Dr. Lévay Miklós

2013. november 22. Sereg András, Budapest

Ha differenciálunk, akkor igazságosabb döntést hozhatunk – vallja dr. Lévay Miklós kriminológus, alkotmánybíró, aki oktatói tevékenysége elismeréseként nemrég Lippay-díjat kapott, míg az ENSZ főtitkára kinevezte a HEUNI Tanácsadó Testülete elnökévé.

A jogi egyetem előtt autóvillamossági műszerésznek tanult. Szülői indíttatásra?

Szüleimnek nagyon sokat köszönhetek. Mindketten fodrászok voltak. Édesapám javaslatára jártam szakközépiskolába, hogy legyen szakma a kezemben. Miután érettségiztem a budapesti Fáy András Szakközépiskolában, autóvillamossági szerelőként helyezkedtem el egy Volán-vállalatnál. Ez kényszerpálya volt. Miközben autóvillamossági műszerészként dolgoztam, a gyerekkori barátom a jogi karra jelentkezett. Megvettem én is a felvételi tájékoztatót, ami felkeltette az érdeklődésemet. A szakközépiskolában kitűnő magyar-történelem tanárom volt, aki megszerettette velem a humán tárgyakat. Munka mellett készültem a felvételire. Elsőre fel is vettek az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára, így egy évi katonaság után 1975-ben el is kezdhettem egyetemi tanulmányaimat.

Mi vonzotta a kriminológiához?

Olyan közegben nőttem fel, ahol azt a szót, hogy kriminológia nem is hallottam egészen az egyetemig. Ott aztán már vonzott a kifejezés rejtelmessége és talán az is, hogy egy kicsit mást adott, mint a jogtörténeti és a tételes jogi tárgyak. Elég hamar eldőlt, hogy elsősorban a büntetőjog és az ahhoz kapcsolódó tárgyak érdekelnek, de valahogy ezt nem éreztem elegendőnek. Jobban foglalkoztatott a bűnözés jelenségköre. Ehhez nagyon jó terepet kínált az ELTE jogi karának kriminológiai diákköre, amelynek volt és ma is van egy nagyon vonzó területe: a fiatalkori bűnelkövetők utógondozása. Másodévesen kapcsolódtam be a diákkör munkájába, és egészen ötödéves koromig Tökölön, a szabadságvesztés büntetésüket töltő, majd onnan szabaduló fiatalkorúak utógondozásával foglalkoztam. Gönczöl Katalin volt a diákkör tanárvezetője, aki nagyon szigorú követelményeket támasztott a diákokkal szemben. Naplót vezettünk arról, hogy mit csinálunk, azaz jó értelemben kontrollálva volt a tevékenységünk. Az a világ, ami érdekelt és az e mögötti elméleti magyarázatok a kriminológiai diákkörben nagyon szerencsésen összejöttek. Szabó András írta a Bűnözés – ember – társadalom című könyvében, hogy a kriminológia a jogsértések valóságjelenségével foglalkozik. Ez nagyon jó meghatározás, ami azt is jelzi, hogy mi vonzott ehhez a tantárgyhoz, illetőleg kutatási területhez.

Egyik fő kutatási területe a kábítószer-bűnözés, amit egy tanulmányában kínálati és keresleti oldali bűncselekményekre osztotta. Mennyire használhatóak a piaci kategóriák a kriminológiában?

Van egy egész elméletcsoport, amely szerint az emberi magatartás – és a bűnelkövetés is emberi magatartás – modellezhető a költség-haszon elv alapján. Ha a bűnelkövetőnek megéri vagy nagyobb a reménye annak, hogy egy bűncselekményt el lehet követni a lebukás kockázata nélkül, akkor azt elköveti. Ha nagyobb a kockázata a lebukásnak, akkor nem. A költség-haszon elemzést a bűnös emberi magatartás elemzésére használják. Ehhez kapcsolódik az a bűnmegelőzési felfogás, amit szituációs megelőzésnek is neveznek. A szituációs bűnmegelőzés lényegében a költség-haszon elemzésre épül, arra, hogy ha megnöveljük a kockázatát annak, hogy az elkövető lebukik, akkor remélhetjük, hogy tartózkodni fog a szándékozott bűncselekmény elkövetésétől. Például ne legyenek egy városban olyan utcák vagy terek, ahol nincs megfelelő közvilágítás, hogy az autóinkat őrizzük, vagy hogy a házakra szereljünk biztonsági berendezéseket. Ebben a felfogásban kevésbé perdöntő, hogy az elkövetőnek nehéz gyerekkora volt, vagy milyen szociális körülmények közepette nőtt fel.

Ez teljesen más büntetőjogi felfogás, mint amit a rendszerváltozás előtt az úgynevezett szocialista büntetőpolitika hirdetett. Akkortájt még át akarták nevelni, meg akarták „javítani” a bűnözőt.

Pontosan. Mi, akik ezen a megközelítésen nőttünk föl, hogy a bűnözés társadalmi jelenség, az elkövetőnek van szociális háttere, eleinte szokatlanok voltak azok a piaci felfogáshoz kapcsolódó bűnmegelőzési elméletek, amelyek rendkívül praktikus módon közelítették meg a bűnözés és bűnmegelőzés kérdéseit.

Nem gondolja, hogy ezzel a doktrínaváltással a kriminológia elveszítette az „ártatlanságát”, vagy legalábbis annak reményét, hogy az emberi magatartás igenis megváltoztatható?

A kriminológiának ma több társadalmi funkciót is tulajdonítanak, közöttük a társadalmi hasznosságot, azaz fel tud-e mutatni olyan eredményeket, amelyek alapján a bűnözés visszaszorítható vagy legalábbis kisebb károkat okozhat a társadalomnak. Ugyanilyen fontos funkció az is, hogy segítsen megérteni a bűnelkövetés mögötti társadalmi és egyéni okokat. A kábítószer-bűnözés területén én a keresleti és a kínálati oldalt nem annyira piaci megfontolásból használom, hanem a cselekmények tipizálására, aminek az a mögöttes indoka, hogy a kriminálpolitika és a büntetőjogi beavatkozás is kétféle legyen. Hozzáteszem: mechanikusan rendkívül nehéz szétválasztani a klasszikus kábítószer-nagykereskedőt, aki maga soha nem nyúl droghoz, de irányít egy szervezetet, illetőleg azt a fogyasztót, aki közben értékesít is. Ezek egymásba fonódó szerepek, de a keresleti és a kínálati oldal szétválasztását a beavatkozás szempontjából mégis racionálisnak tartottam.

Peter Reuter amerikai kriminológus a drogpolitikai megközelítéseket három csoportra osztotta: héjákra, baglyokra és galambokra. Ön hová sorolja magát?

A baglyokhoz. Ha egy kis személyesség megengedhető, ebben a szobában, amelyben beszélgetünk (az interjú Lévay Miklós alkotmánybírói dolgozószobájában készült – A szerk.), van egy kép Franz von Liszt német büntetőjogászról. Számomra azért példaértékű a munkássága, mert a bűnelkövetők szankcionálásában a differenciálás híve volt. Ha pedig differenciálunk, akkor igazságosabb döntést hozhatunk. A „baglyok” álláspontját sem azért érzem a magaménak, mert a kompromisszumkeresést tartom mindenben jónak, vagy hogy ami „középen” van, az mindig a legbölcsebb, legigazabb. Egyébként Peter Reuter is hozzáteszi, hogy a „baglyok”-féle megközelítés képviselői inkább a Micimackó baglyára hasonlítanak. Azért vagyok „bagoly”, mert véleményem szerint a kábítószer-színtér különböző szereplőit (fogyasztók, utcai árusok, terjesztők, kiskereskedők, nagykereskedők, stb.) nem lehet azonos módon megítélnie a büntetőjognak. Semmiképpen sem értek egyet a rendkívül szigorú beavatkozással. Az Egyesült Államok példája is mutatja, hogy a drogháború eredményét érdemes árnyaltan értékelni. Ott a szigorú fellépés kétségkívül jelentős mértékben visszaszorította a középosztály, illetve a felső-középosztálybeli kábítószer-fogyasztók számát. Mert sokat veszíthetnek. A büntetőjogi következményeken túl elesnek az ösztöndíj lehetőségektől, nem kerülhetnek jó állásokba. Ezek egy közép- vagy felső-középosztálybelinek nagyon fontosak, ezért az intézkedések hatottak. A náluk alacsonyabb társadalmi rétegekre viszont nem. Volt még egy jelentős nem kívánt utóhatás: míg a „drogháború” előtt a kábítószer-használathoz jellemzően vagyon elleni bűncselekmények társultak, a „drogháború” óta viszont az erőszakos bűncselekmények. A drogszíntéren az értelmetlen, differenciálatlan szigor mindig visszaüt.

Az 1920-ban bevezetett alkoholtilalom is gengszterháborúkba torkollott.

Igen, ez náluk úgy látszik, ciklikus. Van egy nagyon tisztességes amerikai film a drogháború hátrányairól. A Traffic című alkotásban Michael Douglas játssza a kábítószer elleni küzdelem egyik „héjáját”, aki szembesül azzal, hogy tinédzser lánya is drogos. Az elveihez ragaszkodó bíró keserűen állapítja meg: nem viselhetünk háborút a saját gyerekeink ellen. Úgy érzem, nem kell személyes tapasztalat ahhoz, hogy ezt bárki belássa.

Ön a „büntetés helyett kezelés” elvét vallja, hozzátéve, hogy ezt sem lehet parttalanul és indokolatlanul alkalmazni. Mit ért ezen?

Azt, hogy nem lehet a büntetőjogi beavatkozásnak csak egy célját megjelölni, a megtorlást vagy a rehabilitációt. A szankciórendszernek bűncselekmény-fajtánként és elkövetői típusonként kell differenciáltnak lennie. Van, akinél csak a büntetés, de van, akinél csak a kezelés célravezető. Nem hiszem, hogy például egy 15 éves gyerek esetében, aki életében először követ el lopási cselekményt, kizárólag a tettarányosság elvének kell érvényesülnie, és nem jöhet szóba a speciális prevenció vagy a nevelés szempontja. A büntetés kiszabás során ezeknek a szempontoknak legalább akkora súllyal kellene érvényesülniük, mint a tettarányosságnak.

Ezzel a nézetével cseng össze az is, hogy ön szerint a fiatalkori bűnözésre irányuló állami reagálás, illetve kriminálpolitika nem merülhet ki a büntetőjogi eszközök igénybevételében. Mit lehet még tenni? Mi az, ami 2013-ban a fiatalkori bűnözésben kihívást jelent a 25-30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest?

Az egyik az életkor. Manapság nem ritka a 12-13 éves, sőt a 10-11 éves elkövető. A másik kihívás: több a kirívóan erőszakos bűncselekmény. Ezek korábban szintén jóval ritkábban fordultak elő. A harmadik sajátosság: a vagyon elleni bűncselekmények meghatározó jellege. Minél elterjedtebb a bűnözés egy fiatalkorú társaságában, illetve minél több a beilleszkedési problémákkal küszködő személy, annál nagyobb a kábítószerrel visszaélők aránya a csoportban. A 18-21 éves korosztály esetében egy nagyon nagy létszámú elkövetői körről van szó. Néhány nyugat-európai országban a büntetőjog külön is kezeli a fiatal felnőtteket.

Ezek szerint a hagyományos értelemben vett fiatalkorúak, azaz a 14 és 18 év közöttiek korosztálya a még fiatalabbakkal és a fiatal felnőttekkel is kibővült.

Igen. A 12 és 21 év közötti korosztály bűnelkövetésében nagyon sok közös vonás van. Ezzel is magyarázható, hogy vannak törekvések a büntethetőségi korhatár csökkentésére. Az új Btk. szerint a büntethetőség általános korhatára ugyan továbbra is 14 év maradt, de bizonyos, súlyos bűncselekmények, így az emberölés, az életveszélyt vagy halált okozó testi sértés, a rablás és a kifosztás elkövetése esetében a 12. életévüket betöltő gyermekek is büntethetők, egész pontosan intézkedés (például próbára bocsátás, javítóintézeti nevelés) alkalmazható velük szemben, amennyiben megfelelő a belátási képességük. Magyarországon egyébként az 1908-as Büntetőnovella alapján már egyszer hatályban volt az értelmi-erkölcsi fejlettség bírói mérlegelésének kötelezettsége. A vonatkozó ENSZ dokumentumok (például az ENSZ 1989. évi Gyermekjogi Egyezménye vagy az 1985-ös úgynevezett pekingi szabályok a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási rendszeréről) szellemiségéből szerintem egyébként nem az életkornak ez a fajta leszállítása következne, hanem a gyermekvédelmi rendszer nagyobb differenciálása. Vagyis az, hogy a 12-14 életév közötti bűnelkövetővel ne a büntető igazságszolgáltatás, hanem a fiatal életkori sajátosságaihoz, az elkövetett tette súlyához és jellegéhez igazodó gyermekvédelmi intézmény foglalkozzon. Ha viszont már megtörtént az életkornak a bűncselekményekre koncentráló szelektív leszállítása, akkor a büntető igazságszolgáltatáson belül kell a 12-14 éven aluliakra vonatkozó olyan intézményi és személyi feltételeket kialakítani, hogy érvényesülhessen a Btk. vonatkozó célja: „a fiatalkorú helyes irányba fejlődjön, és a társadalom hasznos tagjává váljon.”


Lévay Miklós (1954) az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 1980-ban végzett, ezt követően egy évig ügyészségi fogalmazóként dolgozott a Fővárosi Főügyészségen. 1984-ben bírói-ügyészi szakvizsgát tett. 1981 augusztusától 2004 júliusáig a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának főállású oktatója, 1995–2006 között a Bűnügyi Tudományok Intézetének igazgatója 1992–2000 között dékánhelyettes, 2000-től 2004-ig dékán. 2001–2004 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara Bűnügyi Tudományok Intézetében részfoglalkozású egyetemi tanár. 2004. március 1-je óta dolgozik az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 2004 októberétől a Kriminológiai Tanszék vezetője, 2006. július 1-jétől 2007. március 31-ig az ELTE általános rektorhelyettese. A Kábítószerek és a bűnözés című könyve (1992) az első monográfia hazánkban, amely a modernkori drogprobléma kriminológiai és büntetőjogi kérdéseiről szól. 1998-ban habilitált, 1998-tól egyetemi tanár. 2007. április 21-től az Alkotmánybíróság tagja. 2011 szeptemberétől szakfelelőse a Kriminológiai mesterképzésnek az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Tagja a Magyar Kriminológiai Társaság Igazgató Tanácsának, az Országos Kriminológiai Intézet Tudományos Tanácsának. 2009-ben az Európai Kriminológia Társaság három évre elnökévé választotta. Tagja a Nemzetközi Kriminológiai Társaság Tudományos Tanácsának. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának vezetése 2013. szeptember 9-én Lippay-díjjal ismerte el oktatói, tudományos, kari és egyetemi közéleti tevékenysége, a kriminológia mesterképzés, illetve az Európai Kriminológiai Társaság 2013. évi konferenciájának szervezése érdekében kifejtett áldozatos munkáját. 2013 tavaszán az ENSZ főtitkára öt évre kinevezte az ENSZ Bűnmegelőzési és Bűnözés Kontrolljával Foglalkozó Európai Intézete (HEUNI) Tanácsadó Testülete elnökévé.

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐJOG
ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG
KRIMINOLÓGIA