Deák Ferenc

2014. augusztus 8. Sereg András

Nem jegyzetelt, mégis mindent megjegyzett. Betéve tudta Werbőczy Hármaskönyvét és a magyar közjogot. Igazságügy-miniszter az első felelős kormányban, majd a kiegyezés szülőatyja. Címet és rangot nem fogadott el. A legbüszkébb titulusokat már kortársaitól megkapta, akik a haza bölcsének és a nemzet ügyvédjének nevezték.

Deák Ferenc a 19. század egyik legegyénibb hangú magyar politikusa 1803. október 17-én született Söjtörön, középbirtokos család leszármazottjaként. Írni, olvasni már ötéves korában megtanult a Zala vármegyei Kehidán. Elemibe Kőszegre járt. A gimnáziumot Keszthelyen kezdte, Pápán folytatta és Nagykanizsán fejezte be. Győrben tanult jogot a királyi akadémián. Eötvös Károly egyik írása szerint nem nézték jó szemmel tanárai, hogy nem szeretett jegyzetelni. Ezért gyakran kikérdezték az óra végén, de az anyagot jól tudta, és jól is adta elő.

A jogi tanulóéveket követően úgy döntött, hogy megszerzi az ügyvédi oklevelet, ezért egy évig patvarista (ügyvédbojtár) volt Zalában, majd egy évig jurátus Pesten. Miután 1823-ban letette az ügyvédi vizsgát, úgy határozott, hogy nem használja végzettségét. Egyrészt pénzért nem akart védeni senkit, másrészt régi nemesi család sarjaként nem szeretett volna fizetett állást vállalni. Így aztán Deák – afféle nép ügyvédjeként – ingyen kezdett el foglalkozni az árvaügyekkel Zalában.

Az önzetlen lelkű Deák hivatali karrierje gyorsan ívelt. 1824-ben tiszteletbeli alügyészséggel kezdte; hamarosan a megyei árvai bizottmány jegyzője, majd elnöke lett. 1825-től tiszteletbeli ügyész, 1829-től táblabíró, 1832-től helyettes alispán, 1833-tól pedig a lemondott bátyja, Deák Antal helyére a vármegye országgyűlési követének választották.

A fiatal Deák nem táncolt, nem kártyázott, de társaságban jól érezte magát. Testes, vállas ember volt már ekkor is. Ferenczi Zoltán, életrajzírója így jellemezte: „Sok bort nem ivott, a nők iránt éppen nem, vagy alig érdeklődött.” Vörösmarty Mihálynak 1826-ban írt levelében azért kissé kitárulkozott: „A szerelem kis istene csak körülöttem szórogatta nyilait. Egy mégis mélyebben súrolt, megdöbbentem először e véletlen eseten, de elhatározottságomat ismét visszanyerve, oly gyengéden, oly kímélve vontam ki a vesszőt, hogy két esztendei távollét egészen begyógyította a sebet.”

A parlamenti vitát szinte Deáknak találták ki. Már első felszólalásaival is feltűnést keltett. 1833 derekán például kijelentett: „A szabadság másokkal megosztva nem fogy, sőt erősödik és annál biztosabban áll, minél többen lehetnek részesei.” A fiatalember a jobbágykérdésben, a lengyelek érdekében, valamint a vallás- és szólásszabadság ügyében tartott szabadelvű beszédeivel csakhamar a reformellenzék vezéregyéniségei közé emelkedett.

Körmöczi Katalin életrajzi könyvében így jellemezte az ifjú politikust. „Deák Ferenc századának és egyben saját életének húszas éveit zömében a vármegye határai közt élte le. Élete eddigi szakaszában a korabeli dunántúli katolikus középbirtokos nemesség tipikus útját járta. Vonatkozik ez iskoláira, jogi tanulmányaira, hivatalaira a vármegyénél, s bizonyos értelemben gazdálkodói mivoltára is, középnemesi birtokain. E tipikus úton járó fiatal embernek voltak viszont a tipikustól lényegesen eltérő vonásai is, mentalitásában és felkészültségében egyaránt. Deák alapos történelmi, és a kortársak színvonalát messze felülmúló jogi ismeretekre tett szert. (...) Betéve tudta Werbőczy Hármaskönyvét – erről legendák sora szólt –, ismerte a magyar országgyűlés iratait, történeti ismeretei kiterjedtek állami életünk közjogviszonyainak megismerésére is.”

Az 1839–40. évi országgyűlésen ismét Zala megye követe volt, és tevékenységével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bécsi kormány időlegesen felhagyott a nyílt erőszakkal. A képviselők egy Deák által vezetett bizottságra bízták a büntetőtörvény tervezetének elkészítését. A bizottság 1842-ben fejezte be munkáját. Javaslataik alapján mellőzték volna a testi fenyítést, a halálbüntetést és az úriszéket, ugyanakkor bevezették volna az esküdtszékeket és a szakbíróságokat. A tervezet azonban az országgyűlés főrendi táblájának ellenzése miatt elbukott.

Az 1843–44. évi országgyűlés után Deákot kérték fel az ellenzéki program összeállítására, ő azonban éppen az ellenzék egysége érdekében kitért ez elől. Deákot 1848 márciusában küldték ismét az országgyűlésbe. Az első felelős kormányban az igazságügyi tárca vezetésére kérte fel Batthyány Lajos. Miniszterként a legjelentősebb ténykedése a hűbéri maradványok felszámolását célzó törvényjavaslatok kidolgozása volt. Határozattá emelték például a szőlődézsma eltörlését, törvénnyé azonban sem ez, sem más kezdeményezései sem válhattak.

1848 augusztusában a kormány Batthyány Lajossal együtt Bécsbe küldte, hogy kompromisszumot érjenek el a császári udvarral, de küldetésük eredménytelenül zárult. Nem járt jobban 1849. január 3-án sem, amikor országgyűlési küldöttség élén Alfred zu Windischgraetz osztrák főparancsnokkal tárgyalt. Deák nem fogadta el Windischgraetz ajánlatát, amely lényegében feltétlen megadásra irányult. Miután Pesten beszámolt útjáról, hazament kehidai birtokára, ahol teljes visszavonultságban töltötte a következő éveket.

A szabadságharc leverése után az osztrák igazságügy-miniszter meghívta egy konferenciára, ám Deák udvariasan elhárította a részvételt. A zalai politikus lett a passzív nemzeti ellenállás személyes megtestesítője. 1854-ben aztán Pestre költözött, az Angol királynő szállóba, ahol szobát bérelt. A szálloda rövidesen politikusi találkák színhelyévé vált. Az 1861-ben megnyílt országgyűlésen pártja a Felirati Párt kisebbségben volt a Teleki László vezette Határozati Párttal szemben. A két párt közötti különbség abban állt, hogy Deákék tényként fogadták el Ferenc József uralkodását, és ennek megfelelően nem határozatban, hanem feliratban kívánta tájékoztatni az országgyűlés álláspontjáról. A június 5-i szavazáson – mindössze három szótöbbséggel – Deák javaslata győzött, igaz, az uralkodó visszautasította a feliratban foglaltakat.

1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban a „húsvéti cikk” néven emlegetett írása, amely az osztrák–magyar kiegyezés előfutára lett. Deák arról írt érzékletesen, hogy miközben az udvar tanácsosai Magyarország elnyomásán mesterkedtek, éppen az uralkodó volt az, aki mindig igyekezett visszaállítani az alkotmányt. „Mi nem akarjuk (…) alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkotmányának egyes pontjai másképp hangzanak; de készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.”

Az alkudozások 1865 decemberében kezdődtek és 1867. február 17-én fejeződtek be, amikor Andrássy Gyula grófot kinevezték az új magyar minisztérium élére. Noha a kompromisszum a had-, a kül- és a pénzügyek közösségével az állami függetlenség csorbulását jelentette, a politikai kiegyezés után az ország mégis fejlődésnek indulhatott. „Engedni ott, hol engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyiránt bűn volna a nemzet ellen” – mondta a kiegyezés szülőatyja.

Az alkotmányosságról és az ország jövőjéről 1868-ban vetette papírra az alábbi gondolatokat: „Alkotmányos fejlődésünk nem tespedhet, sem visszalépést nem tehet; belügyeink rendezése sok fontos javítást igényel. Sok szép reményt lehet e tekintetben veszély nélkül valósítani, sok bajt kell orvosolni; de a politikának azon főelveit, melyek a jelen országgyűlésen alkotott alaptörvényeinkben vannak megállapítva, fölforgatni sem czélszerűnek nem tekintem, sem a hazára következhető súlyos veszély nélkül kivihetőnek nem tartom. – Jövőnk Isten kezében van; kérjük a Mindenhatót: óvja meg hazánkat minden bajtól s veszélytől; de mi is teljesítsük polgári kötelességeinket, akár képviselői, akár más polgári állásban leendünk, s elveinkhez, meggyőződésünkhez híven tegyük, a mit tenni képesek vagyunk, a haza javára. Programunk nem lehet más, mint azon alaptörvényeknek, melyeket alkottunk, föntartása mellett továbbfejleszteni az alkotmányos életet, instituczióinkat, és előmozdítani az ország anyagi és szellemi érdekeit, szem előtt tartva mindig a népjogokat és a törvény előtti teljes egyenjogúságot. Sok nehézséget kell leküzdenünk, míg ennyi eredményre jutottunk. A gyakorlati élet fogja igazolni, ha azon törvények, melyeket alkottunk, az ország érdekeinek megfelelnek-e?” (Deák Ferencz emlékezete. Gondolatok 1833–1877, Budapest, 1889.)

  • kapcsolódó anyagok
JOGTÖRTÉNET