Mong Attila: Sajtószabadság két csapóajtó között

Alig van olyan hely az Országházban, ahol jó helyre tudnak állni az újságírók. A sajtószabályzat hemzseg a tilalmaktól, amelyeknek semmi értelmük nincs. Sajtószabadságkorlátozás, mikroszinten. Mong Attila írása.

“Tilos”, “nem engedélyezett”, “kizárólag” és “kötelező” – a rendszerváltás 26. évében ilyen kitételektől hemzseg az Országgyűlés sajtószabályzata, amely az elég félelmetes hangzású “A sajtótudósítás rendje” címet viseli. Akár tetszik, akár nem, arra is külön felhívják a figyelmet, hogy a sajtóbelépő kézhezvételével és az épületbe való belépéssel ezeket a szabályokat is elfogadja magára nézve az újságíró. Ha pedig pedig vét ellenük, könnyen a kitiltás lehet a büntetése. (Ez történt egyébként most az RTL riportereivel, akiket azért tiltott ki az országggyűlés sajtóosztálya, mert rossz folyosón kérdezték a miniszterelnököt.) Érdemes végigolvasni a dokumentumot, mert mindennél jobban tükrözi az Orbán-rezsim hozzáállását a sajtóhoz, és így áttételesen a szavazóihoz, a demokráciához.

Valami ilyesmi az illiberális demokrácia a gyakorlatban.

Először is a szabályzat alapvetése a korlátozás. Nem az újságíró lehetőségeit részletezi, nem azt tartja fontosnak, hogy kiemelje, milyen módokon segítik az országházi tudósítók munkáját, hanem egy képzeletbeli hatalmas vörös zsírkrétával, mind helyrajzilag, mind képletesen körbekeríti azt a teret, amelyben az újságíró működhet. Nem kell részletezni, mennyire korlátozása a sajtószabadságnak az, hogy a plenáris ülésekről, az ülésteremben és az üléstermet körülvevő folyosókon (!), senki nem videózhat, nem rögzíthet képeket, vagyis csak azokat használhatja, amelyeket az Országház televíziós rendszere készít, és természetesen erősen szűr.

Másodszor tele van a dokumentum értelmetlen szabályokkal. Miközben semmilyen precedens nem volt arra, hogy a kereskedelmi televíziózás térnyerésével valóban megnövekedett számú tévéstábok aránytalanul nagy problémákat okoztak volna az egyébként óriási házban, a képviselőkkel interjúkat szinte zsebkendőnyi területen lehet csak készíteni. Ez a legviccesebb része a szabályzatnak, maga az abszurditás. A forgatásra igénybe vehető egyik parányi helyszín leírása a következő: “a sajtóterem előtti folyosó szakasz a kupola terem csapóajtajától a VI. országházi lift utáni csapóajtóig.”

Harmadszor, tele van olyan kitételekkel – szintén az illiberális törvénykezés velejárója – amire a gumiszabály megjelölés az egyedül érvényes. Az újságíróknak tiszteletben kell tartaniuk az Országgyűlés méltóságát (nekik persze igen, ha már a képviselőknek nem kell), és nem bocsátkozhatnak azt sértő viselkedésbe. De, hogy mi sérti az Országgyűlés méltóságát, az nem világos. Az eddigi legnevezetesebb precedens az Index stábját érintette, ebből pedig csak az derült ki, hogy a humor nem összeegyeztethető a parlamenttel.

Negyedszer pedig minduntalan kilóg a lóláb, érződik az egész szabályzaton, hogy az egyetlen indoka a szigornak az, hogy még mindig vannak valódi újságírók, akik nem átallanak igazi kérdéseket a képviselőknek szegezni, méghozzá éppen ott, ahol vannak. Valóban kényelmetlen látvány volt az, amikor a honatyák futva menekültek a kérdések elől, és beugrottak a liftbe, hiszen pont azt jelezte, amiről az illiberális demokrácia szól, nevezetesen, hogy semmibe veszik azokat az embereket, igen, a keményden dolgozókat is, akik oda juttatták őket. A szabályzat igyekszik elkerülni, hogy ilyen helyzetek kialakuljanak.

És végül, ha eddig még nem volt világos, fellebezésnek helye nincs. Akinek nem tetszik, kívül marad. Ez egy ilyen hely.