Mivel a munkaidőkeret jogi természetéből az következik, hogy egyes rövidebb időszakok tekintetében a munkavállalók hátrányára eltérést enged a munka törvénykönyvének az Alaptörvény XVII. cikk (3) és (4) bekezdéseinek érvényesülését biztosítani hivatott előírásaitól, az erre vonatkozó törvényi szabályozás egyik legfontosabb eleme a kollektív megállapodáshoz kötöttség – szögezi le az Alkotmánybíróság II/83/2019. számú, mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet megállapító határozatában.

Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy nem alkotott olyan szabályokat, amelyek garantálnák, hogy bizonyos esetekben a kollektív szerződésben rögzített, a munkavállalókat az akár harminchat hónapos időtartamra is megállapítható munkaidőkeret alkalmazásával összefüggésben megillető, a törvényi előírásokhoz képest többlettartalmat jelentő garanciális jelentőségű előírások vagy többletkedvezmények a kollektív megállapodás munkáltató általi felmondása esetén a felmondást követően is teljeskörűen érvényesüljenek.

Az Alkotmánybíróság továbbá alkotmányos követelményként állapította meg, hogy ha az ezen, akár harminchat hónapos időtartamra is megállapítható munkaidőkeret alapján kerül sor a foglalkoztatásra, és az a kollektív megállapodásban foglaltak értelmében meghaladja az egy éves időtartamot, akkor (ha ezt objektív vagy műszaki vagy munkaszervezéssel kapcsolatos okok indokolják, a kollektív szerződés rendelkezése szerint) a heti pihenőidő és a munkavállaló által teljesített rendkívüli munkavégzés átlagban történő elszámolásakor a tizenkét hónapon belül átlagot, nem pedig a munkaidőkeret (az elszámolási időszak) teljes időtartamát kell figyelembe venni.

Az eljárás alapjául szolgáló indítványban az indítványozó országgyűlési képviselők kifejtették, hogy a munka törvénykönyvének támadott rendelkezései alapján a jogalkotó a munkaidőkeretet és az elszámolási időszak időtartamát a korábbi tizenkét hónapról harminchat hónapra emelte anélkül, hogy az Alaptörvényben foglalt munkavállalói jogok védelmi szintjének változatlanságát egyéb garanciák megteremtésével vagy a létező garanciák erősítésével biztosította volna. Az indítványozók szerint a munkaidőkeret, illetve az elszámolási időszak időtartama emelésének kollektív szerződéshez kötése önmagában, a felmondhatóságra figyelemmel nem minősül olyan többletgaranciának, ami a pihenéshez való jog korlátozását arányossá tenné.

Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy mivel a munkaidőkeret jogi természetéből az következik, hogy egyes rövidebb időszakok tekintetében a munkavállalók hátrányára eltérést enged a munka törvénykönyvének az Alaptörvény XVII. cikk (3) és (4) bekezdéseinek érvényesülését biztosítani hivatott előírásaitól (amennyiben ezek a későbbiekben, egy hosszabb időszak tekintetében kiegyenlítésre, kompenzálásra kerülnek a munkaadó által), az erre vonatkozó törvényi szabályozás egyik legfontosabb eleme az Alkotmánybíróság megítélése szerint éppen a kollektív megállapodáshoz kötöttség. A szabályozásban megjelenő alapjogi korlátozás korábban megállapított arányossága elveszne, ha a munkáltató egyoldalú aktussal tetszés szerint szabadulhatna a megállapodás megkötése érdekében korábban vállalt kötelezettségektől, miközben az abból származó előnyöket a törvény előírása alapján még akár évekig élvezheti. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a jogi szabályozás Alaptörvényből levezethető lényeges tartalma hiányos, erre tekintettel hivatalból eljárva a jogalkotó által mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását állapította meg, és felhívta az Országgyűlést, hogy a jogalkotói kötelezettségének 2021. július 31-ig tegyen eleget.