Peschka Vilmos

2016. január 15. Sereg András

A 20. század második felének legnagyobb magyar jogfilozófusa igazi szellemi óriás volt. A szerény, derűs tudós messze meghaladta korát, így hát a Kádár-rendszer vaskalapos oktatáspolitikájának köszönhetően nem oktathatott jogbölcseletet. Gazdag életműve ma is felfedezésre vár.

Peschka Vilmos 1929. december 17-én született Budapesten. Kitűnő tanuló volt. Az óbudai Árpád Gimnáziumban érettségizett, ahol tanárai közül különösen Szentkuthy Miklós író gyakorolt nagy hatást irodalmi ízlésére, életszemléletére. A népszerű „Fityó”, akinek fotója élete végéig díszítette lakását, angolt tanított, úgy, hogy kidobta a tankönyvet az ablakon, és helyette bevitte Shakespeare összes műveit.

Pályafutása üstökösszerűen indult. Egyetemi tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán végezte, ahol 1954-ben summa cum laude eredménnyel szerzett diplomát. 1954–1957-ben aspiránsként állam- és jogelméleti tanulmányokat folytatott. Épphogy elmúlt huszonnyolc esztendős, amikor 1958 januárjában megvédte „A jogviszonyelmélet alapvető kérdései” című kandidátusi disszertációját. Tíz évvel később a „Jogforrás és jogalkotás” című értekezésével megszerezte az állam- és jogtudományok doktora címet is. Nem volt ötvenéves, amikor az MTA levelező tagjává választották. 1982-ben rendes tag lett, székfoglalója „Gondolatok a jog sajátosságáról” címmel 1983. június 22-én hangzott el.

Három évtizedig oktatott az ELTE jogi karán, az Egyetem téren, 1972-től egyetemi tanárként. Hiába számított a 20. század második felének legnagyobb magyar jogfilozófusának, a Kádár-rendszer vaskalapos oktatáspolitikájának köszönhetően nem taníthatott jogbölcseletet, „csak” polgári jogot. A hatalom szemében gyanús elemnek számított. Mert bár marxista nézeteket vallott, sohasem volt kommunista. Szmodis Jenő jogfilozófus szerint az ízig-vérig európai Peschka számára a marxizmusnak sokkal inkább a nyugati, polemizáló, és nem pusztán kinyilatkoztató magatartásformája vált viszonyítási ponttá. Nem csupán eredeti módon és nyugat-európai kitekintéssel hivatkozta a marxizmus klasszikusait, de tartózkodott attól is, hogy a magyar jogbölcselet legnemesebb hagyományaitól és képviselőitől elhatárolódjon. A magyar jogfilozófia olyan koherens, eredeti, maradandó értékeket hordozó jogbölcseleti rendszerét hozta létre, amely méltó folytatása Somló Bódog, Moór Gyula és Horváth Barna munkásságának.

Szívesen és nagy türelmesen foglalkozott a fiatalokkal. E sorok írója is abban a szerencsében részesült, hogy egy évig élvezhette a jogfilozófus szemináriumait. Hihetetlenül szerény és nagy tudású ember volt. Kutatóként és oktatóként is Szent-Györgyi Albert útmutatása szerint járt el: „A tudományos módszer lényege, hogy a problémákat mint problémákat kezeli, így keresi a legjobb megoldást, előítéletek és sovinizmus nélkül. Nem azt kérdezzük, hogy kinek van igaza, hanem azt, hogy mi az igazság.”

Szellemi óriás volt, bizonyos fokig „magányos cédrus”, aki ugyanakkor szerette és kereste a társaságot. Barátai körében szívesen idézte Shakespeare-t, Goethét, Thomas Mannt vagy Heltai Gáspárt. Nemcsak az irodalmat, hanem a zenét, a képzőművészetet és a színházat is szerette. Egy barátja ironikusan jogesztétának nevezte, amit ő büszkén vállalt.

Peschka Vilmos

Szellemi óriás, a 20. század második felének legnagyobb magyar jogfilozófusa. Szerény, derűs tudós, aki messze meghaladta korát. - Forrás: Magyar Elektronius Könyvtár

Lamm Vanda akadémikus, az MTA Jogtudományi Intézetének igazgatója szerint Peschka munkássága a világon legismertebb magyar filozófus, Lukács György egyetlen méltó párja a jogfilozófiában. Szilágyi Péter jogászprofesszor a jogbölcselet történetét bemutató írásában a 20. század utolsó harmada legjelentősebb magyar jogfilozófusának nevezte Peschkát, aki a szocialista normativizmus kritikájából kiindulva impozáns elméleti építményt hozott létre.

Az 1972-ben napvilágot látott „A modern jogfilozófia alapproblémái” című munkájában nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a hazai jogtudományt szembesítette a kortárs nyugat-európai jogbölcselettel. Ebben a művében fogalmazta meg azt a gondolatát, amely szerint a jog értékét és értéktelenségét az dönti el, hogy mennyiben járul hozzá az emberi lényeg kibontakozásához és realizálódásához.

Számos jogi dogmát igyekezett megcáfolni. Így például – szemben a marxista jogelmélettel – a jogviszonyban nem jogilag szabályozott társadalmi viszonyt látott. Az pedig a szocialista világban valóságos eretnekségnek számított, hogy szerinte az osztályakarat és az államakarat nem pusztán tartalom és forma kapcsolatban áll egymással, hanem a jogalkotás során az állam önálló entitása és saját érdeke révén az államakarat el is idegenedik a primer osztályakarattól.

Számára az erkölcs és a jog kapcsolata sem egyszerű jogbölcseleti kérdésként vetődött fel, ő ugyanis nemcsak írásaiban, hanem egész életében moralista volt. Ugyanakkor elvetette a jog immanens erkölcsi értékét és igazságosságát valló nézeteket is.

Már 1972-ben figyelmeztetett a jogalkotók felelősségére! Mint írta: „Az állami kényszerrel támogatott államakarati forma (...) bármilyen társadalmi tartalmat általános érvényű jogként jelenthet ki. (...) De a társadalmi-gazdasági feltételeknek ellentmondó, azokat ignoráló tartalmú jog előbb-utóbb végül is mindig elveszti érvényességét.” (Peschka Vilmos: A modern jogfilozófia alapproblémái, Budapest, 1972, 358-359.)

A jogtudós a jogbiztonságban látta a legkisebb közös többszöröst. Úgy vélekedett ugyanis, hogy a jogbiztonságot a jog kalkulálhatósága és általános megvalósulása mellett annak megismerhetősége, áttekinthetősége és bizonyossága is jelenti. (Peschka Vilmos: Értékek és kategóriák a jogalkotásban. Jogtudományi Közlöny, 1981/4. 243.)

Szerinte a visszaható hatályú jogszabályok elemi problémája, hogy ilyenkor a jog ismeretének megdönthetetlen vélelme fikcióvá válik. Álláspontja beszüremkedett az alkotmánybíráskodás érvrendszerébe is. Kiss László alkotmánybíró az 51/2010. (IV. 28.) AB határozathoz fűzött különvéleményében hangsúlyozta: „Peschka Vilmos mutat rá az in malam partem visszaható hatályú jogi szabályozás elutasításának egyik legerősebb indokára: a retroaktív norma esetén nem várható el az „ignorantia iuris neminem excusat” szabály (ami nem más, mint egy megdönthetetlen vélelem) érvényesülése, a megismerhetőség hiányában pedig kizárt, hogy a polgárok cselekvési lehetőségek között válasszanak.”

Szilágyi Péter szerint Peschka jogfilozófiájának a jelentősége abban foglalható össze, hogy a jogi objektivációk összetettségének hangsúlyozásával nemcsak a normativizmus elméleti alapjainak megsemmisítő kritikáját végezte el, de egyben olyan elméletet dolgozott ki, amely lehetőséget teremtett a modern jogfilozófia eredményeinek, a jog strukturális problémáinak, társadalmi összefüggéseinek és értékvonatkozásainak integrálására.

Kevesen tudták róla, hogy nagyon szerette a vizet. Ifjú korában sokszor fordult meg a Császár uszodában, ahol versenyszerűen úszott és vízilabdázott. Turi György úszóedzőt a nagybátyja, Peschka Vilmos tanította meg az élet legnagyobb igazságaira. „Két-három évente egy-egy gondolattal látott el – mondta. – Az egyik jellegzetes mondása az volt, hogy mindig tudni kell felállni az asztaltól. Tudnom kell azt, hogy meddig tart a küldetésem, és igenis, jöjjenek a nálam dinamikusabb fiatalok.”

Peschka Vilmos emléktábla

Csak legközelebbi barátai látták, hogy a társasági ember a lelke mélyén igencsak zárkózott és magányos, és ezt szeretett feleségének 1998-ban történt elvesztése csak fokozta.

Kegyes volt hozzá a sors, tóparti nyaralás közben, 2006. július 25-én, álmában érte a halál. A Herman Ottó út 16. szám alatti épület falán emléktábla hirdeti, hogy „ebben a házban élt és alkotott 1968-tól haláláig Peschka Vilmos (1929–2006) akadémikus, jogfilozófus, egyetemi tanár”. Az emléktáblát az MTA Jogtudományi Intézete állította, amely a kiemelkedő elméleti jelentőségű tudományos munkásság elismerésére Peschka Vilmos Emlékérmet is alapított.

Peschka Vilmos emlékérem

  • kapcsolódó anyagok
JOGTÖRTÉNET
JOGBÖLCSELET