellegû adatok automatizált kezelésével szemben nyújtott védelmérõl szóló dokumentum.
Mindenekelõtt azt érdemes bemutatni a dolgozat célját szem elõtt tartva, hogy az Egyezmény a fentiek fényében hol helyezkedik el az emberi jogok védelmének európai rendszerében, illetve milyen kapcsolatban áll az Európa Tanáccsal. Rendkívül fontos azonban röviden arról is szót ejteni, hogy az Európai Unióban megvalósuló jogvédelemmel milyen viszonyban áll az Egyezmény katalógusa. A kép árnyalása és teljessé tétele érdekében a páneurópai szinten az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) keretében végzett munkáról is meg kell emlékezni, valamint arról, hogy az Egyezmény milyen viszonyban áll a német jogrenddel.
Az Európa Tanácsot mint európai kormányközi és parlamentek közötti szervezetet 1949. május 5-én 10 tagállam alapította Londonban eredetileg számos összetett céllal. Ezek közé tartozott jó ideig az egyre növekvõ számú tagállamok gazdasági kapcsolatainak elmélyítése is. Az Európai Közösségek szerzõdésrendszerének fokozatos szerepnövekedése a kontinensen azonban az Európa Tanácsot mint az európai integrációs folyamtok egyik kulcsintézményét szintén nem hagyta érintetlenül. Az EK ugyanis fõként a maastrichti kritériumok lefektetésnek közeledtével mind inkább kisajátította magának a gazdasági téren zajló egységesülési tendenciák koordinálását, míg ezzel párhuzamosan az Európa Tanács feladatköre az európai szinten garantált emberi jogok biztosítására, a demokratikus intézmények, illetve a jog uralma feletti õrködésre szûkült. Ezt azonban inkább természetes folyamatként kell értékelnünk, annál is inkább, hiszen az Európai Unió és az Európa Tanács e "feladatmegosztás" ellenére nagyon is közeli kapcsolatban áll, amint arról a továbbiakban szó is lesz.
1.2 Az Európa Tanács struktúrája
Az Európa Tanács struktúrája a tagállamok demokratikus intézményeinek tükörképe: legfõbb szervei a külügyminiszterekbõl álló Miniszteri Bizottság és a tagállamok nemzeti parlamentjei által jelölt képviselõk küldöttségébõl álló Parlamenti Közgyûlés. E két szervezetet szolgálja ki a Közgyûlés által megválasztott Fõtitkár vezetése alatt álló Titkárság.
A Miniszteri Bizottság a tagállamok külügyminisztereibõl áll, és a szervezet legfõbb döntéshozó, illetve végrehajtó szerveként funkcionál. Tevékenysége az ún. európai egyezmények vagy megállapodások, illetve a tagállamoknak szóló ajánlások elkészítését foglalja magában. Lényeges adalék, hogy az Európa Tanácsban kidolgozott szerzõdések és egyezmények és az ajánlások a tagállamokat automatikusan nem kötelezik. Vagyis a Miniszteri Bizottság az egyes tagállamok vonatkozásában, azok hozzájárulása nélkül kötelezõ erejû nemzetközi normaalkotás végzésére nem jogosult. Ez azzal jár, hogy nem érvényesül adott esetben a szupranacionalitás elve, amely például az Európai Gazdasági Közösség Miniszteri Bizottsága tevékenységében sokkal egyértelmûbben kimutatható.
A Miniszteri Bizottság sokáig fontos szerepet töltött be továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményén belül, amely befolyás azonban az új bírósági felépítés mûködésbe lépése óta jócskán csökkent.
A Parlamenti Közgyûlés a nyilvános politikai vitáknak biztosít európai szinten fórumot, és hozzájárul az európai együttmûködés mind jobb kialakításához. Tanácskozó szervrõl van szó, amely törvényhozásra nem jogosult. A Miniszteri Bizottságnak tett ajánlásai ellenben mégis jelentõsséggel bírnak.
A fõ szervek munkáját a Titkárság segíti, amely adminisztratív-szolgáltatói tevékenységet folytat.
Az Európa Tanács struktúrájának ismertetésekor említést érdemel még a kvázi parlament jellegû, a helyi és regionális önkormányzati képviselõkbõl álló nemzeti küldöttségek alkotta Helyi és regionális önkormányzatok állandó értekezlete, melynek megbízatása az európai együttmûködésben az említett képviselõk közötti gyakorlati tapasztalatok cseréjét célozza.
1.3 Alapelvek
Az Európa Tanács misszióját az Európa Tanács Alapokmány 1. cikk fogalmazza meg. Eszerint a szervezet célja a tagok közötti szorosabb egység megvalósítása avégbõl, hogy megóvják és továbbfejlesszék a közös örökségüket képezõ eszményeket és elveket, támogassák gazdasági, valamint szociális fejlõdésüket. Mindennek elérése érdekében az Európa Tanács kinyilatkoztatta alapelveit, melyek közül az egyik a plurális demokrácia, mint alapkritérium megkövetelése. Az Alapokmány szerint ugyanis az egyéni szabadság, a politikai szabadság és a jog uralma "valóságos demokráciát hoznak létre", amely meghatározott idõközönként tartott többpárti, szabad és titkos általános választások eredményeképp összeálló szuverén parlamentek mûködését feltételezi.
Egy másik kardinális elvként érvényesül az emberi jogok és alapvetõ szabadságok tiszteletben tartása, amelynek megfelelõ szintje nélkül szintén elképzelhetetlen egy állam Európa Tanácsba való felvétele. E jogokat, illetve szabadságokat az Európa Tanács legjelentõsebb munkája gyümölcseként 1950. november 4-én létrejött Emberi Jogok Emberi Jogi Egyezményében, illetve az 1965. február 26-án hatályba lépett Európai Szociális Chartában fektették le. A szóban forgó okmányok kiegészültek még késõbb az 1989-es a kínzás és embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelõzésérõl szóló európai Egyezménnyel, továbbá egyéb megállapodásokkal, illetve a Parlamenti Közgyûlés vagy a Miniszteri Bizottság által elfogadott ajánlásokkal.
A harmadik megkerülhetetlen elvként tûnik fel a jog uralmának elve. Ide tartozik a törvényesség elve, a jól mûködõ igazságszolgáltatáshoz való jog, a bírósághoz való jog, a tisztességes és nyilvános bírósági tárgyaláshoz való jog, a bírói pártatlanság, a büntetések arányossága. A végrehajtó hatalom és a közigazgatás, akárcsak a bírói hatóságok és a törvényhozás cselekvéseit ezeknek az elveknek kell áthatniuk.
Mindebbõl jól látható, hogy az Európa Tanács legfontosabb tevékenységi területe az emberi jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló európai Egyezményben biztosított jogok védelme, az emberi jogok helyzetének figyelemmel kísérése.
2. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye
A demokrácia biztosítása és az emberi jogok védelme elõmozdítása céljából az Európa Tanács már az elsõ közgyûlésén (1949. augusztus) állást foglalt az Egyezmény kidolgozása mellett. A munkálatok gyorsaságának köszönhetõen 1950. november 4-én már sor is kerülhetett a végleges szöveg aláírására, majd 1953. szeptembere már a hatályba lépést hozta.
Az Egyezmény - ellentétben számos késõbb született más európai egyezménnyel vagy megállapodással - csak az Európa Tanács tagállamai számára áll nyitva, ugyanakkor a tanácsbeli tagság nem vonja feltétlenül maga után az Egyezményben való kötelezõ részvételt. A gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy az Európa Tanács elvárja, hogy az új tagállamok csatlakozásukkal egyidejûleg aláírják az Egyezményt is.
Az Egyezmény a nemzetközi jogalkotás egyik legtöbbet hivatkozott dokumentuma. Jelentõsége fõként egyedülálló jogérvényesítõ mechanizmusában rejlik, amely eredményeként megszületett a strasbourgi joggyakorlat, felölelve az Emberi Jogok Európai Bizottságának és Bíróságának esetjogát, és amelyet újabban az Európai Közösségben ismert "acquis communautaires" kifejezés nyomán "acquis conventionells"-ként is szoktak emlegetni. Valójában ez az esetjog bontja ki az Egyezményben kissé elnagyoltan megfogalmazott jogokat.
Az Egyezmény elfogadása óta több kiegészítõ jegyzõkönyvvel bõvült. Közülük néhány újabb jogokat vonultatott fel, így ide sorolható a tulajdonjog 1. kiegészítõ jegyzõkönyvben való szerepeltetése, mások eljárással kapcsolatos szabályokat tartalmaznak. Az egyik legfontosabb közülük mégis a 11. számú, amely alapjaiban változtatta meg a jogérvényesítõ mechanizmust, és ezzel új fejezet kezdõdött az Egyezmény keretében történõ európai emberi jogi jogszolgáltatás történetében.
2.1 Az egyezményes jogok érvényesítése a korábbi gyakorlatban
Az eredetileg létrehozott rendszer több lépcsõs folyamatban, több szerv közremûködése révén tette lehetõvé az Egyezménybe foglalt jogok érvényesítését magánszemélyek, magánszemélyek csoportja, illetve nem-kormányzati szervek részére. A panaszok elõzetes elbírálását az 1954-ben létrehozott Emberi Jogok Európai Bizottsága végezte, amely döntött azok elfogadhatóságáról. Ha elfogadhatóságot állapított meg és nem került sor a vitás felek közötti békés megállapodásra, a Bizottság jelentést készített, amelyben összefoglalta a jogi tényeket, illetve véleményt nyilvánított az ügy érdemi részét tekintve. A jelentés a fent már említett Miniszteri Bizottsághoz került. Amennyiben az alperes állam elfogadta az Emberi Jogok Európai Bíróságának kötelezõ joghatóságát, a Bizottságnak és/vagy bármely érintett Szerzõdõ Államnak a jelentés Miniszteri Bizottsághoz való eljuttatásától számított három hónap állt a rendelkezésére, hogy az ügyet a Bíróság elé vigye. Magánszemélyek nem voltak jogosultak ügyüket a Bíróság elé vinni.
Ha az ügy nem került a Bíróság elé, a Miniszteri Bizottság döntött arról, hogy megsértették-e az Egyezményt, és, ahol ez szükséges volt, elégtételt nyújtott az áldozatnak. A Miniszteri Bizottság volt felelõs a bírósági ítéletek végrehajtásának felügyeletéért is.
2.2 Az Emberi Jogok Európai Bíróságának új mûködési rendje
Az Egyezményhez a késõbbiek során kiegészítõ jegyzõkönyveket fûztek, amelyek közül a 2. számú a Bíróságot tanácsadó véleményezési joggal (advisory opinion) ruházta fel. A 9. kiegészítõ jegyzõkönyv feljogosította a magánszemélyeket ügyük közvetlen Bíróság elé terjesztésére, amennyiben az alperes állam ezt a jegyzõkönyvet ratifikálja, illetve az adott ügyben egy ún. szûrõ testület (screening panel) ezt engedélyezi.
Idõközben már-már kezelhetetlen méreteket kezdett ölteni a jogszolgáltató szervek munkaterhe, amit csak súlyosbított a volt szocialista országok csatlakozásának ténye. Ezáltal ugyanis újabb ügytömeg jelent meg fõként a még képlékeny demokratikus intézmények kiforratlansága miatt.
Így elkerülhetetlen volt a rendszer reformja, amelyet végül a 11. kiegészítõ jegyzõkönyv fogalmazott meg. Ennek értelmében az Emberi Jogok Európai Bizottsága 1998. november 1. és 1999. október 31. közötti végsõ átmeneti idõszak után végérvényesen megszûnt, a Miniszteri Bizottság pedig elvesztette korábbi érdemi döntési jogkörét, megmaradt azonban az ítéletek végrehajtásának ellenõrzésével kapcsolatos feladata.
Az új rendszer középpontjába tehát a Bíróság került. A mechanizmus lényege röviden, hogy létrehoztak a Bíróságon belül négy részleget (sections), amelyekben rapportõrt neveznek ki, aki eldönti, hogy az ügy egyáltalán érdemes-e a három bíróból álló bizottságok (committees) által történõ vizsgálatra. Ezek a bizottságok töltik be azt a szûrõ szerepet, amely addig az Emberi Jogok Európai Bizottságának jutott. A héttagú kamarák (chambers) valamelyike határoz az államok kérelmeirõl, illetve azokról a magánszemélyek által benyújtott kérelmekrõl, amelyeket a rapportõr közvetlenül elé utal. A kamarák bírálják el az elfogadhatóságot, illetve döntenek az érdemi kérdéseket illetõen is.
Beiktattak egy nagy kamarát is (grand chamber), amelyet a kamarák hívhatnak fel arra, hogy vegye át az ügyet, amennyiben az komoly kérdéseket ébreszt az Egyezmény értelmezésével kapcsolatban, vagy ha félõ, hogy az addigi esetjogtól el kell térni. Szintén a nagy kamara kénytelen foglalkozni az üggyel, ha az adott kamara ítéletét követõ három hónapon belül bármely fél kéri az ügy nagy kamara által történõ megtárgyalását.

  • kapcsolódó anyagok
ALKOTMÁNYJOG
POLGÁRI JOG
ALAPJOGOK
PTK
SZAKDOLGOZAT