A Jogtudományi Közlöny 1867. évi 21. számában jelent meg Egy pillantás a jelenkori börtönrendszerekre (Finn-ből) című írás Löw Tóbiás fordításában.
„Egy pillantás a jelenkori börtönrendszerekre. (Finn-ből)
E czim alatt jelent meg a finn „irodalmi” havilap (Kirjallinen Kunkauslehti. Szerkeszti Forsman György, Helsingforsban.) mult novemberi számában egy czikk, mely először is a különböző börtönrendszerek keletkezését röviden ismerteti, s ez után a fegyházi rendszernek már átalánosan elismert czéliránytalanságát és káros hatását adván elő, tüzetesebben az osztályozó-rendszer birálgatásával foglalkozik. Ez utóbbiról igy szól a Kunkauslehti jogtudósa (L. W.):
Az osztályozó-rendszer helyesen felismerte a foglyok együttartásának hibás és veszedelmes voltát. Azért is e rendszer a foglyokat külön osztályokba osztja be, miután már a fogházba való belépésüktől fogva némi ideig külön fogságban tartattak. Ez utóbbiról majd alább lesz alkalmunk szólani; most egyelőre csak az osztályokba való osztást akarjuk szorosabb vizsgálat alá venni. Ezen osztályokra osztás kétségtelenül jobb, mint az együttélés a fogházakban, nemcsak azon okból, hogy a foglyok egymással való közlekedését meghiusítja, hanem más tekintetben is. Az egyes fogoly itt nem vész el a többi bünöstársai közé, és nem kerülheti ki a fogházi tisztek figyelmetességét. Könnyebben lehet megvigyázni az ő magaviseletét, azt a társaiétól megkülönböztetni, lassankint haladó magamegjobbitását felbátoritani, el követett hibáit jobban meglátni és megróni. A fogoly e szerint a többi csapattól különváló, jól ismert és ennélfogva becsült egyén. Ilyen helyzetében azután a tanitó és pap szavainak tartósabb és mélyebb hatása van, a mi megint ezeknek is nehéz hivataluk ernyedetlen teljesitésére buzditásul szolgál.
De elérik-e ezen osztályozással a kivánt czélt? A foglyokat osztályozzák az erkölcsösség azon foka szerint, melyet róluk feltesznek; ámde hogyan kell azt meghatározni, hogy az erkölcsösségnek mily fokán állanak? Ha ez azon büntettek szerint történik, melyeket a foglyok elkövettek, már mindjárt is figyelembe kell venni, hogy ugyanazon büntettek lehetnek többé és kevésbbé megkeményedett szivü bűnösöknek tettei, és ezenfelül még a tapasztalás bizonyitja, hogy az előbbiek többnyire tudják is, milyen büntetéseket szab a törvény, és ezért óvakodnak, hogy nagyobb büntettek által kemény büntetések alá ne essenek. Ha megint a foglyokat a fogházban mutatott magaviseletük szerint osztályozzák, szintén a tapasztalás tanitja, hogy épen a megrögzöttebb bűnösök gyakran a legalázatosabbak, a kik legjobban alkalmazkodnak a rendszabályokhoz, s leginkább meg tudják magukat a fogházigazgatóval és a felügyelőkkel kedveltetni, mig a kevésbbé megrögzöttek annyira jómagaviseletet tettetni nem tudnak. Akármicsoda alapon határoztatik tehát is meg a foglyoknak erkölcsösségi fokuk, és intéztetik az arra fektetett osztályozás, kielégitö megkülönböztetés a többé vagy kevésbbé megrögzöttek között ily uton még sem érhető el. Megmarad köztük az egyesség, s az osztályozás nem felel meg a szándékolt czéljának. Az osztályozásnak ugyanily eredményét fogjuk látni, ha annak második oldalát szemügyre veszszük. Egy-egy osztályban van sok fogoly, és ezen társas életüknek természetes következése az, hogy mindenféle időtöltésekre vetemednek, a mi, ha az emlitett rosz hatás a megrögzöttebbek részéről el is maradna, mindenesetre a foglyokat abban akadályozza, hogy tévedéseik és bünhödésüknek igazsága felett gondolkozzanak. Hiányoznak tehát az őszinte megbánás feltételei, s nem állhat be az ezáltal előidézendő magamegjobbitás sem azért, mert a bűnöst el nem különitik, hanem megengedik neki, hogy másoknak társaságában éljen.
Az osztályozó rendszernek ezen hiányát az auburni rendszer azáltal igyekszik elkerülni, hogy a foglyokra oly életrendet szab, melynél fogva éjjel egyik fogoly a másiktól tökéletesen el van különitve, s nappal ,.a test kemény munkára van itélve és a lélek kinzó magánosságra még fogoly-társainak közepette is.” Feltalálóinak ez a rendszer két fontos előnyt látszott nyujtani: hogy több embereket közös munkára egyesitett, mig egyszersmind a köztük valő közlekedést meghiusitotta. Hogy az előbbi előnyt, valamint mindazon előnyöket, melyek több emberek egybemunkálkodásából erednek, el is éri, azt meg kell engedni, azon megszoritással, hogy ez nem annyira a fogolyra, mint az államra nézve előny. Mert a fogolyra nézve, hogy mihamarabb megint rendes munkássághoz hozzászokjék, sokkal hasznosabb volna oly munkát kapni, melyet egy ember maga végez. De akadályozza-e ezen rendszer a foglyok között a szóváltást? Nézzük csak, mily módon kell annak okvetetlen feltételét, a szünetlen hallgatást fenntartani. E mód nem egyéb mint kemény testi fenyítés, mely a hallgatás megszegését nyomban követi. De itt már van okunk azt kérdezni, vajjon igazságos-e a szabadsági büntetést olyképen intézni el, hogy az egyszersmind egy oly elvetni való büntetést, a milyen a testi fenyítés, szükségessé tegyen? Ha ez ellenében valaki azt vitatná, hogy hiszen a fogoly maga a fenyitésnek az oka, a miért a rendszabályokat megszegte: azt kell neki felelni, hogy az inkább a rendszer maga, mely őt mindennap arra ráveszi. És igazán ugy van-e, hogy a fogoly mindenkor maga adott a megfenyitésre okot? Csak meg kell itt emlékeznünk arról, a mit Livingstone beszél, a miből egyszersmind az auburni rendszernek másik hibája is kitetszik, azon hibája t. i., hogy e rendszer a fogolyőröknek korlátlan nagy hatalmat ad. Livingstone igy szól: „Mindenik alsóbb tisztviselő kénye-kedve szerint megverheti akármelyik foglyot. Ha ő egy tiszteletsértö szempillantást, vagy szóváltásra való igyekezetet csak sejt is, már köteles a korbácsot használni, s ez ellen nem segit semmi. Ö azt mondja, hogy látta, hogy az egyik fogoly intett a másiknak; a fogoly meg tagadja, hogy intett vagy csak akart volna inteni, s most verést kap nemcsak az intés megbüntetésére, hanem mindaddig mig elismeri, hogy társának jelt adott. Ez oly dolog, mely nemcsak megtörténhetik, hanem a mely meg is történt, és a melyet egy bizonyos hatóság elkerülhetetlen törvényes eljárásnak is ismert el, mely nemcsak az igazgatót vagy a felügyelőket, hanem a fogolyőröket is megilletné. Ki állithatná aztán még, hogy az alsóbb tisztviselők a kezükbe adott hatalommal vissza nem élhetnek, még pedig, miután e hatalom nincs korlátozva, egészen büntetlenül? vagy hogy az ilyen rendszer, melyet csak ily korlátlan hatalomadással lehet fenntartani, tökéletes, követésreméltó mintarendszer volna?” — Ilyen eszközökhöz kell e rendszernek folyamodnia, hogy a foglyok közt a hallgatást fenntarthassa; s vajjon sikerül-e az neki akár azoknak segitségével is? Azok utánra miket e részben a tapasztalás bizonyit, erre tagadólag kell felelnünk. Váltanak bizony a foglyok szót nemcsak munka alatt, mikor a kalapácsok kopogása s a gépek zörgése miatt az őrök nem hallhatják a foglyok suttogásait, de munkára mentükben vagy munkáról jöttükben is, mikor a fogolynak ajkai csak néhány hüvelyknyire vannak az előtte járó fogolynak fülétől. Ily alkalommal nagyon is jól lehet, távirói gyorsasággal a sornak egyik végétől a másikig valamely lázadásra való felszólitást vagy arról értesitést futtatni végig, hogy hogyan kell bizonyos jeleket érteni. De a foglyok nemcsak ezen alkalmat használják fel gondolataik kicserélésére. Igy pl. a new-yorki tartományi gyülés némely tagjai 1827-ben ugyanezen gyülésnek az auburni fogházról azon jelentést tették, hogy az ottani foglyok maguk között bőrdarabocskákat köröztettek volt, melyekre egy lázadásra való felszólitás volt bekarczolva, valamint hogy a foglyok, mihelyt azt veszély nélkül tehették, beszélgettek, nevetgettek, daloltak és fütyöltek volt. Hasonlóképen beszéli Wood, hogy az emlitett évben Auburnban több olyan fogolyt talált, kik őt azelőtt még sohasem látták, de azért mégis beszédközben az ő nevén tudták szólitani s neki elmondták, micsoda dolgokról beszélgetett volt ő már a foglyokkal. Ezen foglyok tehát okvetetlenül egymás között szót váltottak volt.
De ha e szigorú fegyelem még sem birja a foglyok között a hallgatást fenntartani, mily hatással van az különben rájok? Az bennök oly kedélyállapotot szül, melyet legjobban a következő példa után lehet képzelni. Egynémely fogoly, a ki már többször a Singsing-féle fogházból meg akart vala szökni, de mindannyiszor eredménytelenül, ezért szigorú büntetést kapott. Ez annyira kétségbeejté őt, hogy kinjában a lábát elvágta, hangosan kiáltván, hogy ezzel megakarja mutatni,hogy többé a szökést soha meg sem kisérli. Azonban ezen magamegcsonkitásból bekövetkezett a fogolynak halála. Ezen példához még egyebeket is csatolhatnánk, melyek az Auburn-féle fogházakban véghezvitt öngyilkosságokról és megkisérlett gyujtogatásokról szólanak; de már a mondottakból is eléggé látható, mily hatással van e rendszernek szigorú fegyelme. Ha pedig e fegyelmet fenn sem tartják, akkor a szóváltás a foglyok között annál könnyebben történik, s a rendszer többé nem hallgatási rendszer.
Teljesiti-e ezen rendszer egy büntető-rendszernek kivánalmait? A szerinte foganatosított büntetésről nem lehet mondani, hogy az azoknak, kik a bűntett által megsértődtek, kielégítő kártérítést adna, minthogy csak oly büntetés adhat ilyen kártéritést, mely a jogsértésnek egyenesen megfelel. De az auburni rendszer, az ő erős fegyelme és az ez által a foglyokban okozott félelmes iszonyat és kétségbeesés által mindig abban a veszélyben van, hogy a büntetésnek ezen mértékén tulmegyen. Nem is ad semmi bizonyosságot a fogolynak magamegjobbitásáról. Mert a foglyot lehet ugyan minden rendszabályok szoros követésére rászoktatni, de azzal az ö lelkülete még egy cseppet sem változott, különösen még nincs létrehozva az isteni végzéssel és a társadalmi törvényekkel való kibékitésre, a mely nélkül semmi magamegjobbitás meg nem történhetik. A mi pedig a szigoru büntetés ijesztő hatását illeti, csak azon értékre akarunk emlékeztetni, mely a drakoni törvényeknek e tekintetben minden időben tulajdonittatott. Ehhez jő, hogy a felszabaditott fogolynak uj vétkek elkövetésétől való netaláni tartózkodását megronthatják mások, a kikkel a fogházban megismerkedett s a kikkel felszabadulása után az ismeretséget megujitotta. Mindezekbő lvilágos, hogy az auburni rendszer nem felel meg teljesen egy büntető-rendszer kivánalmainak. Nem felel meg czéljának azért, mert a rabok elkülönitésére nézve csak fél lépést tett, nem egészet.
A czikk végén egy jegyzetben még azt olvassuk, hogy az auburni rendszerről az előadott nézettől eltéröleg itél a „Finn törvénytudományi egylet” folyóirata (I. évfolyam, a 111. lapon. Helsingfors, 1865.) — a miből tehát látjuk, hogy Finnországban van már egy külön „törvénytudományi egylet”, a milyen a sokkal nagyobb népszámmal és mindenesetre még aránylag is sokkal több jogászszal dicsekedhető Magyarországban még eddig nem létezik.”
