Mérföldkőnek számít a hazai ítélkezésben a Pécsi Ítélőtábla nemrégiben megszületett precedensértékű döntése, mely szerint a jogosulatlanul rögzített hangfelvétel perbeli bizonyítékként felhasználható az igazság kiderítése és érvényesítése érdekében.

A Bírósági Döntések Tárának 2009/11. számában közölt határozat szerint „nem hivatkozhat sikerrel alanyi jogsértésre a fél, ha ezzel hamis tényállítását akarja leplezni, és az igazságot tartalmazó nyilatkozatának a felhasználását kívánja személyiségi jogvédelem tárgyává tenni”. Az eset egy tartozás megfizetése iránt indított per alperese által kezdeményezett eljárás végkifejlete, amely komoly lökést adott a személyiségi jogok kontra rendeltetésszerű joggyakorlás képzeletbeli párharcának, melyből az utóbbi került ki győztesen.

A közelmúltban napvilágot látott döntés tanúsága szerint a per felperese eljárást kezdeményezett a jelen ügy alperese ellen, aki egy korábbi perben bizonyítékként használta fel a kettejük beszélgetéseiről titokban készült hanganyagot. Erre azért volt szükség, mert más módon nem tudta volna bizonyítani azt, hogy a kölcsönigénye jogos, és a másik félnek vele szemben meg nem fizetett milliós nagyságrendű tartozása van, amelyet azonban tanúk és más egyéb bizonyítékok híján az adós nem hajlandó elismerni, sőt mindent következetesen tagad. Habár az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, és megállapította, hogy a felvétel felhasználására az alperes méltányolható magánérdeke miatt szükség volt, a fellebbezések miatt az Ítélőtáblához került az ügy, ahol a döntés jogi indoklása részben megváltoztatásra került.

A másodfokú bíróság nem bocsátkozott bonyolult jogi okfejtésekbe, egyszerűen csak visszanyúlva a gyökerekhez, a Polgári Törvénykönyv alapelvi szabályaira hivatkozással szolgáltatott igazságot. Emlékeztetett arra, hogy a törvény védi a személyek vagyoni és személyhez fűződő jogait, és biztosítja a személyeknek az őket megillető jogok szabad gyakorlását. A joggal való visszaélés a polgári jog egyik legfontosabb alappillére, ami azt jelenti, hogy a jogosultság társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányuló gyakorlása tilos. Ilyen össze nem férő cél volt jelen esetben az illetéktelen előny megszerzésére való törekvés. A kölcsöntartozás iránt indított perben a tartozó fél (a jelen per felperese) azt állította, hogy a követelés már elévült, valamint arra hivatkozott, hogy az adósságát már törlesztette, ami nem volt igaz, a felperes tehát hazudott. Az igaz-hamis játszma végére a hangfelvétel segítségével került pont.

A bíróságok feladata évszázadok óta – mint ahogyan azt a szó nyelvtani jelentése is mutatja – nem más, mint az igazságszolgáltatás. Az igazság kiderítése azonban nem is olyan egyszerű, habár a felek a bírótól az abszolút igazságot várják, valójában minden ítélet relatív. Az ítélőtábla az idézett határozatában felhívta a figyelmet arra, hogy az igazság érvényesülésének biztosítása közérdek, maga a bizonyítás is ezt a célt szolgálja.

Érdemes megjegyezni, hogy a hangfelvétel bár jogosulatlanul – a felperes tudta nélkül – készült, mégis nagyobb szolgálatot tett a perben, mint bármilyen okirat vagy akár egy tanúvallomás. Mint minden más bizonyítási eszköznél, itt is felmerülhetnek bizonytalanságok. Sokan úgy vélik, a modern technika eszközeivel ma már gyerekjáték egy hangfelvételt manipulálni, erre azonban a gyakorlatban kevés példa akad. Ennek ellenére egy ilyen felvétel sokkal konkrétabban alátámasztja a perben tett nyilatkozatokat, mint mondjuk egy tanúvallomás. Az egyik tanú mondhatja: a felperes tartozik, a másik állíthatja: nem. Egy állítás és egy tagadás áll egymással szemben és bírói mérlegelésre van bízva, vajon melyiknek van igaza. Ráadásul a közismert római mondás szerint „unus testis nullus testis” (egy tanú nem tanú ). Ez persze nem jelenti azt, hogy innentől kezdve szabad az út mindenféle eszköz bevetésére, mint például a huszonegyedik század csodatalálmányai: a kémtoll vagy a kémóra, amelyekkel titokban lehet beszélgetést rögzíteni.

A jogtudomány mind a mai napig igen óvatosan közelít a témához. Egyes tankönyvekben a joghallgatók még mindig azt olvashatják: vitatott, hogy az érintett hozzájárulása nélkül készített kép-és hangfelvételek vajon felhasználhatóak-e a polgári eljárásban bizonyítékként. Úgy tartják, helyesebb, ha az ilyen bizonyítási eszközöket kizárjuk a bizonyítás megengedett fajtái közül1.

A joggyakorlat ettől sokkal bátrabb. A jelen határozat ugyanis nem előzmény nélküli, tulajdonképpen a korábbi ítélkezés megerősítésének is tekinthető. A Legfelsőbb Bírósági egy 1985-ben született, eseti döntése értelmében „nem lehet a bírósági vagy szabálysértési eljárásban hangfelvétel felhasználását visszaélésnek tekinteni, ha ez a hangfelvétel felhasználójával szemben elkövetett jogsértéssel kapcsolatos bizonyítás érdekében történik”2. Néhány évvel ezelőtt pedig rögzítésre került, hogy más nyilatkozatát tartalmazó hangfelvétel akkor is felhasználható a polgári perben bizonyítékként, ha személyhez fűződő jogok megsértésével keletkezett, vagy jutott nyilvánosságra3.

A mostani döntés jelentőségét azonban az adja, hogy az állampolgárok számára világossá teszi, a bírák valóban az igazság őrei. A bíró is ember, aki törekszik arra, hogy a jogot ne kizárólag betűje szerint értelmezze, így bízhatunk abban, hogy az igazság legvégül érvényre jut és győzedelmeskedik. Természetesen a hazánkban életben lévő jogszabályok szerint egyik bíróság ítélete nem köti a másik bíróságot, bírói pártatlanság és szabad bírói mérlegelés érvényesül, azonban egy ilyen fontos döntés kétségtelenül iránymutatást ad az ítélkezési gyakorlat jövőbeni irányaihoz.


1Lenkovics-Székely: A személyi jog vázlata

2BH 1985. 57

3BH 2001. 110.