Közbeszerzésről érthetően - fókuszban az elektronikus közbeszerzés | Budapest, 2019. április 4. csütörtök | Regisztráljon most!

Strasbourg másodszor a tényleges életfogytiglaniról

2016.11.21. Jogi Fórum / Szilágyi Emese

Másodszor találta az Emberi Jogi Bíróság a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés magyar szabályait az Emberi Jogok Európai Egyezményébe ütközőnek. Strasbourg szerint a büntetési nemet nem kell ugyan törölni jogrendünkből, de további törvényalkotásra van szükség.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága október 4-én a A T.P. és A.T. kontra Magyarország ügyben meghozott döntésében az Emberi Jogok Európai Egyezményének a kínzás és embertelen, megalázó bánásmód és büntetés tilalmát kimondó 3. cikkébe ütközőnek találta a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés magyarországi szabályait. A testület két, tényleges életfogytiglani szabadságvesztését Sátoraljaújhelyen töltő panaszos indítványára a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról 2013. évi CCXL. törvénynek a kegyelemre (30.§), a kegyelmi eljárásra (45-46. §), és a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárására (46/A. §) vonatkozó rendelkezéseit vizsgálta. Az eljárásba harmadik félként a Magyar Helsinki Bizottság beavatkozott.

A tényleges életfogytiglani szabadságvesztést illetően nem ez az első strasbourgi döntés. 2014 májusában a Magyar László kontra Magyarország döntésben a Bíróság úgy érvelt, a tény, hogy az akkor hatályban lévő szabályozás nem biztosította a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetést töltő elítélt számára a szabadlábra helyezés lehetőségének vizsgálatát, az Egyezmény 3. cikkének a sérelméhez vezetett. Vagyis, a hazai jog nem biztosította az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés olyan felülvizsgálatát, ami lehetővé tenné a büntetés megváltoztatását, mérséklését, megszüntetését, vagy a fogvatartott elítélt feltételes szabadságra bocsátását. A Bíróság hangsúlyozta ugyanakkor azt is, hogy ez nem jelenti az állam arra vonatkozó kötelezettségét, hogy az elítéltet akkor is szabadlábra kellene helyezni, ha továbbra is veszélyt jelent a társadalomra. Tehát a részes államok kötelezettsége az érdemi felülvizsgálat lehetőségének biztosítása megfelelő eljárási garanciákkal körülbástyázva, azonban a szabadlábra helyezés megtagadható, s ez következik is az államoknak a társadalom erőszakos bűncselekményekkel szembeni védelmére vonatkozó kötelezettségéből. A döntés tehát nem ellehetetlenítette a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetést a magyar jogrendben, csupán feltételekhez kötötte annak alkalmazását.

A döntésre adott reakció volt, hogy a 2014. évi LXXII. törvény bevezette a tényleges életfogytiglanra ítéltek számára a különleges kegyelmi eljárást, éppen "a döntésben foglaltaknak való megfelelés érdekében" – fejtette ki akkor a módosító javaslatot előterjesztő Trócsányi László. Így tehát a mostani eljárás során ezeknek az új, módosított rendelkezéseknek az alkalmazása képezte a strasbourgi testület eljárásának az alapját.

A panaszos felek indítványukban úgy érveltek, hogy a megújított kegyelmi eljárás sem változtat azon, hogy tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetésük de facto nem csökkenthető, továbbra is fennáll tehát az Egyezmény 3. cikkének sérelme. Előadták továbbá, hogy a kegyelmi jogkört gyakorló köztársasági elnök döntését az igazságügyért felelős miniszternek kell ellenjegyezni, valójában tehát olyan szabad mérlegelésen alapuló döntési jogkörről van szó, amely nem előrelátható. A panaszosok utaltak a Magyar-ügyben hozott döntésben kifejtett bírósági érvelésre is, amely szerint egy megújított felülvizsgálati mechanizmusnak lehetővé kellene tennie a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítélt számára annak előreláthatóságát, hogy milyen feltételek teljesülése esetén képezheti szabadlábra helyezése valódi megfontolás tárgyát. A panaszosok szerint ez a követelmény továbbra sem teljesül. Hozzátették, az a tény, hogy a kötelező kegyelmi eljárásra csupán azután kerül sor, hogy az elítélt a szabadságvesztésből 40 évet már kitöltött, embertelen büntetésnek tekinthető, hiszen nincsen figyelemmel személyiségének és társadalomra veszélyességének változásaira, sem azokra az erőfeszítésekre, amelyeket a társadalomba való beilleszkedés érdekében tesz.

A magyar kormány előadta, hogy a Bíróság korábbi gyakorlata értelmében a büntetőpolitika kialakításának tekintetében a szerződésben részes államok széles mérlegelési szabadsággal rendelkeznek. Kifejtette továbbá azt is, hogy az európai államok között nincsen következetes, általánosan elfogadott konszenzus a kérdésben. A kormányzati indokolás mindehhez hozzátette, hogy a 40 éves előírás az elkövetett cselekményekkel arányos, s a mögött jogpolitikai megfontolások húzódnak. Az elítélteknek lehetőségük van továbbá az általános szabályok szerint kegyelmi kérelmet benyújtani, amely speciális körülmények fennállása esetén lehetővé teszi a szabadlábra bocsátást.

A Helsinki Bizottság beadványában azt hangsúlyozta, hogy a kötelező kegyelmi eljárásban a köztársasági elnök és az igazságügyért felelős miniszter döntési jogköre továbbra is diszkrecionális. Még ha a Kegyelmi Bizottságnak állásfoglalását indokolással kell is alátámasztania, a köztársasági elnököt ilyen kötelezettség még abban az esetben sem terheli, amennyiben a Bizottságéval ellentétes döntésre jutna. (A 2014-es jogszabály-módosítással létrehozott Kegyelmi Bizottság szerepe az igazságügyért felelős minisztertől és a köztársasági elnöktől független vélemények megjelenítése az eljárás során. A testület a feltételes szabadságra bocsátás feltételeit vizsgálja meg.) A Helsinki Bizottság arra is rámutatott, hogy a jogszabályok semmilyen útmutatással nem szolgálnak arra vonatkozóan, hogy a köztársasági elnök eljárása során milyen körülményeket mérlegel. A rendelkezések annak megfontolását sem teszik lehetővé, – mutatott rá a Magyar-ügyben kifejtettekre visszautalva a testület – hogy a büntetés letöltése során az elítélt a rehabilitáció irányába történő fejlődésen ment-e keresztül. Hovatovább, az elnök döntésének az ellenjegyzését a miniszter megtagadhatja, s ennek esélye különösen politikailag érzékeny ügyekben jelentős. Az új eljárásrend mégsem határozza meg azokat a körülményeket, amelyekre a miniszternek döntése meghozatala során tekintettel kell lennie.

A Bíróság döntése indokolásának elején leszögezte: a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés akkor felel meg az Egyezmény 3. cikkének, amennyiben fennáll mind a büntetés érdemi felülvizsgálatának, mind a szabadlábra helyezésnek a valós lehetősége, mégpedig már a büntetés kiszabásának pillanatától. Továbbá, a Bíróság támogatja az olyan szabályozási megoldásokat, amelynek keretében a büntetés felülvizsgálatára az annak kiszabását követő 25 éven belül sor kerül, ezt követően pedig rendszeres időközönként megismétlendő az eljárás.

A testület egyetértett abban a kormánnyal, hogy büntetőpolitikájuk kialakítása során a részes államok mérlegelési szabadsággal bírnak, amely azonban nem korlátok nélküli. A 40 éves periódus azonban már annyira hosszú időtartamnak minősül, hogy kívül esik a mégoly szélesre szabott mérlegelési szabadság körén is. Azzal összefüggésben, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt igénybe veheti a rendes kegyelmi utat is, a bírók megismételték az ezzel összefüggésben a Magyar-döntésben kifejtetteket, vagyis hogy a Bíróság nincsen meggyőződve arról, hogy ezen az úton a kérelmezők életfogytiglani szabadságvesztés büntetése de facto és de iure valóban csökkenthető volna.

Az a tény, hogy az elítéltek egyéni fejlődése mindössze az életfogytiglani szabadságvesztés büntetésből 40 év letöltését követően jön figyelembe, már önmagában is elegendő a Bíróság számára annak megállapításához, hogy az új magyar jogi szabályozás nem teszi lehetővé a tényleges életfogytiglani büntetés de facto csökkenthetőségét. A Bíróság megjegyezte ugyanakkor azt is, hogy a Kegyelmi Bizottság által figyelembe vehető körülményeket a törvény 46/C. §-a tartalmazza, amely kielégíti az objektivitás és az előre meghatározottság követelményét az eljárás első szakasza tekintetében. Azonban a jogszabályban meghatározott körülmények nem vonatkoznak a köztársasági elnöki mérlegelésre, mi több, a rendelkezések olyan időkeretet sem állapítanak meg, amelyen belül az elnöknek döntésre kell jutnia. A jogszabályok nem tartalmaznak sem a köztársasági elnök, sem az igazságügyért felelős miniszter vonatkozásában indokolási kötelezettséget sem. Összességében tehát, figyelembe véve a különösen hosszú, 40 éves várakozási időt és az eljárási garanciák hiányát az eljárás második szakaszában, a Bíróság megállapította a 3. cikk sérelmét.

A döntésből nem következik a büntetési nem törlésének kötelezettsége a magyar jogrendből, és a panaszosokat sem kell szabadlábra helyezni. Az Egyezménynek való megfelelés érdekében további törvényalkotásra van szükség, amelynek keretében előbbre kell hozni a kötelező kegyelmi eljárás lefolytatását, továbbá konkrét időkeretet kell megszabni a köztársasági elnöki döntésre, végül indokolási kötelezettséget kell előírni mind az elnöki, mind az igazságügyi miniszteri döntés tekintetében.

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐJOG
BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁS
EMBERI JOGOK
HELSINKI BIZOTTSÁG