A technológia fejlődése sorra veti fel a szerző jogi kérdéseket is. Kezdődött a fénymásolóval, folytatódik az internettel, és a sornak ezzel valószínűleg nincs még vége.
Az egyszer már publikált írásmű közzététele az interneten a szerzői jogról szóló, 1999-ben módosított törvény betűje szerint másodközlésnek számít. Az erre vonatkozó alapszabály roppant egyszerű: amennyiben a szerződő felek a világhálón való terjesztésre is kiterjesztik jogviszonyukat, akkor az a szerződés tartalmától függően éppúgy lehet szerzői díjas, mint ingyenes.
A kiadók szeretik az ingyenes címszó alá pakolni olyan eseteket, amikor egy nyomtatott vagy már egyszer felhasznált, publikált sajtóterméket elektronikus változatban, jobbára a saját honlapjukon tesznek közzé. De mivel a jogviszony létesítésének egyik feltétele az erre vonatkozó megbízási-felhasználói szerződés aláíratása is, korántsem magától értetődő, hogy a már publikált írás minden további nélkül felhasználható a kiadói honlapon.
A szerződő feleken az írásmű szerzőjét és a tartalomszolgáltatót értjük, a gyakorlatban azonban gyakran bekerül e körbe egy harmadik szerződő fél is, az internetszolgáltató, amely többnyire a tartalomszolgáltatóval kerül szerződéses viszonyba (miután az megkötötte szerzői jogi szerződését a szerzővel). Az első látásra egyszerűnek tűnő képletet következésképp az bonyolítja, hogy gyakran nem egy és ugyanaz a nyomtatott és a digitális újság, folyóirat tartalomszolgáltatója. Ilyen esetekben a hozzáférés- vagy internetszolgáltató másodlagosan felel a megjelenésekért.
Nem volt még szerzői peres ügy
Szerzői jogdíjköveteléssel mint kártérítési igénnyel lehet fellépni a szerzői jogviszony létesítése nélkül megvalósult másodközlés észlelésekor. Bizonyos esetekben pedig a személyhez fűződő jogokra való hivatkozással követelhető elégtétel az eset körülményeitől függően – a mű csorbítása, torzítása, félreértelmezése, valamilyen módosítása során. Ilyenkor általában a szokásos jogdíjat szabják ki, mint minimális kártérítési összeget….
