A homoszexualitás társadalmi megítélése a büntetõjog, illetve a 37/2002 (IX.4.) AB határozat tükrében

2003. július 10. Weimann Krisztina
letöltés

2. A határozat értékelése
A határozat súlypontja és a melegjogok szempontjából leglényegesebb része a Btk. 199. § megsemmisítése. Az Alkotmánybíróság mindenekelõtt leszögezte, hogy ebben az esetben a megkülönböztetés nem sért alapjogot, ezért nem indokolt a kérdéses jogszabályt az ennek megfelelõ ún. szükségesség/arányosság teszt szerint megítélni, hanem elegendõ az ún. ésszerûségi teszt alkalmazása. Utóbbi lényege, hogy az ezen az alapon vizsgált jogszabály akkor alkotmányellenes, ha a korlátozás összefüggésben áll valamely alapjoggal - ebben az esetben az emberi méltósággal -, és a megkülönböztetésnek nincsen objektív mérlegelés szerinti ésszerû indoka, vagyis önkényes. (35/1994. (VI. 24.) AB határozat)
A testület ilyetén jogcímválasztása felveti azt a kérdést, hogy kellõ súlyú alkotmányos védelmet biztosít-e a határozat a szexuális orientáción alapuló hasonló megkülönböztetések ellen? A IV. részben bemutattam, hogy az európai gyakorlatban, fõként az EJEB, döntéseiben a magánélethez való joggal, tehát egy alapjoggal összefüggésben vizsgálja, hogy az adott esetben történt-e diszkrimináció. Ekkor ugyanis a kérdéses rendelkezést a szigorúbb arányossági teszt alkalmazásával bírálja el. Az Alkotmánybíróság által kialakított gyakorlat szerint itt az kerül mérlegre, hogy az alapvetõ jog korlátozása egy másik alapvetõ jog vagy alkotmányos cél érdekében szükséges-e, és ha igen, akkor a korlátozással okozott jogsérelem arányban áll-e az elérni kívánt céllal. (18/2000. (VI. 6.) AB határozat) Az Alkotmány rendelkezései sem zárták volna ki az alapjogi sérelem megállapítását, noha az nem szól kifejezetten a magánszféra védelmérõl. (Uitz, 2002. 108. o.) Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiból azonban levezethetõ, hogy az emberi méltósághoz való jogot a bíróság olyan szubszidiárius alapjogként értelmezi, amely magában foglalja a magánszféra védelméhez fûzõdõ jogot is, s mint ilyen, korlátozására a szükségesség-arányosság teszt követelményei alkalmazandóak.
A határozat kritikusai szerint a testület ezzel a döntésével egy lényegretörõbb, jogilag mélyrehatóbb, a melegjogok szempontjából egyértelmûbb indoklás helyett a "nehéz esetbõl" egyszerûen eldönthetõ technikai kérdést csinált. (Uitz, 2002. 110. o.) Schiffer András szerint "a testületnek fontosabb volt a széttartó nézetek között amolyan "langyos" megoldást találni, mint az, hogy egy jövõbe mutató jogpolitikai álláspontot alakítson ki a nemi önrendelkezés tárgyában". (Schiffer, 2002. 119. o.) Az alacsonyabb alkotmányossági mérce pedig azt az üzenetet hordozza, hogy a bíróság inkább korlátozza saját kompetenciáját, befolyását a kérdés megítélésében és nagyobb teret enged a jogalkotónak olyan politikai döntések meghozatalában, melyekkel szemben kevés alkotmányos feltételt támaszt. (Uitz, 2002. 109. o.) Mindez azért válhat fontossá a késõbbiek során, mert a bíróság nem zárja ki olyan más büntetõ törvényi tényállás megalkotását, amely a fiatalkorút a felnõttel való szexuális kapcsolatában a köztük létezõ alárendeltségi viszonyra tekintettel védi.
Az ésszerûségi elemzés során az Alkotmánybíróság meghatározta, hogy az azonos szabályozási koncepción belül egymással összehasonlítható csoportot alkotnak azok a homoszexuális és heteroszexuális nagykorú személyek, akik 14 és 18 év közötti fiatalkorúakkal létesítenek beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatot. A továbbiakban azt vizsgálta, hogy a törvényhozó a bûncselekmény meghatározásakor "az alkotmányos követelményeknek megfelelõen különböztetett-e a 18 éven felüli elkövetõk és a 14-18 év közötti sértettek között", vagyis mennyiben lehet ésszerû az ifjúság védelme érdekében a megkülönböztetés. Ezt követõen lehetséges diszkrimináció-párti érvként említette a gyermekvédelemhez való jogát az Alkotmány 67. § alapján, (Schiffer, 2002. 120. o.) amellyel kapcsolatban megállapította, hogy az ebbõl következõ állami kötelezettség alkotmányosan nem elegendõ súlyú a megkülönböztetés alkotmányosságához. Hozzáteszi, hogy más ilyen indokot sem állapított meg. Németh János párhuzamos indoklásában kifejti, hogy ez azt jelenti, hogy az eljárásban résztvevõk - és ezen inkább a törvényhozó részérõl az ügyben állást foglaló igazságügy miniszter értendõ - nem szolgáltattak elegendõ ismeretanyagot, akár tudományos érveket a megkülönböztetés igazolására. A bíróság ezzel nem zárja ki annak lehetõségét, hogy amennyiben ilyen valaha felmerül, az elfogadhatóvá tenne egy hasonló megkülönböztetést. Itt ismét megjelenik az alacsonyabb alkotmányossági mérce problematikája.
Az érveléssel kapcsolatos legfontosabb aggály azonban az, hogy a gyermekek védelemhez való joga nem "csekély súlyánál" fogva nem alkalmas a hátrányos megkülönböztetés alkalmazására, hanem azért, mert a bíróság nem ismerte el, hogy jelen alkotmányossági problémának semmi köze nincs az ifjúság védelméhez (Schiffer, 2002. 120. o.), fõkent, hogy elismerte (összhangban a Sutherland-ügyben az EJEB által megfogalmazottakkal), hogy a homoszexualitást elutasító társadalmi környezet sem elegendõ érv a különbségtétel elfogadásához. A fiatalok szexuális fejlõdésében, a lehetséges visszaélések tekintetében nincs jelentõsége az "elkövetõ" szexuális beállítottságának. Azzal, hogy az Alkotmánybíróság nem vállalkozott mindezek deklarálására, és az Alkotmány 70/A. §-ra hivatkozással mindössze a beleegyezési korhatár eltérése miatt semmisítette meg a 199. §-t, nem tett mást, mint megkerülte a valódi problémát: a fiatalok felnõttek általi szexuális kizsákmányolását, amely szexuális irányultságtól független, és nem szakított azzal a helytelen társadalmi beidegzõdéssel, amely szerint "a homoszexuálisok érdekvédelme nem valósulhat meg a fiatalok, illetve a gyermekek érdeksérelme nélkül" (Takács, 2002. 100. o.)

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐJOG
ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG
ALAPJOGOK
KISEBBSÉGI JOGOK
SZAKDOLGOZAT