Dr. Lenkovics Barnabás

2014. május 19. Sereg András, Budapest

Az alkot­mánybíráskodás nem időtől és tértől független – állítja Lenkovics Barnabás, aki ombudsmanként, majd alkotmánybíróként is igyekezett megfelelni Tacitus intelmének. Az ókori historikus ugyanis azzal a megjegyzéssel kezdte Róma történetének megírását, az Annalest, hogy „sine ira et studio”, azaz ha­rag és részrehajlás nélkül.

Szabolcsban született, Rakamazon.

Valóban Rakamazon születtem, de csak hat hónapig laktunk ott, családom a szomszédos Tiszanagyfaluból származik. Szabolcsnak ezen a ré­szén, a Nyíri-mezőségben emberemlé­kezet óta dolgos, de igen szegény népek laktak. Szü­leim és nagyszüleim is parasztembe­rek voltak, akik kétkezi munká­ból, földművelésből, állatte­nyész­tésből éltek. Ők nem számíthattak semmilyen külső segítségre, csak saját erejükben, le­le­ményükben, kitartásukban bízhattak. A történelem azon­ban nem kímélte meg őket. Erre ment rá nagyanyám élete is. Nagyszü­leim nem voltak jómódúak, ám szorgos munká­val, ta­karékosság­gal és némi köl­csönnel a világháború előtt cséplőgépet tudtak vásárolni. A gép üzemeltetéséhez szükséges olajat hordókban tárolták az udvaron. Amikor 1944-ben a német csapatok Tiszanagyfalun át vo­nultak vissza, az egyik teherautóról észrevették nagya­pámék udvarán a hordókat. A ka­tonák mindet felpakolták, és hiába állt eléjük a kapuban nagy­anyám, a németek durván félrelökték. A követ­kező másfél évtized­ben két­szer, az államosításkor és az erőszakos téeszesítéskor, is­mét­lődött meg szinte egy az egyben ez a drámai jelenet: nagyanyám nem akarta engedni sem az állataik el­haj­tását, sem a cséplőgépük le­foglalá­sát. Elke­sere­dett­ségében öngyilkosságba menekült: mérget ivott.

Mennyiben befolyásolta a nagyszülők sorsának alakulása az Ön gondolkodását?

Harminc évvel később, a tulajdonjogról írt egyetemi jegyzetemben, ami eddig nyolc kiadást ért meg, leírtam a szabad magántulajdon, a szabad polgár és a szabad társada­lom modelljét. Nem feledkeztem meg tehát a parasztemberekről, a nagyszüleimről sem, akik saját kezűleg teremtették meg a biz­tonságukat, és ilyen értelemben nem függtek a helyi vagy az országos ha­tal­maktól. A szabad embert ugyanis nem szereti sem a kommu­nista dik­tatúra, sem a tőkések hatalma. Az ilyen hatalmi tényezők csak azt szere­tik, ha függnek tőlük, hiszen éppen a függőségben rejlik a hatalmuk. Az ország polgárait kétszer forgatták ki a magántulajdon, vagyis a saját munkával megszerzett polgári tulajdon intézményéből: először az államosítás, a kolhozosítás során, majd a rendszerváltás, az úgynevezett kárpótlás idején, amikor senkinek nem adtak vissza semmit, vagyis nem részesítették a társadalmat a szocializmus negyven éve alatt felhalmozott társadalmi tulajdonból.

Hogyan került falusi gyerekként a nyíregy­házi Zrínyi Ilona Gimnáziumba?

Bár szüleim csak elemi iskolát vé­geztek, bölcs, előrelátó emberek voltak. Két fiútestvéremmel együtt a fizikai munka, a föld szeretetére neveltek. Apám azt mondta, azért is dol­go­zunk, hogy tanuljatok, boldoguljatok az életben. Tiszanagy­falu­ban jár­tam általá­nos iskolába. Szorgalmas kisdiák voltam. Katolikus család­ban nőttem fel, így az is teljesen természetesnek számított, hogy hittan órára jártam. Nyolcadikos korom­ban az iskola igazgatója a katolikus pap tár­sa­ságában azzal kereste fel a szüle­i­met, hogy ennek a Barna gye­rek­nek tovább kel­lene ta­nulnia. Így kerül­tem 1964 őszén ágybérlő­nek Nyír­egy­házára. A gimnázium alatt egy idős re­formátus hölgy­nél, Lili né­ninél laktam. Művelt, okos, széles látó­körű asszony volt, aki több nyel­ven is beszélt. Rengeteget tanultam tőle.

A jogi kart summa cum laude minősítéssel végezte el. Mi kellett ehhez a szorgalmon és a tehetségen kívül?

Egy nagy adag szerencse is, hiszen nagyszerű tanárok – Sárándi Imre, Schmidt Péter, Vékás Lajos és mások – jártak ki rendszeresen a kollégi­umba, és tartottak nekünk, vidékről érkezett fiataloknak ér­dekes speciális kollégiumokat. Az egyetemen a polgári jog állt hozzám a legközelebb. Sokat köszönhetek kedves tanáromnak, Mádl Ferencnek. A szakdolgozatomat a gazdasági ver­senyjogról írtam.

1974-ben ez egy bátor vállalkozás volt.

A későbbiekben is igyekeztem olyan jogi témákkal, területekkel foglal­kozni, amelyek újdonságnak számítottak.

Szakmai érdeklődésének homlokterében évtizedek óta a tulajdonjog áll: 1991-ben a kandidátusi értekezését a tulajdonjogi rendszerváltásról, 1999-ben a nagydoktoriját a tu­lajdon társadalmasításáról és magánosításáról írta, de legutóbb, 2013-ban megjelent könyvében, az Ember és tulajdon című tanulmánykötetében is történelmi távlatokba helyezve elemzi a tulajdonjogi változásokat.

A tulajdonjog kérdései régóta foglalkoztatnak. Az előbb már említett egyetemi jegyzetemben leírtam, hogy a szabadság és a tulajdon elválaszthatatlanságának gondolata olyan 18. századi filozófusokat is iz­gatott, mint John Locke vagy Adam Smith. Mindketten azt hangsúlyozták, hogy magántulajdon nélkül nincs szabadság. Kölcsey Ferenc is a szabadságot és a tulajdont említi, amelyek összebékíthetik a szembenálló osztályokat. Bibó István azt gondolta, hogy „a tulajdonnak nem az államosításában kell a megoldást megtalálni, és nem is szükségképpen a kollektivizálásában, hanem a tulajdoni viszonyok felbontásában és humanizálásában, ami azt jelenti, hogy a tulajdonnak nem az egyetlen bürokráciába való államosítása a legfontosabb, hanem minél nagyobb mértékben való szétosztása”. A nincstelen, tulajdon nélküli ember másoknak kiszolgáltatott, függő helyzetben van, nem tekinthető szabad embernek. Ha egy társadalom többsége ilyen, az nem szabad, abban nem működhet megfelelően a demokrácia sem. Magyarországot mindig félbemaradt, késlekedő polgárosodás jellemezte. Az 1945-ös földosztás során hatszázezer ember jutott földhöz, ezáltal tulajdonhoz, munkához, a maga és családja megélhetési biztonságához. Az 1989–90-es politikai rendszerváltás és az azzal együtt zajló tulajdonjogi rendszerváltás során pedig hatszázezer ember veszítette el a munkáját, és mivel a tulajdontól a kommunista eszme jegyében már korábban megfosztották, elveszítette a maga és családja megélhetési biztonságát is. Az Ember és tulajdon című könyvem a történelmi-társadalmi kísérletek, a kényszerített köztulajdoni és az újjáalakuló magántulajdoni rendszerek ellentmondásait elemzi. Ezzel a kötettel is szerettem volna emléket állítani az áldozatul esett generációknak, és egyben óva inteni a jövő nemzedékeket.

A tulajdon és szabadság mellett egy másik fogalompár is végig­kíséri az életét, mégpedig az egyén és hatalom viszonya.

Úgy van. Látszatra azt érzi a polgár: minél több alkotmányos alapjoga van, annál szabadabb. A mindenkori alkotmány azonban közjog, amely vagy tiltásokat, vagy parancsokat fogalmaz meg. Tehát minél több az alkotmányos alapjog, annál inkább gúzsba köttetik a polgár. A nagy kérdés az, hogy milyen határig tekintünk valamit közjognak, és honnan kezdődik a magánjog, a privát autonómia, a polgári szabadság területe. Ez hatalmas felelősség, és ez olyan kérdéseket vet fel, amelyeket nagyon nehéz jól megválaszolni.

Tulajdonképpen erre a kérdésre kereste a választ ombudsmanként is. Hogyan lett 2001-ben az ál­lampolgári jogok országgyűlési biztosa?

Egykori professzorom, Mádl Ferenc köztársasági elnök keresett meg, hogy vállaljam el az állampolgári jogok országgyűlési biztosa tisztségét. Azt mondta, hogy egy egyetemi tanárnak kötelessége legalább öt évig a közjót szolgálni. Egy napi gondolkodási időt kértem, hogy meg tudjam beszélni a családommal a felkérést, aztán igennel válaszoltam.

Egy interjújában elárulta, hogy tudatosan készült az egyetemi professzori címre.

Igen. Egész tudományos pályafutásomat tudatosan építettem fel. Ez is a szülői ház hatása. Apámék is lépcsőről lépcsőre építették fel az életüket, célokat tűztek ki maguk elé. Az más lapra tartozik, hogy tervei­ket sűrűn áthúzta a történelem. Nekem nagyobb szerencsém volt.

Egyetemi kollégáját, Gönczöl Katalin kriminológust követte az állampolgári jogok országgyűlési biztosi székében. Ho­gyan fogott az ombudsmani munkához?

Elődöm nagy munkát végzett, kialakította az ombudsmani hivatal mű­ködésének kereteit. Tacitus úgy kezdi Róma történetének megírását, az Annalest, hogy „sine ira et studio”, azaz ha­rag és részrehajlás nélkül. Tisztában voltam azzal, hogy az ombudsmannak nincs hatósági jogköre, senkit nem kötelezhet semmire, csak ajánlást tehet, megfogalmazhatja aggályait. Hatásköre a közigazga­tásra és a közszol­gáltató rendszerekre koncentrál. A közszol­gáltatás amúgy az a terület, ahol lassú, de biz­tos a fejlődés. A szer­ződéses viszonynak megfelelően egyre inkább egyen­jo­gúvá és mel­léren­deltté vá­lik a kapcsolat a szolgáltató és a fo­gyasztó között. A fölényes­kedő, ható­ság jellegű, bírságolási jogkört is magában foglaló hozzáállást lassacskán új szerepfelfogásnak kell felváltania.

Mi az alapvető különbség az ombudsmani és az alkotmánybírói munka között?

Az ombudsman a végre­hajtás kontroll­ját látja el, míg az alkotmánybíró a jogalkotást és az alkotmányos jogok érvényesülését ellenőr­zi. Az ombudsmani hivatal egyszemélyes munka volt, nagyobb szabadság­gal, miután – ahogy az imént említettem – ajánlá­sai nem kötelező érvényűek. Az Alkotmánybí­ró­ságon csapatmunka zajlik, szigorúbb keretek közt kell érvelni, ragaszkodva az Alaptörvényhez, mert a határozatok minden­kire vo­nat­koznak. A felelősség tizenötöd része az enyém. Nem mindig az lesz a döntés tartalma, amit én jónak tartok, hanem az, amit a testület kollektíve annak elfogad.

Bihari Mihály szerint egy alkotmánybírónak két dolgot kell elsajátítani: meggyőzni a többieket a saját álláspon­tja helyességéről, másfe­lől fegyelmezet­ten tudo­má­sul venni, ha a többségi ál­lás­pont nem azo­nos az övével. Ezt baráti tanácsként nekem is elmondta. Első nagyobb ügyeimben mégis kellemetlen volt ezzel az igazsággal találkozni.

Az alkotmánybírák időről időre komoly alkotmányossági dilemmákkal szembesül­nek. Ön szerint milyen fajsúlyos kérdés vár még válaszra?

Az egyik legnagyobb dilemma az úgynevezett jóléti juttatások kérdése, a mértékek kérdése, hiszen egyes al­kot­mányos alapjo­gok mértékeket, mércéket érintenek. Arra kell felelni, hogy összeegyeztet­hető-e a konkrét mérték például a szociális biztonsághoz való joggal. Ilyenkor az Alkotmánybíróságnak kell meghúzni a határt, mi az, ami még belefér az alkotmányos jog keretei közé, és mi vonható meg vagy csökkenthető.

Közben változott a világ, és benne változott az Alkotmánybíróság hatásköre is.

Az alkot­mánybíráskodás sem időtől és tértől független. A kö­rülmények változásával lépést kell tartania. Ugyanazon mércéket, melyeket stabil vagy legalábbis annak vélt körülmények között az Alkotmánybíróság kidolgozott és a jogalkotóval szemben alkalmazott, a jelentősen megváltozott történelmi körülmények között változatlanul alkalmazni nem lehet. Ez bizonyos mércék dogmává merevedését eredményezné, a törvényhozás, a kormányzás, sőt a jogállam működését bénítaná meg, ami lehetetlenné tenné a válság kezelését. Ezzel magyarázható az alapvető jogok tartalmának és feltételrendszerének átalakítása az Alaptörvényben, mint ahogy az Alkotmánybíróság hatáskörének jelentős átalakítása, az egyéni alapjogvédelem irányába való átterelése is.

Egyes elemzők ezt visszalépésnek tekintik.

Jogállamban a hatalmi ágak elválasztása nem azt jelenti, hogy szemben állnak egymással, különösen nem azt, hogy egymás tevékenységét akadályozva, lerontva működhetnek, hanem éppen a demokratikus jogállam és az alkotmányosság megvalósulása érdekében kötelesek együttműködni is. Az Alkotmánybíróság több indítvány kapcsán vizsgálta a „clausula rebus sic stantibus” elvének érvényesülését. Ez a régi tétel a szerződések jogában a körülmények lényeges megváltozá­sára utal, amikor az egyik féltől már nem várható el a teljesí­tés. Az Alkot­mánybíróságnak is tudomásul kell vennie, ha lényegesen megváltoznak a körülmények, megváltozik az a közeg, amiben az Alaptörvény is létezik, a jogállam is működik, vagy nem ugyanúgy működik. Felszínre kerülnek a hiányosságai, visszásságai, és az új körülmé­nyek között az új kérdésekre új válaszokat kell keresni. A válság különösen súlyosan érinti az úgynevezett második generációs (gazdasági, szociális, kulturális) emberi jogokat. Ezeket a társadalom jogkorlátozásként, a szerzett jogok megvonásaként vagy mértékük csökkenéseként éli meg. A „szociális jogállam” – objektív és szubjektív, belső és külső kényszerek hatására – visszavonulóban van. Mindezt sokan Európa-szerte, így nálunk is a „demokratikus jogállam” és az alkotmányosság válságaként élik meg. Petrétei József volt igazságügy-minisztertől olvastam egy tanulmányt, aminek az volt a címe, hogy a Fenntartható jogállam? Kérdőjellel a vé­gén. Ebben arról ír, hogy a jog túlburjánzása olyan méretet kezd ölteni, hogy már szinte alkalmazhatatlanná vál­ik. A rengeteg jogszabályt ráadásul folytonosan módosítani kell. Ez önma­gát lerontó folyamat, aminek ma nem látjuk a végét.


Lenkovics Barnabás (1950) az ELTE Állam és Jogtudomá­nyi Karán végzett 1974-ben summa cum laude minősítéssel. Szakdolgozatát Sárándi Imre professzorhoz írta „A gazda­sági verseny jogi kérdései” címmel. 1974. március 1-je óta tanít az ELTE ÁJK polgári jogi tanszékén. 1976-ig gyakornok, 1982-ig tanárse­géd, 1991-ig adjunktus, 1999-ig mint egyetemi docens, 2000-től egyetemi tanár. 1991-ben védte meg kandidátusi disszertációját „Tulajdonjogi rendszerválto­zás” címmel, 1992-től az állam- és jogtudomány kandidátusa. 1996-tól tanszékve­zető az ELTE győri kihelyezett tagozatán, ahol megszervezte a polgári jog oktatását. 1998-tól négy évre elnyerte a Széchenyi Professzori Ösz­töndíjat. 1999. március 22-én tartotta habi­litációs előadását „A tulajdon társa­dalmasítása és magánosítása” címmel. 2001. július 1-től 2007. április 20-ig az állampolgári jogok országgyűlési biztosa volt. 2007 áprilisa óta alkotmánybíró. Számos tankönyv, jegyzet és publikáció szerzője. Szakterülete a polgári jog, fő kutatási területe a dologi jog, ezen belül a tulajdonjog.

  • kapcsolódó anyagok
POLGÁRI JOG
ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG
OMBUDSMAN
LENKOVICS BARNABÁS