1870. január 30-án Sárospatakon született Finkey Ferenc jogtudós, egyetemi tanár, koronaügyész, az MTA tagja. A Jogtudományi Közlönyben 1909-ben megjelent A halálbüntetés és a Btk. reviziója című tanulmányával emlékezünk rá.
“A halálbüntetés és a Btk. reviziója.
A halálbüntetés ismét beszéltet magáról. Daczára, hogy az aboliczió eszméje a franczia parlamentben — jóllehet a legjobb auspicziumok mellett indult meg — ismét hajótörést szenvedett, nekünk elvi aboliczionistáknak nincs okunk csüggedni. Az ujból müködésbe hozott franczia guillotine oly botrányos kulturellenes jeleneteket idézett elő (a hóhér megéljenzése stb.), melyek nemcsak a franczia, de a müvelt világ aboliczionistáit csak megerősitik elvi álláspontukban, hogy a halálbüntetés a kultura kérdése s éppen a haladás, a kultura, a társadalmi erkölcsök nemesbitése érdekében is (ha a jogi és politikai okok nem lennének elegendők) el kell törölni a halálbüntetést.
Nem a halálbüntetés kulturellenességéről akarok azonban ezuttal irni. Nem osztom ugyan azt a közkeletű flosculust, hogy a halálbüntetés kérdése ki van meritve, agyon van csépelve. Ime, a legközelebbi multban végbement kivégzések (nálunk Husz Ábrahám, Németországban Beyer Grete, Francziaországban a bethuni rablóbanda esete) bizonyitják, hogy a társadalom jobb érzésü elemei, a haladás és kultura őszinte hivei mindannyiszor mozgásba jönnek, erkölcsi felháborodásuknak, esetleg ujabb és ujabb érvekkel kifejezési adnak, valahányszor e borzalmas «középkori» büntetés alkalmazásba vétetik.
Ahol a halálbüntetés még nincs eltörölve, ott az aboliczionistáknak erkölcsi kötelességük mindaddig küzdeni, míg társadalmuk többségét meg nem győzték a halálbüntetés igazságtalanságáról, czélszerütlenségéről és kulturellenességéről, addig tehát mig ez meg nem történt, az illető társadalomban a kérdés nincs kimeritve s érdemes és szükséges arról ujból és ujból szót emelni, czikkezni. Ismeretes, hogy Olaszországban 1860-ban külön lap alakult a halálbüntetés eltörlése érdekében s 30 évi lankadatlan küzdelem után sikerült csak az aboliczió eszméjét diadalra juttatni. De a hosszu, nemes küzdelmet mégis siker koronázta. Intő példa ez más államok társadalmának is. (Ugy tudom, pár év előtt nálunk is volt szó egy ily aboliczionista lap alapitásáról, kár, hogy nem sikerült azt meginditani.)
Érdekes jelenség ugyan, hogy elvi ellenfelekről e kérdésben ma már alig beszélhetünk. Őszintén-e vagy álszeméremből, a halálbüntetés fenntartásának védelmezői is legtöbbször elismerik, kifejezik, hogy «elvi szempontból» nem hivei a halálbüntetésnek, csak gyakorlati okokból, átmenetileg tartják szükségesnek a halálbüntetést. Ezek a «gyakorlatiaskodó» ellenfeleink azonban a legveszedelmesebbek. Ezeket, akik titokban vagy nyiltan a derest is szeretnék visszahozni, érvekkel meggyőzni aligha tudnánk, ezeket csak a törvényhozás győzheti meg, ha bátran eltörli a halálbüntetést s «gyakorlatilag» is kézzelfoghatólag igazolja, hogy a társadalmi rend és béke a halálbüntetés nélkül is fenntartható s a gyilkosságok és a nagyobb büntettek nem szaporodnak ott, ahol a halálbüntetés eltöröltetett. Olivecrona és Vidal javaslata, hogy az államok tegyenek próbát a halálbüntetés eltörlésével, függeszszék fel azt pár évre, hogy igy tapasztalatilag győződjenek meg annak hatásáról, bizonyára nekünk adna igazat. Hollandia, Románia, Portugall és Olaszország, ahol a halálbüntetés évtizedek óta el van törölve, szemmellátható példái, hogy a modern kulturállam el lehet a halálbüntetés nélkül, egy kétségtelenül barbár kullurellenes büntetési eszköz fenntartására tehát a XX. században többé nincs szükség.
S épp ez az, ami e sorok irására késztetett.
Nagy örömmel olvastam a «Jogtudományi Közlöny» f. é. 4. számában Balogh Jenőnek a büntetőtörvénykönyvünk reviziójáról irt czikkét, melyben a Btk. «leggyakorlatiasabb» fejezetének, a büntetési rendszernek reformkérdéseiről szólva, a halálbüntetést a revizió alkalmával a Btk.-ből kihagyandónak jelenti ki.
Azt hiszem, a magyar aboliczionistákat őszinte lelkesedéssel fogja eltölteni, hogy élükön Balogh Jenő áll, kinek a büntetőjogi kodifikáczió terén valózajtalan, de annál inkább fáradhatatlan és sikeres müködése közismeretes, kinek nevéhez füződik a büntető novella (1908: XXXVI. tcz.) s abban különösen a fiatalkoruakra vonatkozó, kétségtelenül korszakalkotó humánus reformoknak szerzősége. Ez az állásfoglalás, amely sejtetni engedi, hogy a revizió első tervezetéből a halálbüntetés tényleg ki fog maradni, már magában félsikert jelent.
A halálbüntetés eltörlése ezzel ismét aktuális kérdés lett hazánkban is. Harmadszor fog megindulni nálunk is a nagy és nemes küzdelem a Beccaria humánus és emberies eszméjének törvénybe igtatása felett. Vajha sikerülne a harmadik alkalommal érvényt szerezni az 1843-ban és 1877-ben a magyar törvényhozás termeiben elhangzott szép és magvas felszólalásoknak.
A Balogh Jenő állásfoglalása, illetőleg javaslata nem szorul az én igénytelen támogatásomra;* azonban legyen szabad a «gyakorlatiasak» részéről biztosan várható kifogásokkal szemben néhány rövid megjegyzésben megmondanom, hogy miért tartom részemről is kihagyandónak a halálbüntetést a revideálandó Btk.-ből.
A magyar törvényhozás egyfelől elégtételt szolgáltatna ezzel a Csemegi szerint is «méltó büszkeségünket» képező1843-iki javaslatnak, melyhez, mint a 40-es évek nagy férfiainak, a magyar alkotmány örök dicsőségü reformátorainak hatalmas alkotásához, ime, ma 60 év múlva is vissza kell térnünk, ha Btk.-ünket fejleszteni akarjuk. Ennél a kegyeletes kötelességnél mindenesetre gyakorlatiasabb érv azonban, hogy ezzel az igazságszolgáltatás biztosságát, határozottságát és méltóságát emelnők és erősitenők.
Hogy történik ma a halálbüntetés alkalmazása? Máramarosszigeten a biróság halálra itéli Husz Ábrahámot és Mihalka Jánost, a király megkegyelmez a tettesnek, a felbujtóval szemben szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak. A pestvidéki törvényszék maga mellőzi a dánosi rablógyilkos czigányokra a halálbüntetést. Pedig rablás és gyilkosság terheli mindeniket s quod uni justum, alteri aequum. Ha az egyik megérdemli s a törvény ugy rendeli, miért menekül egyik a bitó alól s miért kerül rá a másik? Igaz, az individualizáczió! Ugyde egy kissé drasztikus individualizálás az, ha az egyik gyilkost felkötik, a másikat fegyházba teszik, holott egyenlő sulyosító körülmények közt követték el a büntettet, sőt paródiája lehet az egyénitésnek, ha véletlenül az kap kegyelmet, amelyiknél éppen több sulyositó körülmény forgott fenn. A szubjektiv hangulattól függő kegyelemre, amely in pejus is tévedhet (példa rá a Beyer Grete esete) vagy a biróság tagjainak aboliczionista vagy antiaboliczionista felfogására bizni egy büntetési eszköz alkalmazását, nem felel meg az igazságszolgáltatás komolyságának és határozottságának.
Tessék a rablógyilkosokat, általában a legeslegsulyosabb büntettek elkövetőit, ha semmi enyhitő körülmény nem forog fenn mellettük, életfogytiglani fegyházzal sujtani, ezzel az önkény és veszély éppen a legsulyosabb büntetés alkalmazásánál ki lesz zárva. Az esküdtek is bátrabban ki fogják így mondani a bünöst a gyilkossági főkérdésre s a szakbiróság is, a büntetés biztosságának a tudatában, lelkiismeretesebben fogja megállapítani a büntetés mértékét, mely nem kerül az igazságügyminiszter és a király reviziója alá. Már Fayer László rámutatott, mennyire ellenkezik a büntetés komolyságával, hogy a BP. ugyanattól a birói tanácstól két véleményt kér, hogy az esküdtbiróság birói tanácsának joga van a halálbüntetést kimondani s ugyanekkor kegyelemre ajánlani az elitéltet. Ha maguk se tartják igazságosnak a halálos itéletet, miért mondták azt ki, ha pedig annak tartják, hogy ajánlhatják kegyelemre az illetőt.?!
És még egyet. A halálbüntetés eltörlése nem jelenti a nagy büntettesek dédelgetését, nem merő pietisztikus, kegyeskedő tendencziából fakad. Csak a humanizmust, az emberszeretetet, a legnagyobb törvényt akarja érvényesiteni a büntettessel szemben is. Az életet, a legfőbb jót embertelenség elvenni a legnagyobb bünöstől is. De sujtani, fenyiteni igenis kell a büntettest s a legnagyobb, vagy a megátalkodott büntettest a legszigorubban. A halálbüntetés eltörlésének természetes folyománya lenne tehát nálunk is, hogy az életfogytiglani fegyház büntetés, ami a halálbüntetés helyett jövőre kiszabatnék, belterjességében, szigorában fokoztassék.
Nem a testsanyargatásra, botozásra, örökös sötét zárkára gondolok. A világért sem. Hiszen éppen ez is kulturellenes lenne. Hanem silyositandó az életfogytiglani fegyház végrehajtási rendszere. Ma a Btk. szerint az életfogytiglanra elitélt fegyencz, ha jól viseli magát, már tiz év kitöltésével közvetitő-intézetbe, itteni öt év után pedig feltételes szabadságra bocsátható. Ezen mindenesetre változlatni kell, ez a lágy végrehajtási rendszer ellenkezik az «életfogytiglani» elzárás, tehát az ártalmatlanná tétel gondolatával és czéljával. Btk.-ünk tehát erészben is revideálandó s éppen a nagy büntettesekre, a sokszoros visszaesők megrögzött társadalomellenes elemeire a szabadságvesztés büntetések tartama és belterjessége általában is emelendő, illetőleg szigorítandó lesz. Az 1903-iki norvég börtönügyi törvény az életfogytiglanra elitéltet csak husz év kitöltése után engedi feltételes szabadságra bocsátani. Azt hiszem, ez nálunk is teljesen helyén való lenne. Sőt nem vétenénk a humanizmus ellen, viszont a társadalom védelmére megtennék az emberileg lehetőt, ha ismételt esetben (ha az életfogytiglanra elitélt, de feltételesen szabadon bocsátott, ujból ily büntetésre elitéltetik) a feltételes szabadság kedvezményét is törvényileg kizárnók.
A halálbüntetés eltörlésével tehát, amellett, hogy a kultura, a humanizmus felé egy ujabb nagy lépest tennénk, kielégithetnők részben azoknak a kivánságát is, akik a mai büntetési rendszer, illetőleg a birói gyakorlat enyhesége ellen (sokszor nem is ok nélkül) panaszkodnak. Az emberséges szigor nem ellenkezik a büntetőjog modern eszméivel. Sőt éppen egyik programmpontja az «uj irányoknak» a «közveszélyes» büntettesek elleni czéltudatosabb és erélyesebb védekezés. Természetesen itt is óvakodjunk a tulhajtásoktól. A Lombroso-Garofalo-féle elimináczióra, a tömegkivégzésekre, deportáczióra nincs szükségünk. A helyes középut a börtönrendszer okos, tervszerű, egészséges, gyakorlatias szellemü kiépítése, fejlesztése és tökéletesitése.
A szabadságvesztés büntetések gyökeres reviziója egyik legfontosabb és legszükségesebb folyománya lesz a halálbüntetés eltörlésének.
Nem a halálbüntetés kulturellenességéről akarok azonban ezuttal irni. Nem osztom ugyan azt a közkeletű flosculust, hogy a halálbüntetés kérdése ki van meritve, agyon van csépelve. Ime, a legközelebbi multban végbement kivégzések (nálunk Husz Ábrahám, Németországban Beyer Grete, Francziaországban a bethuni rablóbanda esete) bizonyitják, hogy a társadalom jobb érzésü elemei, a haladás és kultura őszinte hivei mindannyiszor mozgásba jönnek, erkölcsi felháborodásuknak, esetleg ujabb és ujabb érvekkel kifejezési adnak, valahányszor e borzalmas «középkori» büntetés alkalmazásba vétetik.
Ahol a halálbüntetés még nincs eltörölve, ott az aboliczionistáknak erkölcsi kötelességük mindaddig küzdeni, míg társadalmuk többségét meg nem győzték a halálbüntetés igazságtalanságáról, czélszerütlenségéről és kulturellenességéről, addig tehát mig ez meg nem történt, az illető társadalomban a kérdés nincs kimeritve s érdemes és szükséges arról ujból és ujból szót emelni, czikkezni. Ismeretes, hogy Olaszországban 1860-ban külön lap alakult a halálbüntetés eltörlése érdekében s 30 évi lankadatlan küzdelem után sikerült csak az aboliczió eszméjét diadalra juttatni. De a hosszu, nemes küzdelmet mégis siker koronázta. Intő példa ez más államok társadalmának is. (Ugy tudom, pár év előtt nálunk is volt szó egy ily aboliczionista lap alapitásáról, kár, hogy nem sikerült azt meginditani.)
Érdekes jelenség ugyan, hogy elvi ellenfelekről e kérdésben ma már alig beszélhetünk. Őszintén-e vagy álszeméremből, a halálbüntetés fenntartásának védelmezői is legtöbbször elismerik, kifejezik, hogy «elvi szempontból» nem hivei a halálbüntetésnek, csak gyakorlati okokból, átmenetileg tartják szükségesnek a halálbüntetést. Ezek a «gyakorlatiaskodó» ellenfeleink azonban a legveszedelmesebbek. Ezeket, akik titokban vagy nyiltan a derest is szeretnék visszahozni, érvekkel meggyőzni aligha tudnánk, ezeket csak a törvényhozás győzheti meg, ha bátran eltörli a halálbüntetést s «gyakorlatilag» is kézzelfoghatólag igazolja, hogy a társadalmi rend és béke a halálbüntetés nélkül is fenntartható s a gyilkosságok és a nagyobb büntettek nem szaporodnak ott, ahol a halálbüntetés eltöröltetett. Olivecrona és Vidal javaslata, hogy az államok tegyenek próbát a halálbüntetés eltörlésével, függeszszék fel azt pár évre, hogy igy tapasztalatilag győződjenek meg annak hatásáról, bizonyára nekünk adna igazat. Hollandia, Románia, Portugall és Olaszország, ahol a halálbüntetés évtizedek óta el van törölve, szemmellátható példái, hogy a modern kulturállam el lehet a halálbüntetés nélkül, egy kétségtelenül barbár kullurellenes büntetési eszköz fenntartására tehát a XX. században többé nincs szükség.
S épp ez az, ami e sorok irására késztetett.
Nagy örömmel olvastam a «Jogtudományi Közlöny» f. é. 4. számában Balogh Jenőnek a büntetőtörvénykönyvünk reviziójáról irt czikkét, melyben a Btk. «leggyakorlatiasabb» fejezetének, a büntetési rendszernek reformkérdéseiről szólva, a halálbüntetést a revizió alkalmával a Btk.-ből kihagyandónak jelenti ki.
Azt hiszem, a magyar aboliczionistákat őszinte lelkesedéssel fogja eltölteni, hogy élükön Balogh Jenő áll, kinek a büntetőjogi kodifikáczió terén valózajtalan, de annál inkább fáradhatatlan és sikeres müködése közismeretes, kinek nevéhez füződik a büntető novella (1908: XXXVI. tcz.) s abban különösen a fiatalkoruakra vonatkozó, kétségtelenül korszakalkotó humánus reformoknak szerzősége. Ez az állásfoglalás, amely sejtetni engedi, hogy a revizió első tervezetéből a halálbüntetés tényleg ki fog maradni, már magában félsikert jelent.
A halálbüntetés eltörlése ezzel ismét aktuális kérdés lett hazánkban is. Harmadszor fog megindulni nálunk is a nagy és nemes küzdelem a Beccaria humánus és emberies eszméjének törvénybe igtatása felett. Vajha sikerülne a harmadik alkalommal érvényt szerezni az 1843-ban és 1877-ben a magyar törvényhozás termeiben elhangzott szép és magvas felszólalásoknak.
A Balogh Jenő állásfoglalása, illetőleg javaslata nem szorul az én igénytelen támogatásomra;* azonban legyen szabad a «gyakorlatiasak» részéről biztosan várható kifogásokkal szemben néhány rövid megjegyzésben megmondanom, hogy miért tartom részemről is kihagyandónak a halálbüntetést a revideálandó Btk.-ből.
A magyar törvényhozás egyfelől elégtételt szolgáltatna ezzel a Csemegi szerint is «méltó büszkeségünket» képező1843-iki javaslatnak, melyhez, mint a 40-es évek nagy férfiainak, a magyar alkotmány örök dicsőségü reformátorainak hatalmas alkotásához, ime, ma 60 év múlva is vissza kell térnünk, ha Btk.-ünket fejleszteni akarjuk. Ennél a kegyeletes kötelességnél mindenesetre gyakorlatiasabb érv azonban, hogy ezzel az igazságszolgáltatás biztosságát, határozottságát és méltóságát emelnők és erősitenők.
Hogy történik ma a halálbüntetés alkalmazása? Máramarosszigeten a biróság halálra itéli Husz Ábrahámot és Mihalka Jánost, a király megkegyelmez a tettesnek, a felbujtóval szemben szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak. A pestvidéki törvényszék maga mellőzi a dánosi rablógyilkos czigányokra a halálbüntetést. Pedig rablás és gyilkosság terheli mindeniket s quod uni justum, alteri aequum. Ha az egyik megérdemli s a törvény ugy rendeli, miért menekül egyik a bitó alól s miért kerül rá a másik? Igaz, az individualizáczió! Ugyde egy kissé drasztikus individualizálás az, ha az egyik gyilkost felkötik, a másikat fegyházba teszik, holott egyenlő sulyosító körülmények közt követték el a büntettet, sőt paródiája lehet az egyénitésnek, ha véletlenül az kap kegyelmet, amelyiknél éppen több sulyositó körülmény forgott fenn. A szubjektiv hangulattól függő kegyelemre, amely in pejus is tévedhet (példa rá a Beyer Grete esete) vagy a biróság tagjainak aboliczionista vagy antiaboliczionista felfogására bizni egy büntetési eszköz alkalmazását, nem felel meg az igazságszolgáltatás komolyságának és határozottságának.
Tessék a rablógyilkosokat, általában a legeslegsulyosabb büntettek elkövetőit, ha semmi enyhitő körülmény nem forog fenn mellettük, életfogytiglani fegyházzal sujtani, ezzel az önkény és veszély éppen a legsulyosabb büntetés alkalmazásánál ki lesz zárva. Az esküdtek is bátrabban ki fogják így mondani a bünöst a gyilkossági főkérdésre s a szakbiróság is, a büntetés biztosságának a tudatában, lelkiismeretesebben fogja megállapítani a büntetés mértékét, mely nem kerül az igazságügyminiszter és a király reviziója alá. Már Fayer László rámutatott, mennyire ellenkezik a büntetés komolyságával, hogy a BP. ugyanattól a birói tanácstól két véleményt kér, hogy az esküdtbiróság birói tanácsának joga van a halálbüntetést kimondani s ugyanekkor kegyelemre ajánlani az elitéltet. Ha maguk se tartják igazságosnak a halálos itéletet, miért mondták azt ki, ha pedig annak tartják, hogy ajánlhatják kegyelemre az illetőt.?!
És még egyet. A halálbüntetés eltörlése nem jelenti a nagy büntettesek dédelgetését, nem merő pietisztikus, kegyeskedő tendencziából fakad. Csak a humanizmust, az emberszeretetet, a legnagyobb törvényt akarja érvényesiteni a büntettessel szemben is. Az életet, a legfőbb jót embertelenség elvenni a legnagyobb bünöstől is. De sujtani, fenyiteni igenis kell a büntettest s a legnagyobb, vagy a megátalkodott büntettest a legszigorubban. A halálbüntetés eltörlésének természetes folyománya lenne tehát nálunk is, hogy az életfogytiglani fegyház büntetés, ami a halálbüntetés helyett jövőre kiszabatnék, belterjességében, szigorában fokoztassék.
Nem a testsanyargatásra, botozásra, örökös sötét zárkára gondolok. A világért sem. Hiszen éppen ez is kulturellenes lenne. Hanem silyositandó az életfogytiglani fegyház végrehajtási rendszere. Ma a Btk. szerint az életfogytiglanra elitélt fegyencz, ha jól viseli magát, már tiz év kitöltésével közvetitő-intézetbe, itteni öt év után pedig feltételes szabadságra bocsátható. Ezen mindenesetre változlatni kell, ez a lágy végrehajtási rendszer ellenkezik az «életfogytiglani» elzárás, tehát az ártalmatlanná tétel gondolatával és czéljával. Btk.-ünk tehát erészben is revideálandó s éppen a nagy büntettesekre, a sokszoros visszaesők megrögzött társadalomellenes elemeire a szabadságvesztés büntetések tartama és belterjessége általában is emelendő, illetőleg szigorítandó lesz. Az 1903-iki norvég börtönügyi törvény az életfogytiglanra elitéltet csak husz év kitöltése után engedi feltételes szabadságra bocsátani. Azt hiszem, ez nálunk is teljesen helyén való lenne. Sőt nem vétenénk a humanizmus ellen, viszont a társadalom védelmére megtennék az emberileg lehetőt, ha ismételt esetben (ha az életfogytiglanra elitélt, de feltételesen szabadon bocsátott, ujból ily büntetésre elitéltetik) a feltételes szabadság kedvezményét is törvényileg kizárnók.
A halálbüntetés eltörlésével tehát, amellett, hogy a kultura, a humanizmus felé egy ujabb nagy lépest tennénk, kielégithetnők részben azoknak a kivánságát is, akik a mai büntetési rendszer, illetőleg a birói gyakorlat enyhesége ellen (sokszor nem is ok nélkül) panaszkodnak. Az emberséges szigor nem ellenkezik a büntetőjog modern eszméivel. Sőt éppen egyik programmpontja az «uj irányoknak» a «közveszélyes» büntettesek elleni czéltudatosabb és erélyesebb védekezés. Természetesen itt is óvakodjunk a tulhajtásoktól. A Lombroso-Garofalo-féle elimináczióra, a tömegkivégzésekre, deportáczióra nincs szükségünk. A helyes középut a börtönrendszer okos, tervszerű, egészséges, gyakorlatias szellemü kiépítése, fejlesztése és tökéletesitése.
A szabadságvesztés büntetések gyökeres reviziója egyik legfontosabb és legszükségesebb folyománya lesz a halálbüntetés eltörlésének.
Dr. Finkey Ferencz,
jogakadémiai tanár.
jogakadémiai tanár.
* Csak a magam régi álláspontját látom megerősítve a Balogh Jenő bátor állásfoglalása által. Az 1903-ban az igazságügy-miniszteriumhoz beterjesztett Tervezetemben már ki is hagytam a halálbüntetést, valamint a börtönt is. L. «Büntetési rendszerünk egyszerűsítése» (1904) czimü dolgozatomat.”
