A húsz éve történt körmendi gyermekgyilkosság ügyében az ítélet egyértelmű: Tánczos Gábor bűnös emberölés bűntettében. A közvéleményt mégis a mai napig uralja Tánczos ártatlanságának legendája. Az ügy a hazai büntetőjog-történet egyik legtöbbet elemzett és kommentált esete, mely rámutat a büntetőeljárásokról folytatott igazságügyi kommunikáció anomáliáira is.

A fenti ügy a hazai büntetőjog-történet egyik legtöbbet elemzett és kommentált (a közösségi médiában gyakran kommentelt) esete és mint ilyennek két története van: az egyik a jogerősen lezárt büntetőeljárás (a jogi ügy) és a másik, a szélesebb közvéleményben – a sajtóban – az előbbitől elszakadva továbbélő história. A médiában csak körmendi gyermekgyilkosság néven ismertté vált büntetőügy az első fokú és a másodfokú eljárást követően a Legfelsőbb Bíróság (hatályon kívül helyező) végzése alapján – megismételt eljárásban – újra „megjárta” az elsőfokú és a másodfokú bírói fórumokat, majd a Legfelsőbb Bíróság immár helybenhagyó ítéletét követően a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elé került, ahol az elítélt ­– Tánczos Gábor – kérelmének minden pontját elutasították.

A bűncselekmény sértettje, az akkor 11 éves Heffenträger Zsófia 1998. április 1-jén 17 óra 17 perckor egyedül indult haza a zeneiskolából, mert édesapja, Heffenträger Ferenc – foglalkozását tekintve: hivatásos fővadász – terepjárójával vidéki útján elakadt (ezért nem tudott érte menni) és csak járművének kivontatását követően, késő este tudott hazaérni. A sértett édesanyja – gimnáziumi nyelvtanár – a bűncselekmény idején Finnországban tartózkodott. A sértett 17 óra 35 perc körül rendben megérkezett Németh Mária utcai lakásukhoz, de mire Heffenträger Ferenc 21 óra 15 perckor hazaért, a lánya már nem volt életben.

A bűncselekmény elkövetőjeként jogerősen elítélt Tánczos Gábor szintén 17 óra 15 percig televíziót nézett, majd ezt követően úgy határozott, hogy meglátogatja ismerősét, aki Heffenträgerék Németh Mária utcai házában lakott. A házig tartó utat 15-20 perc alatt tette meg, így – a vádirat szerint – egy időben érkezett meg oda a sértettel – akit korábbról látásból ismert – és a lépcsőházba utána ment be.

Somos Zoltán, Tánczos ügyvédjének (másodikként meghatalmazott védőjének) álláspontja szerint – aki az ügyről „Tánczos – az utolsó szó jogán” címmel írt könyvet –, a nyomozás során feltárt valamennyi (és főként az elítélt barátjától felvett vallomásból származó) adat összevetése alapján még az is kérdéses, hogy az elítélt és a sértett ténylegesen találkozott-e – magyarán a bíróság által megállapított tényállásban szereplő „időablakban” a bűncselekmény megvalósulhatott-e. (Tény, hogy olyan tanú nem volt fellelhető, aki konkrétan látta volna az elítéltet a házba bemenni.)

A bíróság ítélete egyértelmű: Tánczos Gábor bűnös emberölés bűntettében. A közvéleményt mégis a mai napig uralja Tánczos ártatlanságának legendája. – Fotó: MTI

Az első fokon eljárt Vas Megyei Bíróság az előbbi kérdésre igenlő választ adott és ítéletében Tánczos Gábort bűnösnek mondta ki emberölés bűntettében, amelyért főbüntetésül 14 évi börtönbüntetésre, mellékbüntetésül 8 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság azonban ezt az ítéletet hatályon kívül helyezte, mert – végzése szerint – a bizonyítási eljárás nem volt teljes körű, ezért elrendelte, hogy a megismételt eljárásban ismét hallgassák ki a tanúkat, folytassanak le bizonyítási kísérletet.

A Vas Megyei Bíróság által már a megismételt eljárásban hozott ítéletben megállapított történeti tényállás szerint amikor a sértett a lakásuk ajtaját kinyitotta, az elkövető utánalépett és belökte maga után az ajtót. Odabent a sértett felelősségre vonta Tánczos Gábort, hogy mit keres a lakásban, aki ettől indulatba jött és a sértettet többször ököllel arcon ütötte, majd a televízión lévő cserépszoborral leütötte, utána az ülőgarnitúrára lehanyatló kislány nyakát késsel elvágta.

Az új elsőfokú eljárásban – a Legfelsőbb Bíróság intencióit figyelembe véve – a bűnösség tekintetében ugyanarra a következtetésre jutottak: a sértettet Tánczos Gábor ölte meg. Az új ítéletet rendelkező része szerint: „Tánczos Gábor vádlott bűnös emberölés bűntettében. Ezért a megyei bíróság főbüntetésül 13 évi börtönbüntetésre, mellékbüntetésül 8 évi közügyektől eltiltásra ítéli.”

Tánczos a büntetőeljárás során húsz különböző beismerő vallomást tett, ezek sok esetben egymásnak és a nyomozati adatoknak is ellentmondanak. Tény, hogy a vádlott a megismételt elsőfokú eljárás során nem akart új vallomást tenni, a Legelsőbb Bíróság előtt zajló második eljárásban – amikor Somos közlése alapján már beszélni kívánt volna – erre már nem kapott lehetőséget. A vád egyik legfontosabb bizonyítéka az a mikronyom-kereszteződés volt, amelynek következtében a sértett és a vádlott ruházatán megegyező anyagmaradványokat találtak. Erre az ügyvéd könyvében saját magyarázatot ad; eszerint a mikronyom-kereszteződés a bűnjelek szabálytalan – közös ­– szállítása során jött létre, konkrétan egy, a ruhaneműkkel együtt csomagolt szőnyeg „közvetítésével”, elektrosztatikus hatás következtében. A teória bizonyítására – pontosabban annak megkísérlésére – végül nem kerülhetett sor.

Somos Zoltán fent hivatkozott könyvéből tudható, hogy a büntetőeljárás teljes iratanyagából a nyomozati iratok közel 1800 oldalt tettek ki, az ügyben született jogerős ítélet indoklása pedig 63 oldalas volt; ezek aprólékos elemzése jelentősen meghaladná jelen írás kereteit. Nem vállalkozhatunk ugyanakkor a védelem álláspontjának részletes (és egyoldalú) bemutatására sem; utóbbit az ügyvéd könyvében – interjúkkal alátámasztva, 250 oldalnyi terjedelemben – alaposan kifejtette. A teljesség igénye nélkül elmondható, hogy Somos Zoltán szerint az eljárás során több büntetőeljárási alapelv is sérült (mindegyik a bizonyítási eljárással függ össze). Az egyik az „in dubio pro reo” elve, amely szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt tilos a terhelt terhére értékelni (ez ekként a bizonyítási teher egyik megnyilvánulási formája is). A másik pedig a fegyveregyenlőség elve, amelynek értelmében a védelem és a vád azonos jogokkal rendelkezik, lehetőségeik és esélyeik között egyensúlyt kell biztosítani, ebben a vonatkozásban pedig mindez a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos jog egyik alkateleme, gyakorlati megvalósulása is. Somos Zoltán épp ez utóbbi, az Emberi Jogok Európai Egyezményében – és természetesen az Alaptörvényben is – rögzített jog sérelmére hivatkozva fordult a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához. Fő hivatkozása a vádlott Legfelsőbb Bíróság előtt elmaradt meghallgatása volt és az a tény, hogy ő védőként nem nézhette meg a helyszínelés során készült videofelvételt, továbbá nem idézték meg a védelem szakértőjét sem. A strasbourgi bírói fórum szerint a Legfelsőbb Bíróság eljárása megfelelt tisztességes eljárás követelményeinek.

Tánczos Gábor (balra) védőügyvédjével, Somos Zoltánnal 2002. február 5-én, a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítélete után Fotó: Rózsahegyi Tibor / MTI

A körmendi gyermekgyilkosságról számos könyv, tanulmány jelent meg az elmúlt években, kevés jobb és jóval több rosszabb cikk foglalkozott és foglalkozik vele napjainkban is. (­A védőügyvéd által kifejtettek mellett önálló fejezetet szentelt az ügynek Sándor Zsuzsa nyugalmazott bírónő a „Bírák Könyve” című kötetében és Kovács Lajos nyugállományú rendőr ezredes, „A halálnak élve – Az elmúlt évtized hírhedt gyilkosságai” című könyvében), ezért a fentiekben csak büntetőeljárás legfontosabb csomópontjaira tértünk ki.

A bűncselekmény „feldolgozottsága” és az elkövetése óta eltelt relatíve hosszú idő lehetőséget ad a büntetőeljárás szakmai (jogi) és a közvéleményben (a sajtóban) lezajlott recepciójának áttekintésére is. A jogerősen lezárt büntetőügy szakmai megítélése a jogásztársadalomban – az ügyben a vádlott mellett részt vett igazságügyi szereplők: a védőügyvédek, a védelem által felkért, de végül meg nem hallgatott igazságügyi szakértő kivételével (lásd: http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/pasinszki_tanczos_gabor_artatlan/2042696/) – a bíróság által megállapítottakkal általában megegyező. Kónya István – a Kúria jelenlegi elnökhelyettese, a Legfelsőbb Bíróság korábbi szóvivője Az igazságszolgáltatás és a média című cikkében (MJ 2016/2., 73-79. o.) az ügyről a következőket írja: „A körmendi gyermekgyilkos ügyében a mai napig tartja magát a közvéleményben annak legendája, hogy T. G. nem bűnös, nyomozati hibák és bírói tévedések áldozata, aki ártatlanságát csak akként tudja bebizonyítani, ha szabadulása után majd ő maga keresi meg az igazi gyilkost. (…) Az ügyben a rendes és rendkívüli perorvoslatokat kimerítették, majd az ügy Strasbourgot is megjárta, de a bűnfelelősséget megállapító jogerős ítélettel szemben komoly szakmai kifogás nem volt felhozható. Az ügy terheltjének büntetőjogi felelőssége tehát megállt, mégis a közvéleményt valósággal uralja a legenda.” Sándor Zsuzsa „Döbbenetes” című cikkében az eljárást felidézve összeszámolja mennyi hivatásos bíró vett részt az ügyben született döntések meghozatalában. Az eljárásokban Magyarországon összesen kilenc hivatásos bíró járt el. Hozzájuk bizonyos szempontból „hozzászámítható” még a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának hét bíróból álló tanácsa is, amely Tánczos Gábor beadványának elutasításáról döntött. Megértve Somos Zoltán fent hivatkozott könyvében kifejtett érveket – ezek között, hogy egy elhibázott nyomozás a vádiraton keresztül „becsatornázva” az egész bírósági eljárást félreviheti – az ügyben hozott döntésekben különböző „szerepben” – tanácselnökként, szavazóbíróként -, de kétségbe nem vonható autonómiával részt vevő, mindösszesen tizenhat hivatásos bíróról nem feltételezhető, hogy a hivatásukhoz nem értő jogászok lettek volna.

“Res iudicata pro veritate accipitur” – vagyis: “Az ítélt dolgot (a jogerős ítéletet) igazságként kell elfogadni.” Ezzel az ulpianusi idézettel nyílik meg a Kúria honlapja és kívülálló szakmabeliként – összességében – aligha fogalmazható meg más vélemény ebben az ügyben.

Az ügy megítélése a közvéleményben már nem ennyire egyértelmű. Tánczos Gábor jogerős elítélése sokak számára nem jelentette az ügy valódi megoldását és a média érdeklődése a különböző kétkedő hangokat a mai napig felerősíti. Kónya István fent idézett cikkében kifejtett véleménye szerint a közvélekedés a bűnösség bizonyítottságával kapcsolatban nem spontán módon alakult ki jelen esetben: „Ebben az ügyben az eljárás folyamán rendszeresen és offenzívan szólalt meg a vádlott védője, a vádlott édesanyja, majd maga a már jogerősen elítélt is. Bulvárlapok, majd kereskedelmi TV-k visszatérően győzködték a közvéleményt arról, hogy a terhelt ártatlan.”

Az üggyel kapcsolatban a sajtóban – különböző fórumokon, közösségi oldalakon – olvasható laikus vélemények alapján sokan hisznek Tánczos ártatlanságában; több megszólaló számára nyilvánvaló, hogy az elkövető egy olyan befolyásos személy lehetett, akinek összeköttetései révén sikerült kibújnia a felelősségre vonás alól. Tánczos Gábor elítélését követőn az eseményeknek kialakult egy meghökkentő, szélsőjobboldali interpretációja ­ is, amelyben a megszólalók az ügyet egy újkori vérvádként újraértelmezve a gyilkossággal zsidó vallású személyeket vádolnak. (Erre főként az adhatott alapot, hogy a bűncselekmény motívuma az eljárás során nem derült ki, kiinduló hivatkozásként pedig az szolgál, hogy a helyszínen igen kevés vért találtak.)

Összességében megállapítható, hogy két évtizeddel az események után az ügy iránt a bulvársajtó érdeklődése egy öngerjesztő és önfenntartó folyamattá vált, mással legalábbis nem magyarázható, hogy egyes lapok ma is rövid cikkekben számolnak be Tánczos jelenlegi élethelyzetéről és lelkiállapotáról, vagy arról, hogy ügyéről egy leszerelt nyomozó ­ – állítólag – színdarabot írt.

„Add nekem a tényt, aztán adom én a jogot.”  („Da mihi factum dabo tibi ius”.) A Tánczos­–ügy eklatáns példája volt a büntetőeljárás azon jellegadó sajátosságának, amely szerint ebben a jogágban a ténykérdések megelőzik a jogkérdéseket, Tremmel Flórián találó kifejezésével élve: tiszta jogvita ritkán fordul elő, ehelyett azzal együtt „tényvita” is folyik, de egy jogerősen lezárt büntetőügyben lefolytatott bizonyítás eredményének vitathatósága mellett rámutat a büntetőeljárásokról folytatott igazságügyi kommunikáció anomáliáira is.