Magyarország válaszút előtt áll: hamarosan dönteni kell a betegbiztosítási struktúráról, a jelenlegi rendszer jövőjéről. Miként a hazai közvélemény, a nemzetközi gyakorlat sem egységes e tekintetben: Európa országaiban sokféle rendszerek létezik. Azt pedig, hogy melyik a jobb, vagy esetleg a legjobb, nincs szakértő, aki meg tudná mondani. Ezt is, azt is lehet ugyanis jól vagy rosszul működtetni.
Az egészségügyi ellátás rendszere történelmileg kialakult struktúrákon nyugszik a fejlett nyugati országokban. Két jellemző modell működik: a társadalombiztosításon alapuló ellátás, illetve az állami egészségügyi szolgálat. Az újonnan csatlakozott országokat leszámítva a járulékalapú társadalombiztosítási rendszerek mindenhol több-biztosítós struktúrában működnek, míg az adókból finanszírozott állami ellátás mögött egy központi intézmény áll. Azonban a több-biztosítós modellek sem egyformák, és az állami egészségügyi szolgálat filozófiája is országonként változó. A nyugat-európai országokban a magánbiztosítók általában kiegészítő önkéntes biztosítást nyújtanak, bár az utóbbi évtizedben a kötelező biztosítások piacán is megjelentek egyes országokban.
Sokszínű Európa
Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban több, közösségi alapon szerveződött nonprofit intézmény látja el a betegbiztosítói feladatokat. A szomszédos Ausztriában kilenc tartományi és tíz nagyvállalati biztosító, valamint néhány érdekképviselet által létrehozott társaság – összesen huszonnégy intézmény – áll az állampolgárok rendelkezésére, ám ezek között nem lehet szabadon választani. A kockázatközösségek itt regionális, illetve szakmai alapon szerveződnek.
Németországban ma kétszázötven – a két Németország egyesülésekor ezerkétszáz, 1999-ben pedig négyszázötvenhárom – szervezet nyújt társadalombiztosítási szolgáltatást. A korábban területileg szerveződött betegbiztosítók között 1996 óta szabad az átjárás, és szintén ekkortól jelentek meg az üzleti alapon működő magánbiztosítók.
Belgiumban az évek óta tartó folyamatos konszolidáció után ma körülbelül száz kisebb biztosítótársaság működik, és ezek a közelmúltban hat nagy szövetségbe tömörültek, méghozzá – annak ellenére, hogy a több-biztosítós modell egyik lényeges jellemzőjeként a politikától való függetlenséget szokták emlegetni – nyíltan ideológiai alapon. A keresztény szövetség, a szocialista szövetség, a liberálisok, a neutrálisok vagy a még annál is semlegesebb nézeteket valló intézmények nem titkolják politikai hovatartozásukat, talán megkönnyítve ezzel a polgárok döntését is.
Az új tagállamok a rendszerváltás környékén döntöttek arról, hogy melyik utat követik. Ezekben az országokban a társadalombiztosítási modell működik, de míg Magyarország és Szlovénia a Bismarck-féle egybiztosítós rendszert választotta, Csehország, Lengyelország és Szlovákia akkori vezetősége viszont a több, állami tulajdonban lévő biztosító rendszerének meghonosítására szavazott, bár Szlovákia már akkor beengedte a piacra a magánbiztosítókat is (azonban a lakosság nagyobbik részét mindmáig az állami tulajdonú szövetkezeti biztosítótársaság biztosítja). Mára Csehországban a kezdeti 25-27 biztosítóból az összeolvadásokat és felvásárlásokat követően 8 látja el a feladatot, és a lakosság szabadon választhat közülük, Lengyelországban újracentralizálták a több-biztosítós struktúrát, Szlovákiában pedig erősítették a magánbiztosítós struktúrát, és 2004-ben részvénytársasággá alakították az állami biztosítókat.
A mediterrán és a skandináv országokban, valamint Angliában viszont adókból finanszírozott állami egészségügyi szolgáltatás nyújtja az ellátást. Vagyis nem biztosítási alapon működik a rendszer, és egycsatornás a finanszírozás
Apró részletek
Hogy hol jobb, vagy hol rosszabb az ellátás, vagy hol kerül többe az egészségügyi rendszer fenntartása, arról megoszlanak a vélemények, de az európai gyakorlatból úgy tűnik, ez nem a biztosítók számától függ.
Nincs arra nézve tudományos bizonyíték, hogy az ellátás minőségét befolyásolná, milyen társadalombiztosítási modell működik az adott országban – mondja dr. Boncz Imre, a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi és Egészségtudományi Koordinációs központjának stratégiai igazgatója. Bár a több-biztosítós rendszert támogatók szerint a társaságok versenye javítja az ellátás minőségét azáltal, hogy csak a megfelelő színvonalon működő kórházakkal kötnek szerződést, a szakember szerint egy biztosító is tud szelektálni.
Ha a statisztikák felől szeretnénk a dilemmára egzakt választ kapni, megint csak nehéz helyzetben leszünk, hiszen az átlagéletkor Európán belül a skandináv országokban, Spanyolországban és Olaszországban a legmagasabb, vagyis ott, ahol állami egészségügyi rendszer működik. Ez azonban megint csak nem azt jelenti, hogy ez az egyedül üdvözítő út. Mint ahogyan a mostanában gyakran emlegetett hosszú várólisták problémája sem az angol modell rovására írható, inkább az orvosok és az ágyak számának csökkenése áll a probléma hátterében, véli a szakértő.
Az európai országokban működő modelleket vizsgálva nehéz lenne azt mondani, hogy egyik vagy másik jobban finanszírozható, vagy hogy bárhol ettől függne a betegek ellátásának színvonala.
A valódi különbség a funkciókban, a politikákban van. A finanszírozási eszközök gyűjtésének módja és forrása mellett például a kockázatközösségek, finanszírozási alapok összevonásának technikája, a szolgáltatásvásárlás mikéntje, a nyújtott szolgáltatások körének és a lakossági önrészfizetések alkalmazásának módszerei együttesen jellemzik a rendszereket. Vagyis sok apró részletszabály függvénye – hangsúlyozza Borbás Ilona, az Egészségügyi Stratégiai Kutató Intézet (ESKI) Egészségügyi Rendszertudományi Irodájának főosztályvezetője.
A több-biztosító nem jelent versenyt
A legnagyobb kérdés ma az egészségbiztosítási rendszerek fenntarthatósága. Az elöregedő társadalom, az egyre kevesebb járulékfizetőre jutó növekvő számú eltartott globális probléma, amely kérdésessé teszi sok eddig jól működő rendszer további létét.
