Az új alkotmány elfogadása után nem lehetett tudni, mihez kezdenek az alkotmánybírák azzal a „sajátos értelmezési szabállyal”, amely szerint az Alaptörvény rendelkezéseit a történeti alkotmány vívmányaival összhangban kell értelmezni. Az Alkotmánybíróság választ adott a kétkedőknek is.

Először is tisztázni kell: történeti vagy történelmi alkotmány? Jó néhányan – köztük felkészült jogászok is – szinonimaként használják e két fogalmat, pedig egyáltalán nem azok. A történeti alkotmány az adott ország történelmi fejlődése során folyamatosan jön létre, és nem csupán az alkotmányjog szabályait, hanem „a jogi intézménytörténet releváns forrásait” is [33/2012. (VII. 17.) AB határozat] magába foglalja. A történeti alkotmány dinamikus fogalom, szemben a történelmivel, amelyet szokás ősi alkotmánynak is nevezni.

Az Alaptörvény is történeti alkotmányról beszél, méghozzá három helyen: kétszer a Nemzeti hitvallásban és egyszer az Alapvetésben. A preambulum szerint „tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”, de „nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését”. Mindkét mondat a folyamatosságot hangsúlyozza: a Szent Korona megtestesíti az állami folytonosságot, és ezzel párhuzamosan az Alaptörvény nem ismeri el a történeti alkotmány felfüggesztését. Itt nincs másról szó, mint hogy az alkotmányozó hatalom visszaállítja az 1944. március 19. és 2011. április 25. közötti jogfolytonosságot. Ez azonban kizárólag a történeti alkotmány hatályára vonatkozik. Sokan úgy állítják be ezt az aktust, mintha a preambulum megkérdőjelezné a rendszerváltás óta eltelt két évtizedet is. Az esetleges félreértéseket maga a Nemzeti hitvallás tisztázza: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

A történeti alkotmányra utaló harmadik mondat az Alapvetésben olvasható: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Egyes kritikusok szerint a rendelkezés aláássa a jogállamiságot, és méltatlan helyzetbe hozza az alkotmánybírákat, akik kénytelenek lesznek az ősiség elvére hivatkozva megsemmisíteni a hatályos öröklési szabályokat. Erre azonban nincs szükség, ugyanis az ősiséget már az 1848. évi 15. törvénycikk hatályon kívül helyezte.

Az Alkotmánybíróság a 33/2012. (VII. 17.) AB határozatban, amely alaptörvény-ellenesnek nyilvánította a nyugdíjkorhatárt elérő bírák kötelező felmentését előíró törvényi szabályokat, részletesen kifejtette álláspontját a történeti alkotmányról, vagy ahogy a határozat indokolása fogalmazott: „egy sajátos értelmezési szabályról”. Az állásfoglalásnak külön hangsúlyt adott, hogy az ügy előadó alkotmánybírója Paczolay Péter elnök volt. Az Alkotmánybíróság – az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésére utalva – leszögezte: „Ez a szabály nem önmagában a történeti alkotmányt, hanem annak vívmányai jelentőségét hangsúlyozza. Azt, hogy mi tartozik a történeti alkotmányból a vívmányok közé az Alaptörvény alapján, az Alkotmánybíróságnak kell megállapítania.” Miután az alkotmánybírák magukra vállalták a történeti alkotmány vívmányaival kapcsolatos jogértelmezési feladatokat, meghatározták az értelmezés kereteit is: „A magyar történeti alkotmány konszolidált értelmezésének minimumához tartozik annak elfogadása, hogy a XIX. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvények a történeti alkotmány részét képezik. E törvények teremtették meg – nem jelentéktelen előzmények után – azt a szilárd jogintézményi alapot, amelyre a modern jogállam épül. Amikor tehát az Alaptörvény mintegy ablakot nyit közjogunk történeti dimenziójára, ráirányítja a figyelmet azokra az intézménytörténeti előzményekre, amelyek nélkül mai közjogi viszonyaink és általában jogi kultúránk gyökér nélküliek lennének. Az Alkotmánybíróság felelőssége ebben az új helyzetben rendkívüli, mondhatni történelmi: a konkrét ügyek vizsgálatakor kötelezően be kell emelnie kritikai horizontjába a jogi intézménytörténet releváns forrásait.”

A konkrét ügyben két „történeti kútfőt” jelölt meg a testület: az 1869:IV. és az 1871:IX. törvénycikkeket. Ezek a jogszabályok tartalmazták azokat a legfontosabb elemeket, amelyek a bírói függetlenséget garantálták: személyi oldalon a kinevezés és a felmentés, a hivatalból való elmozdítás, az áthelyezés és az előremenetel szabályait; szervezetileg pedig a hatásköri elkülönítés normáit. A határozat szerint ezekből a rendelkezésekből „kitetszik (…) az a jogalkotói alázat, amely a bírói hivatal viselői, 1869 óta immár egy önálló »álladalmi« státus betöltői iránt megnyilvánult. Ez a törvényhozói attitűd is biztosan történelmi alkotmányunk vívmányaként értékelhető.” Az Alkotmánybíróság emellett azt is megállapította, hogy a bírói függetlenség és az ebből eredő elmozdíthatatlanság elve nemcsak az Alaptörvény tételes szabálya, hanem a történeti alkotmány vívmányai közé is tartozik.

Az Alkotmánybíróság a múlt év végén, a 45/2012. (XII. 29.) AB határozatban, amelyben megsemmisítette az Alaptörvény egyes átmeneti rendelkezéseit, elvi éllel rámutatott (az ügy előadó bírója a testület korábbi elnöke, Bihari Mihály volt): „Az alkotmányteremtő hatalom Magyarországon egy több mint hatvan éves időszakot zárt le az Alaptörvény megalkotásával. Ezen időszak kezdetén, 1949-ben a jogállamiságot nélkülöző szocialista alkotmány megtörte és felfüggesztette történeti alkotmányunkat. Az 1989-ben lezajlott rendszerváltás – a jogállami eszmét szem előtt tartva – a hatályos alkotmány módosításával alakította ki a demokratikus államberendezkedést, amelynek során jelezte, hogy az alkotmánymódosítás egy átmeneti időszakra szól, és a rendszerváltás célja egy új alkotmány elfogadása.”

Az idén is több alkotmánybírósági határozat hivatkozott a történeti alkotmány vívmányaira. Ez történt többek között a választási eljárásról szóló törvény alkotmányosságával foglalkozó 1/2013. (I. 7.) AB határozat, illetve a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény egyes rendelkezéseit elemző 5/2013. (II. 21.) AB határozat esetében is. (Az előbbi határozatnak Stumpf István, az utóbbinak Bragyova András volt az előadó alkotmánybírója.)

A jogfejlődési szempontból érdekes a 4/2013. (II. 21.) AB határozat, amely az önkényuralmi jelképek használatát tiltó Btk.-paragrafus alkotmányosságát vizsgálta. A határozat indokolása szerint “Az Alaptörvény preambulumának, a Nemzeti Hitvallásnak azon fordulata (…), hogy »nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzeti szocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését« két, a jelen ügy szempontjából jelentőséggel bíró következtetést tesz lehetővé. Egyfelől azt, hogy az Alaptörvény alkotmányi szinten kívánja kinyilatkoztatni, hogy a nemzeti szocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök nem évülnek el, ami az áldozatok leszármazói emberi méltóságát szolgáló erkölcsi elégtételnek tekinthető. Másfelől – és ennek a jelen ügy jogi megítélése szempontjából lehet jelentősége – ez a deklaráció alaptörvényi szinten juttatja kifejezésre, hogy nem tesz különbséget a két diktatúra között. Ennek eredményeképpen az EJEB vörös csillagra vonatkozó határozatából a magyar jogalkotás a későbbiekben bármilyen jogi következményt kívánna levonni, a választott törvényi megoldásokban nem tehet különbséget a nemzetiszocialista, illetőleg a kommunista jelképek jogi megítélésében, büntető jogi eszközökkel való üldözésében.” (Az ügy előadó alkotmánybírója Lévay Miklós volt.)