Zlinszky János

2015. július 31. Sereg András

Két jogi kar születésénél is bábáskodott, pedig politikai okok miatt csak 55 éves korában lehetett egyetemi oktató. A rendszerváltás kimagasló személyisége, aki tagja volt az első Alkotmánybíróságnak és a Velencei Bizottságnak. A római jog avatott professzorát több jogászgeneráció is első számú principálisának tekinti.

Zlinszky János 1928. március 7-én született Budapesten, igazi jogászcsaládban: édesapja és mindkét nagyapja is ügyvéd volt, három dédapja pedig jogász, az egyik bíró, a másik köz­jegyző a régi déli határszé­len, Fe­hér­templomban. Nagy szeretettel emlékezett a szülői házra: „Életünk biztonságát szüle­ink adták. Kap­csolatukat ma is a ke­resztény házaspár modelljének tartom. Olyan volt ez számunkra, mint a levegő vagy a nemzet: adott, megélt, másképp nem is elkép­zelhető világ. Kényezte­tés nélkül teljesítették tit­kos vágyain­kat, elis­merték legki­sebb eredmé­nyeinket is, s persze nye­segették visszásságain­kat. Elmondhatatlan, hogy mennyi színt tudtak a családi élet­be belevinni. Emlékszem, milyen szívesen fo­gadták ottho­nunkban bará­ta­inkat, iskola­társainkat. Tudtak adni és ün­nepelni. Példá­val tanítot­tak.”

A pesti piaristáknál egy életre szóló általános műveltséget, tájékozódási alapot kapott. Kü­lön ajándéknak tekintette, hogy nyolc éven át osztályfőnöke volt dr. Papp László, aki magyart, történelmet és latint ta­nított. Több nagy­szerű tanáregyéniséggel találkozott a piaristáknál, így többek között a legendás Öveges József professzorral, aki a negyvenes évek elején a fizika és a matematika rejtelmeibe vezette be.

A há­ború felforgatta az idillt: te­mettek, kényszer­mun­kára jár­tak, lakássá rendezték át a pincét. Tizen­hat­ éves korától dolgozott az iskola mel­lett. Tanít­vá­nyokat, csoma­gok kihordását, romel­takarítást, bútorszállítást vállal­t. 1946-ban kezdte meg tanulmányait a pesti jogi karon, ahol elsősorban Marton Géza, a ró­mai jog professzora, Nizsalovszky Endre, Szászy István és Beck Sala­mon, továbbá a civiljogászok, Ba­ranyai Jusztin és Eckhart Ferenc voltak rá nagy hatással. Már másodéves ko­rában Marton Géza mellett kötött ki. A zárkózott tudós rokon­szen­vével tüntetette ki tanítványát, aki nagy lendülettel vett részt a tanulóköri-szak­köri mozga­lomban, segédkönyveket szerkesztett a római jog oktatásához.

Ahogy egy interjújában megfogalmazta: „Egyre érő öntudattal álltam ki az egyház, a szabad, demokratikus poli­tikai irá­nyok mellé, me­lyeket ele­inte még álcázott hatalmi törekvések iparkod­tak meg­szorítani.” A kommunista diktatúra azonban közbeszólt: 1951 májusában, közvetlenül diplo­ma­szerzés előtt, koncepciós perrel ki­zárták az ország összes egyeteméről, egy hónappal később pedig családjával együtt kitele­pí­tették Bi­har megye sarkába, Zsákára, ahol öten éltek egy parasztház kamrájában. Eközben helyreállított otthonukat álla­mosítot­ták, hiszen „már nem la­knak benne”. Jog­hall­gatóból pár hét alatt építő­munkás lett.

1957-ben váratlanul engedélyt kapott a vég­szi­gorlat letéte­lére. Ácsbri­gádvezetői mun­ka­kör­ből jogász­nak he­lyezték át. A Turista­há­zakat Ke­zelő Vál­lalat leltár-köny­velőjeként fordításokat, iroda­fűtést vállalt. Nappal állami vállalatoknál volt jogász, éjjelente Marton Géza tudomá­nyos ha­gyaté­kát gon­dozta, 1963-ban letette az ügyvédi szakvizsgát. Ti­zenöt évig, 1968 és 1983 között, Dunaúj­város­ban ügy­védkedett. Szinte az ország összes bírósá­gán megfordult.

Tudományos pályáját számtalan akadály nehezítette. Ügyvédként aktuális jogi kérdésekről és gyakorlati esetekről publikált különböző szaklapokban. 1964-től rendszeresen meghívták a Német Jogtörténész Napok ülé­seire is, sőt 1965-ben Hum­boldt-ösztöndíjat kapott volna két évre, de a Belügymi­nisztérium nem adott neki út­levelet. 1970-ben tarthatta meg első külföldi előadását az NSZK-ban „A római jog recepciójának magyar kísérlete” címmel. A nagysikerű előadás után meghívták a Frankfurtban készülő jog­történeti lexi­kon szer­zői közé, a ma­gyar rész megírására, amivel tíz éven át foglalkozott.

Már a miskolci jogi kar szervezésekor, 1981-ben fel­me­rült a gondolat, hogy rábízzák a római jog oktatását. Mádl Ferenc és Brósz Róbert professzorok javaslata akkor még ellenállásba ütközött, de 1982 őszén az állam­párt sem tudta megaka­dá­lyozni, hogy 55 éves korában végre ró­mai jo­got oktat­hasson, igaz, eleinte tudomá­nyos fokozat nélküli adjunktus­ként. Időközben változtatás nél­kül benyúj­totta a tudományos fokozat elnyeréséhez frankfurti kéziratát néme­tül, amit újabb ellenállás után – főként Weiss Emília professzor asszony opponensi véleménye és Pólay Elemér professzor kiállása miatt – végül elfo­gadtak. Ettől fogva nem volt megállás: 1984 őszén kandidátus és docens lett, 1990-ben pedig akadé­miai dok­tori címet szer­zett.

Az első öt alkotmánybíró

Az első öt magyar alkotmánybíró

1989 nyarán, itáliai kutatóútján érte utol telefonon Sólyom László az­zal a kérdéssel, vállalná-e az ellenzék egyik jelölését alkot­mánybíró­nak. Miután Sólyom igennel felelt két kérdésére, hogy olyan lesz-e az Alkot­mány, amit vállalhat, illetve, hogy folytathatja-e az oktatást ad­dig, amíg az utódja fel nem nő a sze­repre, ő is igennel válaszolt. A Miskolci Egyetemen a tanítást 1995-ben fejezte be, mert 1994 nyarán elfogadta a megbízást a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának megszerve­zé­sére. Az új karon, amelyen 1995-ben indult az oktatás, ő lett az első dé­kán, a jogtörténeti intézet, ezen belül a római jogi tanszék vezetője. 1993 és 1998 között tagja volt az Európa Tanács Velen­cei Bizottságának is.

Az első Alkotmánybíróság tagjaként az új magyar demokratikus jogállam és az alkotmányos kultúra megteremtésén munkálkodott. „A magam erkölcsi meggyőződésével az Alkotmány tételes szövege miatt soha nem kellett ellentmondásba kerülnöm – vallotta alkotmánybírói működéséről. – Mindig nagy súlyt fektettem az értékelvű alkotmányértelmezésre, de a történeti szemléletű jogfoly­tonosság kérdésére is. A testület általában elvi-jogi szempontok szerint működött: ahol nem tudtuk egyeztetni az álláspon­tokat, ott publicitást adtunk a különvéle­ménynek. Kilencéves műkö­désem alatt, 1990 és 1998 között nekem született a legtöbb pár­huza­mos indokolásom és különvéleményem, mintegy negyven. Ez az adat a tárgyalt ügyek so­kezres számához viszonyítva azt mutatja, hogy azért az egye­t­értés volt jellemző. Különvéleményeim elvi alapját az alkotmányos szabad­ságok helyes értelmezése, a szociális jogok személyi alapjogkénti kezelése, vala­mint a méltány­talan különbségeket szülő vagy elvtelen egy­bemosást je­lentő törvényi meghatározások tűrésével való szembehelyezkedések ad­ták. Vélemé­nyemmel ritkán maradtam egyedül.”

Sohasem tagadta, hogy az első Alkotmánybíróság aktivista volt. „Meg akartuk javítani a jogrendszert, ott, ahol lehetett, alkotmányos alapokon” – magyarázta. Arra a kérdésre, hogy mi volt a rendszerváltó Alkotmány legnagyobb gyöngéje, így felelt: „Az, hogy nem vették komolyan. Néha meg is kérdezik tőlem: miért nincs beleírva az Alkotmányba, hogy be kell tartani. Nyilván azért, mert ostobaság volna. A törvénybe nem lehet beleírni, hogy »engem be kell tartani«.”

Úgy látta, hogy nem eléggé alapos, nem eléggé elmélyült a jogászok szemlélete, nem eléggé szilárd a belső értékrendjük. Szerinte a jogtudomány egy egységes épület, és ha bárhol rést ütnek rajta, az árt az egésznek. Üzent az utódoknak is: „Mi nem színészek vagyunk, akiknek tapsolnak, hanem a társadalom belső mozgatóerőit ismerő felelős szakemberek, akiket számon fogják kérni, hogy mi az, amit csináltak. És ha ebben megmaradunk, és nem engedünk sem alkalmi kínálatnak, sem esetleges fenyegető nyomásnak, hanem híven megállunk azon a renden, amelyet képviselünk, akkor ez előbb- utóbb érvényesülni fog.” (Habemus Decanum, Budapest, 2008)

Zlinszky János

Zlinszky Jánost több jogászgeneráció is első számú principálisának tekinti

Zlinszky Jánost a rendszerváltás után érték el a díjak. Alkotmánybírói mandátuma lejárta után „a Magyar Köztársaság Középkeresztje a csillaggal” kitüntetést kapta, míg a római jog kutatása és megismertetése terén játszott kiemelkedő szerepéért, az erkölcs és jog összhangja érdekében végzett munkásságáért, valamint iskolateremtő szerepvállalásáért a Deák Ferenc-díjat vehette át. Emellett birtokosa volt a „Nagy Szent Gergely Lovagrend Rend parancsnoki Fokozata” pápai kitüntetésnek és a „Pro Ecclesia Catholica Hungariae” érdeméremnek. Mint ahogy levelező tagja volt az Osztrák Tudományos Akadémiának, díszpolgára Pest megyének és Dabas városának.

A legbüszkébb azonban a családjára, művészettörténész feleségére, akivel 1956-ban kötött házasságot, három gyermekére és tizenhárom unokájára volt. Szerette a tanítványait. Ma több jogászgeneráció is első számú principálisának tekinti.

Milyen ember volt? 2005 októberében a vele készített életútinterjút a következő mondatokkal kezdtem: „Zlinszky János öltönyben, nyakkendőben, frissen borotváltan nyit ajtót. Tágas, második emeleti polgári lakásban él a Bartók Béla úton, ahol a vendég kabátjá­nak vállfa dukál. Udvarias, de rögtön a lényegre tér. Dol­gozószobájába vezet. Íróasz­talán jegyzetek, könyvek, kimutatások várakoznak. A felkészült ember nyugalmá­val dől hátra székében. Az abla­kon háborítatlanul árad be a napfény.”

A római jog legendás professzora életének 88. évében, 2015. június 18-án hunyt el.

  • kapcsolódó anyagok
ÜGYVÉDSÉG
ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG
JOGTÖRTÉNET