A büntetés, annak célja, jogalapja

2003. június 20. Dr. Szabó Péter

Vajon a bûnelkövetõt mindig meg kell büntetni?

A római jogban is találkozhatunk a jogalkalmazáskor felmerülõ fenti kérdéssel, melyre alábbi válaszokat kapjuk:
Summum ius summa iniuria. (a szószerinti jogalkalmazás jogtalanságot szül)
Scire leges non hoc est, verba earum tenere, sed vim ac potestatem. (A törvények ismerete nem azt jelenti, hogy azoknak a szavait tudjuk, hanem hogy az értelmûket és céljukat is).
A jog a méltányosság mûvészete, ugyanis csak ez vezethet az igazságosság feltárásához. A bíró a rendelkezésére álló tények alapján szabad belátása szerint dönt az adott vitában. Igazságtalan lenne, ha bizonyos körülményeket nem vennénk figyelembe a büntetés megállapításánál. A társadalom erkölcsi hozzáállását tükrözi, hogy bizonyos körülmények enyhítõ körülményként értékelendõk a büntetés mértékének megállapításánál, fontosabb kérdés viszont, hogy vannak olyan körülmények, melyek a bûnösséget, illetve a cselekmény jogellenességét zárják ki. Nem tekintjük bûnösnek azt, aki nem képes felfogni cselekményének következményeit, ilyennek tekintjük a kiskorúakat, a kóros elmeállapotúakat és azokat, akik kényszer vagy fenyegetés miatt nem képesek akaratuknak megfelelõ magatartás tanúsítására, mivel hiányzik a szándékosság vagy gondatlanság, azaz nincs meg a tudati tartalom.
A jogellenességet zárja ki többek között a jogos védelem, a végszükség, a sértett beleegyezése.
Jogos védelem jogtalan, másként el nem hárítható támadás elhárítására irányul és olyan mértékû, mely szükséges az okozni kívánt sérelem kiküszöböléséhez.
Végszükség alatt azt érthetjük, hogyha valaki hátrányos helyzet elhárítása érdekében cselekszik és ezen cselekményének melléktermékeként jelentkezik egy a cselekményénél kisebb súlyú bûn, például azért lop valaki ételt, hogy az éhhaláltól meneküljön.
Sértett beleegyezése olyan esetekben zárja ki a bûnösséget, amikor a beleegyezést el lehet fogadni. Például egy sportviadalon a testi sértés lehetõsége eleve benne rejlik a viadalban és a versenyzõk ezt vállalva vívnak meg, viszont az élet elvétele még beleegyezéssel sem képzelhetõ el (eutanáziát tiltja hatályos jogunk)
A büntetés mellõzését eredményezi az is, ha az elkövetõ meghal vagy kegyelemben részesül. Kegyelmet a közösség adhat, illetve a közösség nevében annak képviselõje. A hatályos jogunk az idõ múlásához is ezt a jogkövetkezményt fûzi, ennek okai között említhetjük azt, hogy az elkövetéstõl eltelt idõ nagymértékben megnehezíti az ügy felderítését, az elkövetéskori körülmények megállapítását, nehéz a bizonyítékok feltalálása, illetve az elkövetõ személyi és erkölcsi körülményei is megváltoznak.

A halálbüntetés problémája

Manapság már egyre többször merül fel a társadalomban vitatémaként a halálbüntetés visszaállítása, viszont rögtön elhangzanak az ellenvélemények, melyek a halálbüntetés visszaállítását lehetetlenként jelölik meg. Alkotmánymódosítással az alkotmány szövege alkalmassá tehetõ a halálbüntetés visszaállítására, úgy hogy az élethez és emberi méltósághoz való jogot deklaráló paragrafus önmagában nem tiltja a halálbüntetést és az alapjogok korlátozásának a tilalmáról szóló jogszabályhelyet kellene csak módosítani. Nemzetközi jogi kötelezettségeink viszont egyébként is lehetetlenné teszik ezt a büntetési nemet és ennek módosítására jelenleg nincs lehetõség.
A halálbüntetés mellett érvelõk gyakran említik, hogy a bûnelkövetõ arányos büntetést érdemel, ha valaki más életét kioltja, a saját életével kell, hogy feleljen. További érvük a visszarettentés, minél nagyobb a büntetési tétel, annál nagyobb a visszatartó ereje. A történeti tradíciók és a társadalmi elvárás is nagy nyomásként jelentkezik a halálbüntetés visszaállításáról folyó vitában. A halálbüntetést ellenzõk szerint senkinek nincs joga elvenni mások életét, még büntetés alkalmazásaként sem. Cáfolatként fogalmazzák azt meg, hogy semmilyen adat nem utal arra, hogy a büntetési tételeknek különösen magas visszatartó erejük volna, inkább az eredményesebb felderítést és az elmaradhatatlan büntetést állítják a középpontba.

Az alkotmánybíróság a 23/1990 (X. 31.) határozatában foglalkozott a halálbüntetés témájával. Az indítványozó az alkotmányellenességet az élethez való joggal, illetve az embertelen büntetés tilalmával való ellentétben látta.
Az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta a jogszabályt, mivel az alapvetõ jog lényeges tartalmát korlátozza, így ellentétes az alkotmány 8. §-val.
Indoklásban az alkotmánybíróság kimondta, hogy "az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelõzõ legnagyobb érték, olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjog forrása és feltétele." A halálbüntetésre vonatkozó rendelkezések az alapvetõ jog lényeges tartalma korlátozásának alkotmányjogi tilalmába ütköznek, mivel megengedik e jog teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését.
Dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön szerint a fenti alapjog olyan, a jogi értékeket is megelõzõ kategóriákról rendelkezik, amelyek a lehetõ legteljesebb jogi oltalomban kell, hogy részesüljenek, és amely értékekkel szembeni követelmények korlátlanok, vagyis az államot is kötik.
Dr. Sólyom László párhuzamos véleményében megfogalmazza a láthatatlan alkotmány elméletét, mely szerint az alkotmánybíróság az írott alkotmány egészét alapul véve az alkotmányosság fogalmi keretein belül értelmezi az alaptörvényt, mely mentes a napi politikai hatásoktól és abszolút értéket képvisel. (ebben a tekintetben természetjogi gondolkodásról beszélhetünk) Véleménye szerint az emberi méltósághoz és az élethez való jognak két funkciója van: az elsõ, hogy egy határt állít fel, mely abszolút és így sem az állam, sem más ember kényszerítõ hatalma nem terjed túl rajta. Másik funkciója az egyenlõség biztosítása, hogy ne lehessen különbözõen értékes életeket jogilag másként kezelni. A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez való jog lényeges tartalmát korlátozza, hanem azért, mert az élethez és méltósághoz való jog eleve korlátozhatatlan.
Dr. Szabó András fenntartotta a bûn büntetést érdemel élvét, de az állam büntetéshez való jogát nem az államhatalom korlátlanságából vezette le. A büntetéshez való jog nem korlátlan. Le kell tehát mondani a halálbüntetésrõl, mint a korlátlan hatalomból folyó büntetési jogosítványról.
Dr. Zlinszky János a büntetés céljának érvényesülését vizsgálva megállapította, hogy a halálbüntetés visszatartó hatása ma a tudomány által nem igazolható. Mivel a halálbüntetés szükségessége nem igazolt, annak alkalmazása a törvényhozó döntésén alapul: önkényes.

Vallásetika hatása a büntetõjogra

A modern értelemben vett büntetõjog lassan bontakozott ki a nemzetségi igazságszolgáltatás rendszerébõl. Bizonyos normákat átvettek az állam elõtti társadalomból, de a kialakuló államhatalom új büntetõjogszabályokat is alkotott, és ebben a jogalkotásban nagyon döntõ szerepet játszott az egyház. Elõbb vagy utóbb egész Európában a vallásetika a jog, s így a büntetõ jogalkotás alapjává vált, ennek oka fõleg abban kereshetõ, hogy a kánonjog szorosan összefonódott a római joggal, valamint a római kultúra máig továbbél az európai civilizációban.. A katolicizmus tanai a bûncselekmények és a büntetések meghatározásában két szinten vettek részt. Az egyik, hogy azokat a magatartásokat, amiket a Biblia bûnnek tekint, kötelezõ tényállásokba foglalták. A többi bûncselekményekre általános érvényû tételeket állítottak fel.
Azok az emberek, akik bûnt követnek el, a kialakult földi rendet háborgatják, lényegében az isteni akaratot tagadják, és Isten tekintélyének megsértõit felelõsségre kell vonni, a joghátrány azaz a szankció nem más, mint a megbántott Isten kiengesztelése. Ebbõl adódóan elfogadható volt a kegyetlen büntetés, hiszen az Isten megbántásával semmifajta büntetés nem állhat arányban, ezen elképzelések az egyházat a világi embertelenség támogatójává tette.
A Biblia törvényeinek megszegõit maga a Szentírás rendeli kemény büntetésekkel szankcionálni: amikor elterjedt a nép között a paráznaság, az Úr azt parancsolta, Mózesnek, hogy vedd elõ e népnek minden fõemberét és akasztasd fel õket az Úrnak fényes nappal. Luther szerint nem a bíró maga az, aki forgatja az igazság pallosát, Isten csupán testi mivoltában hívja õt segítségül. Az isteni igazság és rendelések megszegésének rettenetes bûnként történõ tolmácsolása az istenítéletek, a kínzások és a kivégzések igenléséhez vezetett. Viszont nehezen lehetett ezeket a brutális szankciókat összeegyeztetni a keresztény vallás nagy parancsaival: a szelídséggel, a megbocsájtással, a "dobd vissza kenyérrel" tanításával. Meginogott ezzel a bûnbánat tisztító hatásába vetett hit is.
Julianus Apostata például 361-ben még természetesnek vette, hogy keresztény hivatalnoka nem volt hajlandó halálra ítélni embertársát, mondván hogy ez ellenkezik vallásával, a keresztény tanítással, a keresztény erkölccsel. Késõbb a tízparancsolat ötödik parancsolata, miszerint: "Ne ölj!", már összeegyeztethetõ lett az "igazságos" kivégzésekkel, és ezen kivégzések végrehajtói nem szegték meg ezt a parncsolatot. Az egyház tanítása szerint a Katolikus Katekizmusban leírtak szerint a fent említett "igazságos kivégzések" is bûnnek számítanak.
Ellenkezik a keresztény erkölccsel az eutanázia - "kegyes halál" , a méhmagzat megölése abortusz formájában, vagy akár a fogamzásgátlás is - ami már alapjaiban meggátolja az emberi élet létrejöttét. Ezekrõl a kérdésekrõl ellentétes nézetek alakultak ki, és napjainkban is folyamatos viták tárgyai ezen intézmények legálissá tétele.
Az egyháznak köszönhetõ Magyarországon az asylum - menedék - intézménye is meghonosodott a középkorban, ez is a keresztény erkölcsrõl tanúskodik.
A büntetõszabályokban felbukkan a böjt, pl. Szent István II. dekrétumában, amikor is emberölésért tizenkét arany megfizetése és böjt járt. Az egyház hatására került be a büntetési rendszerbe az ember átalakíthatóságának tényként való leszögezése, a fokozatos büntetés és nevelés gondolata. Az ennek eredményeképpen létrejött háromfokozatú büntetés hosszú ideig - a 18.századig - fennmaradt: csak harmadszori bûnismétlésnél kapott az elkövetõ súlyos - legtöbbször halálos - büntetést.
A keresztény vallás egyszerre képviselte a kegyetlen retorzió eszméjét és a humánus keresztényi magatartást, melyek korszakonként más és más súllyal és erõvel jelentkezik.
Hazánkban a vallásetika közvetlen befolyása korlátozott volt. Egyfelõl a helyi törvénykezési fórumok gyakorlatát a praktikus feladatok szabályozták, amelyekben a vallásosság fontos, de csak háttérszerepet játszott. Másrészt nem lehet az egyházat kifejezetten erkölcsellenesnek nyilvánítani, mert a vallásellenes cselekmények (mint pl.:eretnekség) üldözésén kívül nem lehet nagy jelentõséget nyilvánítani e szerepének. A keresztény vallás a feudális hatalomban leginkább mint legitimáló erõ jelent meg, szerepe inkább magyarázó volt.
A vallás és humanizmus eszméi manapság egyre nagyobb teret hódítanak és a büntetések átalakulásához vezettek. Ma már általános az a nézet, hogy a bûnelkövetõk visszavezethetõk a társadalomba és a nevelésre kell nagyobb hangsúlyt fektetni. A büntetési nemek is ennek megfelelõen változnak, elõtérbe kerültek a javító, nevelõ jellegû intézkedések, léteznek a mellékbüntetések és a súlyosabb bûnök esetében kerülnek kiszabásra a fõbüntetések. A börtönviszonyok emberibbé tétele is ebbe a folyamatba állítható be, az elítélteket is megilletnek bizonyos jogok, melyek gyakorlása és az életfeltételek megfelelõsége nem vonhatók el tõlük. A hangsúly ma már ezek miatt a büntetés elkerülhetetlenségén van, a cél az, hogy minden bûnelkövetõ feleljen tettéért, ezáltal érhetõ el a büntetés célja és a bûnmegelõzés hatékonysága.

Záró gondolatok

Mi a helyes? Mi a helyes jog? Mi a helyes büntetés?
A kérdés a társadalmat, a jogászt és a bírót is foglalkoztatja. Nehéz az adott ügyben olyan elemeket találni, melyek igazolják döntésünket. Nehéz az esetet rekonstruálni, hisz ismereteink korlátozottak, csak másodkézbõl értesülhetünk a történtekrõl. Nehéz megérteni teljesen különbözõ emberek indítékait, cselekedtek mozgatórugóit. Nincsenek egyforma ügyek, mégis valami hasonlóság alapján párhuzamot kell felállítani köztük és hasonló ítéleteket kell alkotni. Nehéz büntetést kiszabni, hisz azt a bûncselekményhez, az elkövetés körülményeihez és az elkövetõ személyéhez kell illeszteni. A helyes büntetés és a megfelelõ büntetési mérték meghatározása komoly felelõség a bíró számára. Vajon a társadalom ítélete különbözhet-e a bírói ítélettõl, helyes-e, hogy a társadalom másként ítéljen, mint azt a jog teszi. Elképzelhetõ-e, hogy a jog kiszakadjon a társadalomból és önállóan mûködjön? Lehet-e embereket hasonlóságuk alapján egy csoportba utalni és pusztán testi adottságaik alapján büntetni õket a megelõzés céljával? Az ember és ezáltal a jogalkotó tévedhet-e, sõt a jogalkalmazó tévedhet-e? Ha a jogalkotó téves, helytelen, rossz törvényt hoz, akkor annak engedelmeskedjünk, vagy figyelmen kívül hagyhatjuk-e?

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐJOG
HALÁLBÜNTETÉS
TANULMÁNY