A Magyarország által bevezetett kiegészítő bányajáradék sérti a letelepedés szabadságának uniós jogát – szögezi le az Európai Unió Bírósága C-144/24. számú Bizottság kontra Magyarország ügyben hozott ítéletében.
2021 óta egy magyar kormányrendelet referenciaárat állapít meg öt építési alapanyag, nevezetesen az osztályozott homok, az osztályozott kavics, az osztályozott homokos kavics, a természetes homokos kavics és a cement tekintetében. Ezenkívül e kormányrendelet kiegészítő bányajáradék megfizetésére kötelezi azon vállalkozásokat, amelyek e referenciaár felett értékesítik ezen anyagokat. Az ukrajnai háború miatt több alkalommal meghosszabbították e kormányrendelet eredetileg a Covid19-világjárvány időtartamára korlátozott hatályát.
Másfelől egy másik kormányrendelet minimális kitermelési kötelezettséget vezet be az építőipari nyers- és alapanyagok kitermelésével foglalkozó bányavállalkozók tekintetében. Az e kötelezettséget nem teljesítő bányavállalkozók azt kockáztatják, hogy elveszítik bányászati jogukat. Végül a bányászatról szóló törvény felhatalmazza a bányafelügyeleti hatóság elnökét, hogy az e két kormányrendeletben előírtakhoz hasonló intézkedéseket fogadjon el.
Mivel az Európai Bizottság úgy vélte, hogy ezen intézkedések összessége korlátozza a letelepedés szabadságát, az Európai Unió Bíróságához fordult. A Bizottság szerint többek között, mivel a referenciaár alacsonyabb a piaci árnál, a kiegészítő bányajáradék megfizetésére kötelezett vállalkozások nyeresége jelentősen korlátozott, olyannyira, hogy kötelesek veszteségesen működni. A Bizottság továbbá azt állítja, hogy mivel e járadék elsősorban más tagállamokban letelepedett társaságok ellenőrzése alatt álló vállalkozásokat érint, a szóban forgó nemzeti szabályozás közvetett hátrányos megkülönböztetést valósít meg.
Magyarország arra hivatkozik, hogy ezen intézkedések nem minősülnek a letelepedés szabadsága korlátozásának, hogy a kiegészítő bányajáradék olyan adó, amely semleges adózási kritériumon, nevezetesen az árbevételen alapul. Egyébiránt az a tény, hogy a kiegészítő bányajáradék fizetésére kötelezett vállalkozások többségükben más tagállamokban letelepedett társaságok ellenőrzése alatt állnak, a magyar piac szerkezetéből adódó sajátosság, minthogy az ágazatban a legnagyobb piaci erővel rendelkező vállalkozások külföldi tulajdonban vannak.
Ítéletében a Bíróság részben helyt ad a Bizottság keresetének, és megállapítja, hogy
a kiegészítő bányajáradék megfizetésének kötelezettsége a letelepedés szabadsága korlátozásának minősül.
A Bíróság egyrészt megállapítja, hogy e járadék szükségszerűen kevésbé vonzóvá, sőt lehetetlenné teszi a letelepedés szabadságának gyakorlását, mivel alkalmas arra, hogy megakadályozza az annak megfizetésére kötelezett vállalkozások által megvalósított beruházások megtérülését. Másrészt az említett járadék, amely látszólag objektív elhatárolási szemponton alapul, de amely elsősorban és szisztematikusan más tagállamokban letelepedett társaságokra alkalmazandó,
a társaságok székhelyén alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül.
Más ügyektől eltérően⌈1⌉ a jelen esetben az árbevétel nem a kiegészítő bányajáradék alapjának meghatározására, hanem kizárólag az e járadék megfizetésére kötelezett vállalkozások azonosítására szolgál. Ráadásul e járadék nem progresszív jellegű, mivel annak összege mindig az érintett anyagok tekintetében meghatározott referenciaár és azok eladási ára közötti különbség 90%-ának felel meg.
⌈1⌉ 2020. március 3-i Vodafone Magyarország ítélet, C-75/18 és 2020. március 3-i Tesco-Global Áruházak ítélet, C-323/18.