A Jogtudományi Közlöny 1907. január 25-ei száma közli Rickl Gyula igazságügyminiszteri tanácsos tanulmányát.
“Hogyan kárpótoljuk szabadiparosainkat az országos letartóztatási intézetekben és kir. birósági fogházakban előállitott munkatermékek elárusitása folytán elmaradt hasznukért?
Nemzetünknek a hazai ipar fejlesztésére irányuló százados vágya és törekvése, mely időnkint, mint hamu alatti parázs rejtezik, majd nemes hevülettel felfel lobban, napjainkban ujabban szinte elementáris erővel igyekezik utat törni a megvalósitás felé.
Mindnyájan tudjuk és fájlaljuk, hogy a külföldi iparczikkekért évenkint kiadott sok-sok millió korona gazdasági életünk ütőeréből foly állandóan idegenbe, gyengiti államháztartásunk egyensulyát és a tőkegyüjtés mérlegét.
Tiszta hazafiui felfogásból támad azért az óhaj, hogy szükségleteinket minél terjedtebb mérvben fedezhessük hazai forrásokból s eczélból a hazai ipar fellendülésére minden lehetőt észszerüen megtegyünk.
Nem feladatom az idetartozó részletekbe bocsátkozni, de a legutóbb szerzett tapasztalatok után talán nem felesleges hangsulyozni, hogy itt következetes, energikus és zajtalan munkálkodásra van szükség, bölcsességünknek lépést kell tartani hazafiságunkkal, az időszerütlenül s helytelenül alkalmazott agressiv irányzat könnyen meghiusíthatja legneme-sebb fáradozásainkat.
A bölcsesség vagy szakértelem nélkül serénykedő hazafiság bármily tiszta és önzetlen legyen, csak szálló röppentyü, melynek tüzkévéje széditően emelkedhetik és ropogással fényes csillagokat szórhat ugyan, de állandó fényt és éltető meleget nem nyujt soha.
Elengedhetlen kötelességünk maradván a hazai ipar fellendülése érdekében mindama akadályok lehető elháritása, melyek illetékes részről hangsulyozott állitás szerint iparunk fejlődésére gátlólag, illetve szabadiparosaink keresetére bénitólag hatnak, ezen feladat kapcsán alkalomszerünek véljük az országos letartóztatási helyeken üzött ipar termékeiről szólni, melyeknek forgalombahozatala ellen állandóan annyi panasz hangzik el — hátha sikerülhetne az évekkel ezelőtt czikkiró által érdeklődő baráti körben előadott, de nyilvánosságra még nem hozott alább emlitendő egyszerü javaslattal legalább részben enyhiteni a szabadiparosok részéről ismételve megujuló panaszokat és némi összhangba hozni a hazai szabadipart a letartóztatási helyeken üzött, mellőzhetlennek mutatkozó munkáltatással.
Azon alaptételből kell kiindulnunk, hogy az 1878. évi V. tcz. 29., 37. és 40. §§. értelmében a fegyházra, börtönre és fogházra itéltek munkára köteleztetnek.
Ezen munkakényszer a hazánkban is fennálló progressiv javitó rendszernek elengedhetlen alkotó részét képezvén, az összes orsz. fegyintézetekben, kir. közvetitőintézetekben, kerületi börtönben, a budapesti orsz. gyüjtőfogházban, kir. javitóintézetekben kivétel nélkül, és a kir. törvényszéki fogházak nagyobb részénél, okszerüen választott munkanemek meghonositásával kapcsolatban alkalmaztatik is.
Ekként a javitórendszerrel elválaszthatlan egybefüggésben álló törvényes munkakényszer végrehajtatik ugyan s ez által az itt irányadó börtönügyi és gazdasági szempontoknak elég van téve, de a letartóztatottak produktiv munkájának termékei, az értékesités alkalmával a szabadiparosok köreiben mindinkább erősödő panaszokra szolgálnak okul és pedig azon indokolással, hogy a szabadiparos az olcsó munkabérrel s egyéb tekintetben is előnyös körülmények között termelő igazságügyi kormányzattal nem versenyezhetvén, a letartóztatottak által előállitott s a gyors és biztosabb forgalom elérhetése miatt is elég alacsony árban értékesitett termelvények áruba bocsátása folytán a szabadiparos jelentékenyen károsittatik, megélhetése s ezzel adóképessége is felette sulyosittatik, sőt némely esetben állitólag vagyoni tönkrejutásig sujtatik. Ismételve beigazoltatott már, hogy a most emlitett panaszok felettébb tulzottak. Kétségtelen azonban, hogy az esetben, ha a letartóztatottak munkatermékei forgalomba nem hozatnának, illetve nem értékesittetnének, a kérdéses termékek, amennyiben azok tényleg fennálló szükség fedezésére szolgálnak, a szabadiparosok készitményeiből, illetve munkájának igénybevételével szereztetnének be; a letartóztatottak munkatermékei tehát a szabadiparosok munkaerejének kihasználását és igy jövedelmét is bizonyos mértékben apasztják.
Ezen közgazdasági szempontból kifogásolhatónak vélt állapoton, bár arra külföldön is több irányu kisérlet tétetett, eddig — a munkanemek legóvatosabb és legczélirányosabb kiválasztása daczára — kellőképen, a szabadiparosok megnyugvására alkalmas módon segiteni nem sikerült.
Hazánkban a szabadiparosok e részben gyakran megujuló panaszainak közvetitői tudvalevőleg az ipartestületek és iparkamarák s maga a kir. kereskedelemügyi minisztérium, méltán elvárható tehát, hogy a szóban levő sérelem orvoslására irányuló törekvéseknél azok hathatós közremüködése és támogatása megnyerhető legyen.
Térjünk át tehát a kérdés megoldásának érdemleges részére.
Tekintetbe véve, hogy a letartóztatottak foglalkoztatásánál a szabadiparosokra háramló veszteség szembeszökőleg a letartóztatottak munka termékeinek értékesitésénél áll be, miért is a jelzett panaszok a körül forognak, hogy a szóban levő munkaterméket a termelés helyén vagy épp az ottani helyi piaczon és általában a szabadiparosok jövedelmének csorbitásával árusittatnak el, stb.: ennélfogva a baj szanálása főkép a letartóztatottak által előállitott iparczikkek értékesitésénél mutatkozik eszközlendőnek.
Ugyanazért az esetben, mikor a kész áruk az illető letartóztatási helyen nem háziszükségletre, vagy egyáltalán nem állami szükséglet fedezésére szolgálnak, és elsősorban
oly letartóztatási helyeken, hol a letartóztatottak munkáltatása házilag eszközöltetik, a kész áruk nem egyes vevők részére volnának eladandók, hanem olykép értékesitendők, hogy az államkincstár az eddigi kulcs szerint megállapitott pénzérték, vagyis ár tulajdonába jusson, de oly módon, hogy ez a szabadiparosok vagyoni károsodása nélkül történjék.
Ez pedig talán elérhető, vagy legalább is megvalósitása megkisérlendő volna akként, hogy a sérelem eddigi főtárgyai a királyi fogházakban készült iparczikkek azon ipartestületeknek adatnának át, a jelenlegi kulcs szerint megállapitandó egységi árak mellett, amelyek területén a kérdéses iparczikkek előállittatnak, (az asztalos iparczikkek az asztalos-ipartestületnek, a kosárfonásiak a kosárfonó-ipartestületnek, stb.) Az ipartestületek továbbá a készárukat a szerint, amint ez a gyakorlatban kivihetőnek vagy előnyösebbnek mutatkozik, az eredeti árban adnák el, vagy bizományba adnák oly szabadiparosoknak, akik arra legméltóbbnak tünnek fel és akik a gyámolitásra leginkább rászorulnak. Az ilyen áru-átvételi kedvezményben részesülő kisiparos a kapott árukat saját készitményeivel együtt tetszés szerinti — és bizonyára az átvételinél magasabb — áron értékesitené, mi által elérhető volna, hogy a kisiparosok a rabkészitmények folytán nemcsak, hogy károsodást nem szenvednének, de általuk még az átvételi és a saját eladási ár között mutatkozó külömbözetből álló állami segélyezéshez is jutnának.
Megvalósithatónak tünik fel továbbá a czélnak oly módozat mellett leendő megvalósitása is, hogy a rabipar-czikkek az illető ipartestületeknek adatnának el, mely azok ujra való eladását közvetlenül eszközölné és az elérendő tiszta haszon lenne — esetleg az ipartestület javaslatának a meghallgatásával az illetékes kereskedelmi és iparkamara által — az ugyanoly nemű iparczikkeket termelő szabadiparosok között felosztandó.
Az igazságügyi kincstár részére az attól átvett czikkek árát azonnal kellene megtéríteni. Hogy az mily forrásból történjék, az a tárgyalások során lenne megállapitandó.
A szükséges egyenértéket az áruátvétel alkalmával szolgáltathatnák maguk az ipartestületek, esetleg megfelelő pénzmüvelet utján.
Esetleg az illetékes kereskedelmi és iparkamarák fedezhetnék és ha ily módon a financirozás nehézségbe ütköznék, kormánytámogatás, vagyis a királyi kereskedelemügyi minisztérium által e czélra biztositandó alap, illetve előleg segélyével.
A javaslat annál is inkább kivihetőnek igérkezik, mert az egyes ipartestületek vagy kereskedelmi és iparkamarák területén levő törvényszéki fogházak iparüzletei oly mérsékelt terjedelemmel birnak, hogy azok termékei mondhatni csekély pénzértéküek. Megváltásuk tehát nagy befektetést nem igényel. Átvételük továbbá az alacsony eladási árt tekintve, vajmi csekély koczkázatot igényel, ami az esetben, ha az áruk egyes kisiparosok között osztatnának szét, külön-külön természetesen fölötte csekélynek mondható és igy igen szerény vagyoni viszonyok között élő iparosok által is átvállalhatónak tünik fel.
A fogházi ipar emelkedésének számbavételével sem fog továbbá a rabiparczikkek értéke oly magasra emelkedni, hogy az azok átvételére megkivántató összeg az illető ipartestületek és kamarák által nehézség nélkül fedezhető ne volna.
Az országos letartóztatási intézeteknél előállitott munkatermékek egy része állami szükséglet fedezésére szolgál, másik része pedig a szerződéses vállalkozó rendelkezése alá tartozik.
Ezekre nézve tehát a fentebbi tervezet nem volna alkalmazható.
Ellenben felette kivánatos, hogy a királyi javitó-intézetek fejlett és terjedelmes iparüzleti termékei jelzett módon értékesittessenek, ami azonban a kérdéses iparüzletek egy részének nagyobb értéket képviselő munkatermékeit tekintve, nagyobb befektetést igényelne a vevő részéről is, mint a birósági fogházak munkatermékeinek megváltása.
Hogy az emlitett alternativ kiviteli módozatok közül melyik s minő esetleges változtatással volna megállapitható, azt az illetékes körök tárgyalásai volnának hivatva eldönteni, maradjon azonban a lényeg, hogy az országos letartóztatási helyeken előállitott munkatermékek értékéből bizonyos rész azon szabadiparosok javára fordittassák, akiktől az eddig elvonatott.
Tegyünk erre kisérletet.
Rickl Gyula,
igazságügyminiszteri tanácsos.”
