Ötvennyolc évi szünet után 2003 nyarán vezették be hazánkban az óvadék intézményét. Az előzetes letartóztatás alternatívája eléggé vegyes szakmai fogadtatásba részesült. A bíróságok évente mintegy másfélezer óvadék iránti indítványt mérlegelnek, amelyeknek többségét el is utasítják.

Nagy port kavart novemberben déli szomszédunknál, hogy tizenötmillió kuna (hatszázmillió forint) óvadék ellenében a bíróság szabadlábra helyezte Milan Bandić zárgábi polgármestert, akit több társával együtt korrupciós bűncselekmények gyanújával vett őrizetbe a rendőrség. A rekordösszegű óvadékot a polgármester barátai ajánlották fel ingatlanok formájában. Ennél is nagyobb summát kért 2003 nyarán a bécsi bíróság, amely csak nyolcvanmillió euró (akkori árfolyamon mintegy húszmilliárd forint) óvadék ellenében járult volna hozzá, hogy Kulcsár Attila, a húszmilliárdos sikkasztással gyanúsított bróker a kiadatási eljárás alatt szabadlábon védekezhessen. Védői szerint az óvadékösszeg meghatározásával jelezte a bíróság, hogy bár a törvény elvben lehetőséget adna rá, semmiképpen nem kívánja Kulcsárt szabadlábra helyezni.

A magyar jogban sem ismeretlen az óvadék intézménye, hiszen már 1945 előtt is része volt a büntetőeljárásnak. Aztán a második világháborút követően 58 évig mellőzték alkalmazását, mint az előzetes letartóztatás egyik alternatíváját. A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk 162-168. §-ai rendelkeztek az úgynevezett biztosíték intézményéről. E szabályok értelmében az előzetes letartóztatásban vagy vizsgálati fogságban lévő, vagy egyébként fogva tartott személyt szabadlábra kellett helyezni, ha helyette maga vagy más megfelelő biztosítékot adott, és ez, tekintettel a vád tárgyává tett cselekményre és a terhelt személyes körülményeire, szökését valószínűtlenné tette. A bíróság biztosítékként elfogadott készpénzt, vagy értékpapírt, vagy jelzáloggal biztosított kötelezettségvállalást. A biztosítékot az eljáró bíróság előtt kellett felajánlani, amely elrendelése ellen az ügyész jogorvoslati kérelmet nyújthatott be. Ha a terhelt szökést kísérelt meg, vagy a szabályszerű idézésre hatóság előtt nem jelent meg, és távolmaradását elfogadhatóan nem mentette ki, vagy a vizsgálati fogság elrendelésének valamely törvényes oka szabadlábra helyezése után merült fel, ismét letartóztathatóvá vált.

Bárándy Péter ügyvéd, volt igazságügy-miniszter szerint az óvadék a büntetőeljárás olyan intézménye, amelyet nemcsak az angolszász jogrendszerben, hanem a francia és a német szabályozásban, valamint az ezeket követő országok jogszabályaiban is megtalálunk. “Mint kényszerintézkedés, az előzetes letartóztatásnak olyan alternatíváját jelenti, amely egyrészt biztosítja a büntetőeljárás alapelveinek következetes betartását, másrészt kíméli a központi költségvetést, és enyhíti a fogva tartást végző intézmények leterheltségét” – állította.

Franciaországban a Code de Procédure Pénale értelmében a vizsgálóbíró, vagy az előzetes letartóztatás elrendelésére jogosult bíró a terhelt az igazságügyi felügyeletét rendelheti el. A „contrôle judiciaire” részeként a bíró többek között elrendelheti, hogy a terhelt a vagyoni helyzetére tekintettel meghatározott pénzösszeget rójon le. Az óvadék (cautionnement) fizetését több alkalommal is el lehet rendelni. Németországban a büntetőeljárásról szóló törvény szerint a biztosíték nyújtása készpénz, értékpapír, zálogtárgy rendelkezésre bocsátása, vagy elfogadható kezes révén történhet meg, amelynek összegét és természetét a bíró saját mérlegelése alapján állapítja meg. Hasonló megoldást alkalmaznak Ausztriában is, ahol a büntetőeljárásról szóló törvény alapján készpénz, értékpapír, ingatlanra adott jelzálog vagy kezesség mint óvadék helyettesítheti az előzetes letartóztatást, amennyiben a büntetendő cselekményre kiszabható szabadságvesztés az öt évet nem haladja meg. Belgiumban a vizsgálóbíró az előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló eljárásban méri fel, hogy van-e lehetőség az előzetes letartóztatás valamely alternatívájának alkalmazására, így óvadék felajánlására a terhelt részéről. Ennek akkor van helye, ha az előzetes letartóztatást azért rendelnék el, mert a terhelt eltűnésétől lehet tartani. Angliában és Walesben az óvadékról nemcsak a bíró, hanem a nyomozásban résztvevő rendőr is dönthet. Az angolszász jogszemlélet lényege, hogy a terheltnek joga van óvadék ellenében szabadlábon védekezni. Viszont nem lehet szó óvadékról, ha attól kell tartani, hogy a terhelt az eljárás tanúival, további terheltjeivel összebeszél, netán újabb bűncselekményt követett el, vagy ha a terhelt érdeke a fogva tartást megkívánja. Írországban az óvadékkal egyidejűleg a bíró elrendelheti, hogy a terhelt lakhelyelhagyási tilalmát, bevonhatja úti okmányait. Az óvadék fenntartásának feltétele az is, hogy a terhelt nem követ el újabb bűncselekményt vagy szabálysértést, és egyébként jó magatartást tanúsít.

Magyarországon az óvadék intézményét a 2003. július 1-jén hatályba lépett új büntetőeljárási törvény vezette be (újra). Még hatályba sem lépett, máris bírálatok kereszttüzébe került a szabályozás; csak az ügyészség kevés híján száz ponton javasolta újrafogalmazni, illetve kiegészíteni. 2001 nyarán az is felmerült, hogy a már elfogadott, de még hatályba nem lépett.

Az óvadék lényegében a terhelt eljárási cselekményeken való részvételének a garanciája, az előzetes letartóztatás alternatívája azokban az esetekben, amikor az előzetes fogva tartás elrendelésének egyetlen oka az lenne, hogy „tartani lehet a gyanúsított szökésétől, elrejtőzésétől”. Bevezetése előtt a bíróság kizárólag lakhelyelhagyási tilalommal korlátozhatta a szabadlábon védekező gyanúsított mozgását. Ma már – amellett, hogy óvadék ellenérben szabadon bocsátja – a bíró a gyanúsított házi őrizetét is elrendelheti. Az óvadék akkor válthatja fel az előzetes letartóztatást, ha a bíróság megítélése szerint a terhelt megjelenési kötelezettsége az általa kiszabott összeg letételével is biztosított. A jogalkotó sem az óvadék összegének felső, sem az alsó határát nem vonta meg. A bíróságok a terhelt személyi körülményeinek figyelembe vételével állapítják meg az óvadék összegét. Így az óvadék elvileg nem válhat a gazdagok privilégiumává. A jogalkotó – ugyancsak a kevésbé tehetőség érdekeinek védelmében – lehetővé tette, hogy az óvadék összegét ne csak a terhelt, vagy annak közvetlen hozzátartozói ajánlhassák fel, hanem bárki más is.

Az első óvadékosnak hárommillió forintot kellett leszurkolnia 2003 júliusában, Veszprém megyében. A férfit emberölés előkészületével és lőfegyverrel való visszaéléssel vádolták; amiért akár 12 év szabadságvesztést is ki lehetett szabni. A bíróság azzal indokolta a döntését, hogy nem megrögzött, veszélyes bűnözőről van szó, és a történteket elsősorban féltékenység motiválta. Az első néhány évben az óvadék átlagos összege 500 ezer és négymillió között mozgott. Rövid időn belül azonban ennél lényegesen magasabb összegű óvadék-igényeket is bejelentettek a bíróságok, és közben nőtt az óvadék ellenében szabadlábon védekező terheltek köre is. Egy zsarolással gyanúsított ügyvédjelöltnek nyolcmillió forintot kellett fizetnie azért, hogy ne az előzetesen fogva tartottak között kelljen várnia a jogerős ítéletre. Vele egy időben egy emberölés kísérletével vádolt férfitől viszont csak hárommillió forint óvadékot kért a bíróság. Nem tudta kifizetni a tizenötmilliós óvadékot, ezért előzetes letartóztatásba került az a férfi, aki 1999 és 2000 között 122 millió forint értékű fűtőolajat sikkasztott el.

A bíróságok elé évente mintegy másfélezer óvadék megállapítási indítvány kerül, amelyeknek többségét elutasítják. 2013-ban 1511 ügyben ajánlottak fel óvadékot, és közülük a bíróságok csak 671 esetben (44 százalék) fogadták el az indítványt. Kiváltképp Győr-Moson-Sopron megyében (60 százalék), Budapesten (57 százalék) és Baranya megyében (56 százalék) voltak eredményesek az óvadék iránti kérelmek. Kevés sikerrel jártak viszont a kérelmezők Zalában (15 százalék), Somogyban (14 százalék) és Tolnában (12 százalék). A statisztika szerint Tolna megyében a legnagyobb a szigor: 16 óvadék megállapítási indítványból csak kettőnek adtak zöld jelzést.