A tulajdonjog garanciái európai és nemzeti szinten: kiegészítés vagy konkurencia? Avagy a tulajdon védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében, illetve a német jogrendszerben

2002. január 25. Dr. Hörömpöli-Tóth Levente
letöltés

2.3 A Bizottság és a Bíróság döntéseinek általános hatálya
Amíg fennállt, az Emberi Jogok Európai Bizottsága döntött arról, hogy egy ügy elfogadható-e. (l. fent) Ez a szerep, ahogy már volt róla szó, immár az egységes Bíróság bizonyos testületeire hárul. Egy azonban biztos: amennyiben ez a döntés negatív, úgy az eljárás lezárul anélkül, hogy bármilyen más jogkövetkezménnyel járna az érintett állam számára. Bizonyos esetekben ellenben az ilyen elutasító határozatok óriási jelentõséggel bírhatnak az Egyezmény értelmezése szempontjából. Kitûnõ példa erre az M. & Co. / Németország ügy, amelyben az volt a kérdés, hogy a Német Szövetségi Köztársaság megsértette-e az Egyezmény 6. cikk 2 bekezdését azáltal, hogy egy, az EK Bizottság által kiszabott pénzbüntetést végrehajtási záradékkal látott el. A Bizottság a következõ véleményen volt:
"a hatalom nemzetközi szervezetekre történõ átruházása nem ütközik az Egyezménybe, feltéve, hogy az adott szervezetben az alapvetõ jogokat az Egyezményével megegyezõ (equivalent) védelemben részesítik."
E döntése során a Bizottság behatóan vizsgálta, milyen mértékben biztosít alapjogvédelmet az EK ilyen esetekben, és elutasította a kérelmet (rationae materiae a 27. cikk (2) bekezdés alapján), mivel úgy vélte, az Európai Bíróság által biztosított jogvédelem a "megegyezõség" (equivalent) kritériumát kimerítette. Az Egyezmény e kivételesen tág értelmezésével az Emberi Jogok Európai Bírósága számára megszûnt a belsõ jogi normák felülvizsgálatának lehetõsége, amelyek a közösségi szervek normáinak puszta kivitelezéseként értendõk. Az Európai Közösségek egész területén tehát az Európai Bíróság az egyetlen bírói szerv, amely nem csak az EU szervek közösségi szerzõdésekkel kapcsolatos cselekményeit, illetve mulasztásait vizsgálja felül, hanem azok keretein belül az Egyezménnyel való összeegyeztethetõséget is.
Amennyiben a Bíróság illetékes testülete az adott esetben megállapítja az Egyezmény megsértésének tényét, az ítélet csak a felek között (inter partes) vált ki közvetlen joghatást. Az objektív erga omnes hatály hiánya ellenére ezek a döntések az 53. cikk értelmében ún. orientációs hatással bírnak az ügyben nem érintett államokra nézve, amelyek így levonhatják a saját jogrendszerükre vonatkozó tanulságokat.
Ehhez kapcsolódóan az 50. cikkre is utalni szükséges, amely a sokat vitatott kártalanítási klauzula, amelynek értelmében a Bíróság igazságos elégtételt (just satisfaction) ítél meg, ha az érintett állam jogrendszere egyáltalán nem vagy nem kellõ mértékû jóvátételt biztosít.
Az ítélet végrehajtásával kapcsolatban rengeteg probléma vetõdik fel. Mindjárt érdemes azt megvizsgálni, milyen kötelezettségeket keletkeztet valójában az említett 53. cikk és annak orientációs követelménye. A másik gond az in integrum restitutio elvi elõírásában gyökerezik, amelyet szintén az 53. cikk kíván meg, ami azt jelenti , hogy az elmarasztalt tagállam köteles ezt az Egyezménybe ütközõ állapotot megszüntetni az Egyezményt sértõ törvény módosításával, adott egyedi norma hatályon kívül helyezésével, illetve esetleg új eljárás lefolytatásának biztosításával Egyezmény ellenes közigazgatási határozat avagy bírósági ítélet esetén.
Óriási problémát jelent azonban, hogy számos állam, köztük Németország jogrendje sem teszi lehetõvé, hogy csak azért perújrafelvételre kerüljön sor, mert megállapították, hogy egy ítélet az Egyezménybe ütközik. A német alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) ezt egy hármas határozattal (ún. Pacelli határozat) meg is erõsítette, mindazonáltal az Egyezmény garanciáinak fontos elemeit vonta be az alapjogok közé a jogállamiság elve segítségével. Az alkotmánybíróság szerint az 50. cikk azt bizonyítja, hogy a szerzõdõ államokat nem lehet arra kötelezni, hogy a megismételt eljárás jogintézményét jogrendjükbe iktassák. Ez a határozat az elõírás restriktív értelmezését teszi magáévá, mint hogy a res iudicata elvet helyezi az in integrum restitutio követelménye elé, amely az 53. cikkbõl adódik.
Erre a határozatra több kritikai észrevétel is érkezett. Így például Georg Ress szerint az 50. cikk kártalanítási igényt biztosít azokban az esetekben, amikor a szerzõdõ állam nem képes teljesíteni kötelezettségeit, mivel ebben egy Egyezményt sértõ törvény megakadályozza. Az 53. cikk értelmében viszont az államok kötelesek eleget tenni a Bíróság ítéletében foglaltaknak. Egyezménysértés esetén in integrum restitutionak kell következnie, ami a jogsértõ törvény hatályon kívül helyezésének kötelezettségét vonja maga után. Az 50. cikk szerinti állapot mindössze egy köztes állapot, amely nem szolgálhat ürügyként arra, hogy a tartósan Egyezménybe ütközõ állapot fennmaradjon.
3. Alapjogok az Európai Közösségek jogában
Az emberi jogvédelem európai rendszerének másik pillére az Európa Tanács által biztosított feltételrendszer mellett az Európai Unió szabályozásában megjelenõ alapjogi védõmezõ. A közösségi jog vizsgálatakor az tûnik fel legelõször, hogy az kevésbé az emberi lényt érinti, inkább a "közösségi állampolgárt" (l. European citizenship fogalma). Az alapjogok védelmének jogi alapjait mindenesetre az Alapító Szerzõdés Preambulumában, a 2., 7., 48., 51., 52-62., 118. A, 119. és 177. cikkekben, az alapvetõ jogoknak a Közösségben való tiszteletben tartásáról és a rasszizmus, valamint az idegengyûlöletrõl szóló, 1977-ben az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság által kiadott közös Nyilatkozatban találjuk.
Mivel az Európai Unió elsõsorban gazdasági szervezetként alakult, az alapító szerzõdések nem tartalmaznak olyan nevesített alapjogi katalógust mint az Európa Tanács Emberi Jogi Egyezménye. A fent hivatkozott cikkek azonban tartalmaznak néhány rendelkezést az alapjogokkal kapcsolatosan. Így feltétlenül említést érdemel a 7. cikk tilalma az állampolgárságra alapított megkülönböztetés valamennyi formájáról, vagy az 51. cikk a társadalombiztosítás területén megfogalmazott hasonló szabályozásról. A 48. cikk pedig a dolgozóknak a Közösségen belüli szabad mozgását biztosítja, eltörölve a tagállamok dolgozói közötti állampolgárságra alapított megkülönböztetést a munkára, bérezésre és egyéb munkafeltételekre vonatkozóan.
Konkrétan az emberi jogokat, szabadságokat érintõen az Európai Unióról szóló, 1991. decemberében megkötött Maastrichti Szerzõdés elsõ címe Közös rendelkezéseinek F. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy "az Unió a közösségi jog általános alapelveként tiszteletben tartja az alapvetõ jogokat, amelyeket az 1950. november 4-én, Rómában aláírt, az emberi jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló Európai Egyezmény garantál, és amelyek a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek."
Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerzõdés tartalmazza az egyes, a joggyakorlatból általános érvényû egyenjogúsági tétellé bõvített, egyenjogúságra vonatkozó garanciákat és a közös piac alapvetõ szabadságait, amelyek a személyek szabad mozgására és letelepedésére, a munkaerõ, a tõke és az áruk, valamint szolgáltatások szabad áramlására terjednek ki.
Az alapjogok EU-ban történõ érvényesülése felett viszont az Unió igazságszolgáltató fóruma, a luxembourgi székhelyû Európai Bíróság (European Court of Justice) õrködik. Tekintettel azonban arra, hogy az Unió elsõsorban gazdasági jellegû szervezet, jóval hosszabb idõbe tellett, míg ez a szerv megfelelõ joggyakorlatot hozott létre az alapjogok védelmére. Az e területen fennálló legitimációját erõsítendõ született meg a Parlament, a Tanács és a Bizottság által együttesen kiadott 1977-es Nyilatkozat, amely kiemelte a szóban forgó intézmények alapvetõ jogok iránti elkötelezettségét, és elismerte a luxembourgi Bíróság által kifejlesztett joggyakorlat általános jelentõségét a közösségi jogban. A Bizottság mindenesetre ezt a Nyilatkozatot az alapvetõ jogoknak a Közösségben való védelme megerõsítése irányában tett elsõ lépésnek tekinti. A Bíróság joggyakorlatáról azonban mindenképpen megemlítendõ ebben a vonatkozásban, hogy 1969 óta a "személy alapjogait" a közösségi jogrend íratlan általános alapelveként ismeri el.
Megoldásként merült fel, hogy az Európai Közösség - bár egyénileg valamennyi tagállama részese - csatlakozzon az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ez azonban azt a problémát veti föl, hogy egy esetleges ilyen csatlakozás összeegyeztethetõ-e a Közösséget létrehozó szerzõdéssel. Az Európai Bíróság ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy a szerzõdés jelenlegi helyzetében a Közösségnek nincs hatásköre az Egyezményhez való csatlakozásról dönteni. A Közösség ugyanis csak átruházott hatáskörrel bír, egyáltalán nem található a szerzõdésben "az emberi jogokkal kapcsolatos törvénykezés, avagy e területen a szerzõdéskötés biztosításának jogosultsága, még akkor sem, ha a Közösségnek magának is be kell tartania az általa elfogadott egyezményekben biztosított e jogokat." Megjegyezendõ azonban, hogy, még ha meg is történik a csatlakozás, az nem csökkenti a közösségi rendszer és az Európai Egyezmény rendszere közötti átfedések veszélyét, fõként, ha a közösségi joggal egyezõ bizonyos nemzeti intézkedéseket a strasbourgi szervek az emberi jogokkal ellentétesnek ítélnek meg.
E bizonytalanságok ellenére egyértelmû, hogy az európai jogi gondolkodás nem egy olyan európai óriásszervezetbõl indul ki, amely az európai államok államiságát hivatott kisajátítani, hanem egy jogállamokból álló, emberi jogok iránt elkötelezett közösségbõl. Az európai jogtól áthatott gondolkodás ennek révén az emberi jogok védelmében jobban összekovácsolja a közös történelmi múlttal, illetve kulturális gyökerekkel rendelkezõ népeket.
4. A páneurópai rendszer
Az emberi jogvédelem európai rendszerének taglalásakor nem szabad megfeledkeznünk még egy összetevõrõl, mégpedig az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet szerepérõl. Az európai államokat, valamint az USA-t és Kanadát tömörítõ szervezet nem rendelkezik ugyan kikényszerítõ eszközökkel, melyek révén garantálni lehet a biztosított emberi jogokat, az európai béke s biztonság szavatolásán keresztül azonban mégis jelentõsen hozzájárul a keretein belül kiérlelt "emberi dimenzió" fogalmának kiteljesedéséhez. Bár ez a fogalom, amely a pluralista demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság elveibõl tevõdik össze, csak az 1986-1989 között megtartott felülvizsgálati konferencián merült fel, annak kidolgozását már az 1975-ös Helsinki Záróközleményben megkezdték.
Lényeges végül még megemlíteni az EBESZ kisebbségvédelem terén kifejtett erõfeszítéseit is.

  • kapcsolódó anyagok
ALKOTMÁNYJOG
POLGÁRI JOG
ALAPJOGOK
PTK
SZAKDOLGOZAT