A homoszexualitás társadalmi megítélése a büntetõjog, illetve a 37/2002 (IX.4.) AB határozat tükrében

2003. július 10. Weimann Krisztina
letöltés

II. Történeti áttekintés

A homoszexualitás jogi és társadalmi értékelése az egyes kultúrákban és korokban jelentõs különbségeket mutat. Közismert, hogy az ókori görögök nem tiltották, sõt éppoly természetesnek találták, mint a heteroszexualitást. Ennek okát Christie Davies: Szexuális tabuk és társadalmi határok címû tanulmányában a következõkkel magyarázza: általánosságban megállapítja, hogy a szexualitással kapcsolatos tabuk - ideértve a homoszexualitásra vonatkozóakat is - azért léteznek az egyes civilizációkban, mert ezek a társadalmak így akarják fenntartani erõs etnikai, vallási vagy intézményi határaikat.(Tóth, 1994 151. o.)
A görögök azonban nem rendelkeztek ilyen szilárd etnikai, vallási határokkal. Társadalmi határaik inkább nyelvi és kulturális határok voltak, amelyeket bárki könnyedén magáévá tehetett, és ezzel göröggé válhatott. A városállamok közti területi határok is könnyen átjárhatók, bár némileg kétértelmûek is voltak, hiszen az állandó lakosok közül sokan görögnek tartották magukat annak ellenére, hogy csak az idegenek jogállásával bírtak. Vallásuk sem volt eléggé egységes, dogmatikus és kizárólagos, hogy ez indokolta volna egy szigorú tiltás-rendszer megalkotását, valamint nem létezett olyan vallási intézményük sem, amely kellõen tekintélyes lett volna ezek betartatásához.
A görögök tehát "mindaddig megtûrték a legtöbb szexuális tevékenységet, amíg az nem veszélyeztette a család fennmaradását". (Tóth, 1994. 158. o.)
A keresztény középkorban Isten és a természet elleni legsúlyosabb bûnök közé tartozott, Konsztantinusz császár halállal büntette. A keresztény erkölcs és jog szerint a legfõbb erénynek, a világi örömökrõl való lemondásnak tehetõ egyetlen kompromisszum a reproduktív szexualitás monogám házasságban. A homoszexualitás így természetellenes és haszontalan.
Érdekes módon Nyugat-Európában csak a XII. századtól lángolt fel igazán a homoszexuális-ellenesség. 1179-ben a III. lateráni zsinat hivatalosan is elítélte az ilyen magatartást, melyet a világi törvények 1250 és 1300 között oly módon erõsítettek meg, hogy az addig Európa túlnyomó részén teljesen törvényesnek számító tevékenységbõl olyanná vált, amelyért halálbüntetés is kiszabható volt.
A fenti elmélet szerint az ezidõtájt meglévõ határok, a keresztények és a szomszédos pogányok között, a klerikusok és a laikusok között, a hithû egyháztagok és a másként gondolkodó eretnekek között minden korábbinál kétségbeesettebben õrzötté váltak. (Tóth, 1994. 162. o.) Fontossá vált a papi hierarchia rendjének fenntartása is egy immár központosított egyházszervezetben. Mindezek idézték elõ a vallási intolerancia erõsödését, a papi cölibátus érvényesítését és szinte magától értetõdõen az olyan szexuális magatartásokkal szembeni türelmetlenséget, amelyek lebontották az olyan természetes kategóriák közti határokat, mint például a férfi és nõ. A szexuális tabukat kitermelõ és leginkább fenntartó intézmények, mint amilyen az egyház is, a legszigorúbban igyekezett megerõsíteni a határokat többek közt a klérus és a kívülállók között, valamint a különbözõ rangú papi személyek között, mivel ezek egybeestek a nemek közti határokkal, lévén, hogy pap csak férfi lehetett. Ezért nagyon is valóságos lehet az, hogy a homoszexuális kapcsolatok veszélyeztették ezeket az egyházi szervezet centralizáltságát és hierarchiáját biztosító társadalmi határokat.
A következõ figyelemre méltó idõszak a XIX. század: 1871-tõl, az egységes Német Birodalom megalakulásának évétõl, a büntetõ törvénykönyv 5 évig terjedõ szabadságvesztéssel sújtotta a férfiak közti homo-szexuális kapcsolatot. Fernandez szerint az állami központosítás és a homoszexuálisok elnyomása mindig egybeesik, ugyanis "minden hatalom úgy mutatja meg az erejét, hogy elõször a marginális elemektõl szabadul meg". ( Fernandez, 1994. 236. o.)
Dél- Európában, ahol kulturális elõzményei is voltak az azonos nemûek közötti szexualitásnak - gondoljunk a Római Birodalomra - a jogi megítélés enyhébb volt, már 1810-ben eltörölte a Code Pénal a homoszexualitás büntetését.
A diktatórikus hatalmak általában fokozottan ellenségesen és támadólag viszonyulnak mindenféle mássághoz (szigorú társadalmi határaik és intézményi hierarchiájuk megszilárdítása és fenntartása érdekében). Éppen ezért legalábbis meglepõ, hogy a Szovjetunióban 1934-ig nem volt bûncselekmény a homoszexualitás, a kormányzat ebben az átmeneti idõszakban az egyén szexuális szabadságát hirdette.
A II. világháború után lassan mindenütt hatályon kívül helyezték a nagykorúak közti homoszexualitásra vonatkozó büntetõ rendelkezéseket. Helyette medikalzálták, és mentális megbetegedésként tartották számon. 1973-ban aztán az Amerikai Pszichiáterek Szövetsége, majd az
Egészségügyi Világszervezet is kinyilvánította, hogy a homoszexualitás nem betegség.

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐJOG
ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG
ALAPJOGOK
KISEBBSÉGI JOGOK
SZAKDOLGOZAT