Dr. Szecskay András

2017. július 20. Török Soma, Budapest

Az Országgyűlés május végén elfogadta az új választottbírósági törvényt, amely a polgári per elsődleges alternatívájaként funkcionáló választottbírósági eljárás szabályait reformálja meg. Ennek kapcsán Szecskay András ügyvéddel, számos választottbíróság választottbírói listára felvett választottbíróval beszélgettünk a választottbírósági eljárások magyarországi helyzetéről, megítéléséről és kultúrájáról, az új törvény megalkotásának indokoltságáról és vitatott rendelkezéseiről.

Kezdjük azzal, hogy mit is jelent tulajdonképpen az, hogy a felek jogvitájukat választottbírósági úton rendezik? Miért van erre szükség? Ön hogyan került kapcsolatba a választottbíróság szervezetrendszerével?

A kérdések megválaszolásával fordított sorrendben haladnék: az én találkozásom a választottbírósággal voltaképpen szükségszerű volt. Mikor ügyvédjelöltként Budapestre kerültem, talán nem meglepő módon, sokat jártam a bíróságokra, a kezdet kezdetén még büntetőügyekben is eljártam. Mind jelentősebbé váló peres tapasztalattal a hátam mögött természetes volt, hogy az évek során egyre gyakrabban fordultam meg a hazai választottbíróságok előtt, majd pedig ez a tapasztalat az idő előrehaladtával nemzetközivé is terebélyesedett. Ezzel párhuzamosan fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ezekben az eljárásokban érdemes lenne nem csak ügyvédként részt venni. Jó egy évtizeddel ezelőtt magam is választottbíróvá avanzsáltam, ezeket az ügyeket tehát a másik oldalról is igyekszem segíteni.

Magát a választottbírósági utat egy, a jogviták alternatív rendezésére szolgáló rendkívül hatékony intézménynek tartom. A választottbírói vitarendezésnek bár számtalan olyan attribútuma van, amelyet mint a felek számára fontos ismérvet fel lehetne sorolni, e terjedelmes listáról kiemelni rendszerint mégis az eljárás függetlenségét, hatékonyságát és gyorsaságát szokták – mindehhez pedig hozzájárul még egy nagyon fontos tényező. Amellett, hogy tisztelője vagyok a magyar bírói karnak és a magyar bíráknak, akiknek szakértelméhez, függetlenségéhez és lelkiismeretességéhez szemernyi kétség sem férhet, mégiscsak el kell mondani, hogy választott hivatásuk sajátosságainál fogva a bírák tipikusan távol vannak a szoros értelemben vett gazdasági valóságtól, hiszen nem résztvevői annak. Ebből kifolyólag pedig nem ritka, hogy egy-egy ítélet nagyon távol áll az élettől.

Dr. Szecskay András

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Amennyire én a saját tapasztalataim alapján látom, a felek egy-egy tranzakció során eleve óriási hangsúlyt fektetnek a megelőzésre, és már az alkufolyamat során arra törekszenek, hogy az összes, potenciálisan jogvitához vezető kérdést előre rendezzék. Egy bíró, aki ezekből a tranzakciókból csak a vitás helyzetet érzékeli, némi képzavarral élve, mintha csak a jéghegy csúcsát látná.

Igen, azt hiszem, ez egy egészen jó hasonlat. A választottbírák mindenhol a gyakorlat világából érkeznek, rendszerint olyan ügyvédek, akik tevékenységük során maguk is sok esetben találkoznak hasonló ügyekkel, mint amelyben éppen ítélkezniük kell. Ennél fogva a birtokukban van egy olyan praktikus, életszagú megközelítésmód, amely a gazdasági racionalitáshoz leginkább közelítő pragmatikus megoldás, ítélet meghozatalát, egyezség létrehozását teszi lehetővé.

A világon számos olyan, nagyon komoly szervezeti infrastruktúrával és több ezer fős személyzettel működő nemzetközi ügyvédi iroda van, amelyeknél a gazdasági, vállalatfelvásárlási tranzakciókat (M&A – a szerző megj.) és a peres vitarendezést egymástól elkülönülő, az adott területre szakosodott munkacsoportok végzik. Ha például bennünket néz, mi magyar viszonylatban nagy ügyvédi irodának számítunk, az én szakterületemre tartozik mégis az M&A tranzakciók során történő tanácsadás és a peres vitarendezés egyaránt. Más jogász, ügyvéd kolléga meglepődik néha ezen, és meglepettségüknek hangot adva kérdezik, hogy ez a két tevékenységi kör mégis hogyan fér meg egymás mellett. Választottbírák között azonban ez a felállás igen gyakorinak mondható, az a jó választottbíró, aki ismeri a tranzakciók részleteit és dinamikáját.

Külföldön a választottbírók általában olyan jogászok és ügyvédek, akik – a korábbiakban elmondottakkal összhangban és a hivatásos magyar bíróktól eltérően – a gazdaság aktív részvevőjeként, azzal együtt, abban működve rajta tartják a kezüket egy-egy tranzakció pulzusán. Ezek a kollégák, akárcsak magam is, pontosan tudják, tudjuk, hogy milyen tanácsadóként részt venni egy alkufolyamatban, hogy milyen problémákat, adott esetben konfliktusokat eredményezhet az, amikor egy-egy tranzakció folyamán „kiesnek a csontvázak a szekrényből”, illetve, hogy milyen feszült tud lenni a hangulat egy tranzakció zárásakor. A választottbírók életszerű hozzáállása az ügyekhez mind-mind ilyen tapasztalatokból fakad.

Beszélhetünk-e olyan esetről, amikor a kialakult konfliktus egész egyszerűen nem üti meg a választottbírósági vitarendezés ingerküszöbét? Amikor azt mondják a felek, hogy bár adott egy probléma, ezzel azért mégsem fogunk választottbírósághoz fordulni? Egyáltalán, milyen szempontok játszanak közre ezen út választásakor?

Ilyen ingerküszöbről tapasztalataim szerint nem beszélhetünk általánosságban, ami viszont a vitarendezési mód megválasztásánál rendszerint kiemelten lényeges tényezőként szokott felmerülni, az nem más, mint a költség. Első ránézésre és elterjedt vélekedés szerint ugyanis a rendes bírósági eljárás kevésbé költségesnek tűnhet, hiszen annak van egy maximált illetéke, amelynek köszönhetően az eljárás megindításának költségei kétségtelenül alacsonyabbak. Ha mindezzel szembe állítjuk ugyanakkor azt a nehezen figyelmen kívül hagyható tényt, hogy egy rendes bírósági eljárásban mennyi idő után születik ítélet, hogy ott két jogorvoslati lehetőség van, hogy mennyi kellemetlenséggel és ismételten az ügyre fordítandó munkaórával jár egy új eljárásra utasítás, a választottbírósági eljárás költségeiről kialakult kép máris árnyaltabbá válik. Csak hogy egy saját gyakorlatomból származó példát említsek: nálunk az eddigi listavezető egy csaknem húsz évig (!) folyó per volt, amelyben előfordult, hogy az ügyre kiszignált bíróval nem is találkoztunk, jóllehet az ügy majd egy évig nála volt, mígnem új bíróra szignálták, az eljárás végére pedig a kamat összege meghaladta a tőkekövetelés összegét. Egy választottbírósági eljárás ehhez képest egy-három év alatt lezárul, mégpedig véglegesen, hiszen egy választottbírói ítélettel szemben csak igen szűk körben lehet érvénytelenítési kérelemmel élni. Ezzel viszont semmi baj nincsen, hiszen a felek akarták így. Azért vitték választottbíróság elé a jogvitájukat, mert annak gyors, hatékony és szakszerű elbírálását várták tőle.

Dr. Szecskay András

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

További nagyon lényeges szempont a választottbírói út kikötésekor a befektetői bizalom szem előtt tartása. Hiszen amint egy gazdasági tranzakcióban akár résztvevőként, akár áttételesebben megjelenik egy külföldi érdek, akkor az a lehetséges jogviták tekintetében minden bizonnyal hamarabb fog előnyben részesíteni egy, a jogvita eldöntésének letéteményeseként általa kijelölt hivatásost, mint egy olyan bírót, aki döntésében és személyében annak az országnak a bírói hivatásrendjéhez tartozik, amelyben ő maga idegen. Pontosan tudom, hogy ez így felületes, igaztalan és általános, de azt is tudom, hogy hogyan érez és vélekedik egy külföldi befektető, különösen, ha van választása. A választottbírói út lehetősége tehát végső soron, mint mondtam, a befektetők bizalmának része. Ezért volt alapjaiban elhibázott 2012-ben kizárni a választottbírósági utat a nemzeti vagyont érintő jogvitákból. Nem csoda, hogy a szabály nem volt sokáig hatályban.

A választottbírósági eljárás a rendes bírósági eljárásoktól eltérően zártkörű. Egy polgári per milyenségéről, ha máshonnan nem, hát a valóságtól gyakran igencsak elrugaszkodott filmekből, de talán még a laikusoknak is van némi elképzelése, választottbírósági eljáráson viszont a szakmabeliek közül is kevesen járnak. Hogy kell egy ilyen tárgyalást elképzelni? Van-e például tere annak, hogy az eljárásban részt vevők egy bensőséges szakma prominens képviselőiként nagy valószínűséggel ismerik egymást?

A választottbírósági eljárás némiképp talán informálisabb, ez azonban kimerül annyiban, hogy a rendes bírósági eljárással ellentétben itt a felszólaló képviselő ülve maradhat, ha az eljáró bírói tanácshoz beszél, továbbá nem kell talárt viselni. Fontosnak tartom azonban leszögezni, hogy ennél további kötetlenség nem jellemzi az eljárást. Nincsen határidő-tévesztés, a tárgyalóteremben, még ha ismerjük is egymást, nincs tegeződés, nincs haverkodás, kikacsintás vagy bármiféle „színpadi félre”, mindenki azt a pozíciót tölti be, ami az eljárásban neki szerepként jutott. Ezt a hozzáállást külföldön nagyon komolyan veszik, egy-egy választottbíró megítélése, értékelése nagyban múlik ezen. A gyengekezű bírót a választottbírósági eljárásokban sem kedvelik, de ugyanígy nem kívánatos a szükségtelenül formális bíró sem. Ha néha lazább is a légkör, ez egyáltalán nem jelenti, és nem is jelentheti azt, hogy bármi olyasmi előfordulna, ami negatív elbírálás alá eshetne. Külföldön ezt talán kissé túlhangsúlyozzák, de ennek garanciális jelentősége is van.

A zártkörűség egyébként alapvetően egyrészt azt a célt szolgálja, hogy a peres felek jogvitája a privát szférájukban maradjon, másrészt azt is, hogy a vitatkozó felek közeledhessenek egymás felé. A tárgyalások során elhangozhat olyasmi, amely egyiküket-másikukat az aktuális álláspontjuk megváltoztatására, revideálására sarkallhatja. Olyan is előfordul, hogy a felek a tárgyalások során „időt kérnek”, majd az eljárás keretei közül kilépve, a jog szempontjából valóban az informalitás síkjára lépve tárgyalásba kezdenek egymással. A választottbírósági eljárást ez a lehetőség persze véletlenül sem teszi hasonlatossá a mediációhoz, hiszen a célok alapvetően mások: a választottbírósági eljárásnak egy kötelező érvényű, ám hatékony, előnyös ítélet meghozatala a célja. A zártkörűségnek pedig mindemellett van egy másik, nagyon is gyakorlati indoka is.

A választottbíróság előtt eljáró feleknek – rendszerint a nagy volumenű, gazdasági jellegű jogvitákra tekintettel – szinte mindig van olyan üzleti titka, amelynek zárt ajtók mögött maradásához, külön intézkedés nélkül is titokként való kezeléséhez valamelyiküknek, vagy akár mind kettejüknek méltányolandó érdeke fűződik. Zárt tárgyalást a rendes bíróságoktól is lehet kérni, itt azonban az ügyek kis hányadában merül csak fel olyan üzleti titok, amelyre tekintettel a zárt tárgyalás elrendelése valóban szükséges lenne. Emellett persze a polgári perben is van mód az üzleti titok tárgyaláson kívül történő megfelelő kezelésére, erre azonban megfelelő végzést kell hozni. Több mint negyven éve vagyok a pályán, de tanulni vágyó joghallgatókat leszámítva én olyannal még nem találkoztam, hogy az érintett feleken kívül valaki más is be akart volna menni egy tárgyalásra.

Most térjünk át az új választottbírósági törvényre! Már az új Pp. megalkotása előtt is voltak olyan álláspontok, amelyek szerint annak megalkotása elhamarkodott, felesleges jogalkotói tett lenne. Az új választottbírósági törvény indokolása szerint az új törvény elfogadására azért volt szükség, hogy a magyar vállalkozások a külföldi partnereikkel kötött szerződésekben nagyobb arányban tudják elérni magyarországi állandó választottbíróság kikötését.

Hm, érdekes, én ezt egészen másképpen, várható hatását tekintve pont fordítva látom, ugyanis véleményem szerint csökkenni fog a választottbírósági ügyek száma. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy az új törvény megalkotására szükség volt. Ha összeveti a régi és az új törvényszöveget, látni fogja, hogy ami a régi törvényhez képest valóban újítást jelent, az jó, ha egy oldalt kitesz. Ez a valódi, egyoldalnyi újítás tartalmazza ráadásul az új szabályozás legérzékenyebb, legfájóbb pontját, az eljárásújítás frissen bevezetett, teljesen felesleges és horrorisztikus intézményét, amely a választottbírósági eljárás egész szellemiségét ássa alá, veszi semmibe.

Dr. Szecskay András

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Mint arról már a korábbiakban szó volt, az eljárás alappillérei közé tartozik a gyorsaság, a hatékonyság és a véglegesség, a felek ezekre alapozva és számítva választják a vitarendezés e formáját a rendes bírósági eljárással szemben. Ha az ítélet meghozatala után a vitás kérdés az eljárásújítás lehetőségének köszönhetően még egy évig lebegni kényszerül, az a választottbírósági út egyik nagy előnyét, és létjogosultságának egyik indokát alapjaiban rengeti meg. A törvénytervezet tanulmányozása során végeztünk némi kutatást, de ezt a jogintézményt a szabályzatok – a teljesség igénye nélkül az UNCITRAL, az ICSID, az ICC, a Londoni Nemzetközi Választottbíróság és még néhány szabályzata – nem ismerik, arról nem is beszélve, hogy a jogintézmény a választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló New-York-i Konvenció szellemiségével is szembe megy. Internetes kutatásunk alapján ez a jogintézmény jelenleg egyedül Libanonban ismert, más nyomot az eljárásújítás létezésére nemigen találtunk. Nem tudjuk hát, hogy milyen meggondolás vezette a jogalkotót ennek törvénybe ültetésekor. Kiszámíthatatlan, hogy ebből mi lesz, a kockázatokkal pedig aligha számoltak.

Az eljárásújítás intézménye nagymértékben erodálhatja a magyar választottbírósági eljárás igénybe vétele iránti szimpátiát – e jogintézménnyel szembesülve a felek inkább fogják elvinni jogvitájukat az UNCITRAL, vagy más nemzetközi fórum elé. Arról nem is beszélve, hogy nekem és minden lelkiismeretes jogi képviselőnek tájékoztatni kell az ügyfelet az eljárásban rejlő kockázatokról, buktatókról, ennél fogva tehát csak erről a kockázatról való tájékoztatással javasolhatom magyar választottbíróság kikötését az új törvény hatályba lépését követően. Ez komoly versenyhátrányhoz vezethet, bár a helyzetünk amúgy is sokat romlott – Budapest sajnos nem tudott a választottbíráskodás regionális központjává válni. Minden ideális lehetett volna, de az osztrákok valahogy jobban csinálták, így jelenleg a bécsi a legprosperálóbb választottbíróság a régióban. Az új választottbírósági törvény pedig aligha fogja megfordítani ezt a tendenciát.

Komoly átstrukturálások is történtek, az új törvény értelmében a jövő évtől megszűnik a Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság és az Energetikai Állandó Választottbíróság, amely utóbbinál Ön is a választottbírói listára felvett választottbíró. Ezek beintegrálódnak az MKIK mellett szervezett Kereskedelmi Választottbíróságba. Megmarad viszont a Sport Választottbíróság, és a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Választottbírósága, mely utóbbinak Ön elnökségi tagja is. Miért pont így alakult ki az új struktúra?

Jól mutatja az agrártárca és a sporttárca lobbierejét, hogy pont ez a két választottbíróság maradhat fent. Az viszont egyáltalán nem világos, hogy mi szükség volt a Pénz- és Tőkepiaci Választottbíróság és az Állandó Energetikai Választottbíróság beolvasztására. Szerintem semmi.

Ha viszont így alakult, akkor a Sport Állandó Választottbíróság megtartását még helyénvalónak tudom tartani. Egy-egy ilyen jellegű jogvita valóban speciális szaktudást igényel, továbbá a sporttal kapcsolatos választottbíráskodás nemzetközi színtéren is elkülönült, kiforrott apparátussal és főként sajátos és terjedelmes belső, a sportjogviszony szereplői számára elfogadás útján kötelező szabályrendszerrel rendelkezik.

Ugyanakkor az Agrárkamara melletti választottbíróság külön való megtartását sem az ügyek száma, sem azok jelentősége vagy specialitása nem indokolja. Az Agrárkamarai Válaszztottbíróság előtti ügyek nem speciálisabbak, mint az energetikai vagy a tőkepiaci jogviták. Ha azokat beolvasztották, akkor miért a kivétel és fordítva? Mindemellett a beolvasztás volt a szükségtelen lépés, hiszen mindkét beolvasztott választottbíróságnak volt egy speciális jogterülete.

Kit és miért zavar az, ha több állandó választottbíróság működik? Mondom mindezt annak ellenére, hogy az Agrárkamarai Választottbíróságnak elnökségi tagja is vagyok, az elnök maga pedig régi kedves kollégám, jó barátom. Mellette szóló érv lehet ugyan, hogy a magyar politika a mezőgazdasági ingatlanokkal kapcsolatos kérdések rendezését, azok gazdasági súlyánál fogva, előszeretettel bízná egy különlegesnek mondott bírói grémiumra. Csakhogy ezeket a kérdéseket az MKIK is gond nélkül, kielégítően tudta és tudná rendezni. Az energetikai vagy tőkepiaci jogot meg lehet tanulni, az agrárjogot nem? Úgy érzem, hogy a jogalkotó nem azonos mércével mért.

Az Energetikai Állandó Választottbíróság ügyforgalmáról nem tudok pontos adatokat, de az összbírói értekezleteken nem a nyomasztó ügyteher megtárgyalása volt a jellemző. Az viszont tény, hogy esetenként kiemelkedő értékű és jelentőségű ügyeket tárgyalt ez a választottbíróság. Ha az ember januárban vagy februárban kap egy 1/folyó év sorszámú ügyet, aligha vonja össze a szemöldökét, ha viszont mindez szeptemberben-októberben történik, az legalábbis némi gyanúra adhat okot.

A Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság, amennyire én tudom, egészen más jellegű kihívásokkal szembesül. Ott viszont érezhető ügyteherrel folyik a munka. Elvi kifogásként fogalmazható meg ugyanakkor a szabályozásával és működésével kapcsolatosan, hogy az egy-egy jogvitában ítélkezendő bírói tanács tagjait csakis a választottbíróság listájáról lehet kijelölni. Annak tehát nem csupán ajánlati értéke van, hanem egyben egy jelölési korlát is. Ez - megítélésem szerint - ellentétes a választottbíráskodás szellemiségével! Arról nem is beszélve, hogy a kötött lista mennyire nehézkessé teszi a bíróválasztást. Volt olyan angol nyelvű potenciális ügyünk, ahol egyszerűen nem tudtunk választottbírót jelölni, mert azok a bírók, akik nem voltak összeférhetetlenek valamilyen okból, és megvolt a szükséges bizalom is irányukba, nem beszéltek tárgyalásvezetési szinten angol nyelven. Szerencsére a jogvita megoldódott egy egyezséggel.

Összességében, úgy vélem, hogy a választottbírósági szervezetrendszer ilyen átstrukturálását érdemben semmi nem tette szükségessé, bár szervezeti problémák és az adott választottbíróság ügyforgalma befolyásolhatta a döntést. A valódi motivációt nem ismerem.

Dr. Szecskay András

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Az új törvény a korábbi évek joggyakorlatával és jogegységi határozataival összhangban expressis verbis kizárja a fogyasztói jogvitákat a választottbíróságokról. Mi a véleménye erről?

Úgy gondolom, ez helyénvaló így. A fogyasztói jogviták terrénuma nem a választottbíróság, a fogyasztó nincs abban a helyzetben, hogy egy választottbíróság előtt folyó jogvitában hatékonyan képviselje önmagát. És azt is tegyük hozzá, hogy a választottbíróság feladata sem fogyasztói jogviták elbírálása, egész egyszerűen máshogy van kalibrálva ez a két terület. Ez a szabály reális, és helyénvaló is. A fogyasztóvédelmi magánjogban - uniós szabály nyomán - alapvetően tilos a választottbíróság kikötése (itt most nem említve a lehetséges kivételeket), és ha lehetséges is, akkor is szokatlan kikötés lenne, valamint a fogyasztót nem illetheti meg költségmentesség sem, nem folyhat a per a fogyasztóhoz legközelebb eső bíróságon, míg a rendes peres eljárásban ez utóbbiakra mód van. Két másik dolog viszont sokkal kevésbé helyénvaló, és ezeket mindenképpen szeretném ehelyütt is észrevételezni.

Az MKIK mellett az új törvény hatályba lépésével felállítandó Kereskedelmi Választottbíróság ajánlási listáján kizáró ok lesz a 70. életév betöltése. Ezt nem azért tartom roppant kínos, elhibázott rendelkezésnek, mert belátható időn belül magam is az ide tartozók körét fogom gyarapítani, hanem főként azért (és itt nem magamról beszélek természetesen), mert ezzel lefejezik a választottbíróság színe-javát. A legnagyobb tiszteletnek örvendő, nagytudású, tökéletesen feddhetetlen, legtapasztaltabb szaktekintélyeket rekesztik ki ezzel a rendelkezéssel abból, hogy a választottbíróság elé vitt nagy értékű, esetenként pedig rendkívül bonyolult ügyekben ítélkezhessenek. Egyetemi professzorok, egykori felsőbírósági hivatásos bírák életútnyi tapasztalattal, volt alkotmánybírók és a legtöbbet foglalkoztatott ügyvédek – hogy csak néhány nevet említsek: Vékás Lajos, Németh János, Harmathy Attila, Martonyi János, Sárközy Tamás, Solt Pál, Horváth Éva vagy Bánáti János – e rendelkezés következtében mindannyian elesnek attól a lehetőségtől, hogy a mindig kéznél lévő listáról legyenek kijelölhetőek. Ettől persze lehetnek a fél által választott választottbírók, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a felek elsősorban a listáról jelölnek választottbírót és így nem fognak egyből rájuk gondolni. Külföldön számtalan nagytekintélyű, gyakran foglalkoztatott 70 éve feletti választottbíróval találkozunk a különféle ajánlási listákon. Az életkornak a szakmai képességre, választottbírói alkalmasságra való kihatásának megítélését nem a törvényhozóra és az általánosságra, hanem a felekre és a konkrét helyzet megítélésére kellene bízni.

A másik dolog, amit szeretnék kiemelni, egészen más okokból problematikus. Az új törvény hatályba lépésével a Kereskedelmi Választottbíróság elnökségében helyet foglalók nem járhatnak majd el választottbíróként. Olyanok fogják tehát irányítani a választottbíróságon folyó munkát, akik az effektív ítélkezés szempontjából nem rendelkeznek aktuális és releváns tapasztalattal. Az új törvény értelmében ráadásul az eljáró választottbírót, vagy a tanács elnökét az elnökség jelöli ki abban az esetben, ha azok személyében a felek nem tudnak megállapodni. A választottbíróság elnökségébe az elnököt és két tagot az MKIK, egy-egy tagot pedig a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal, a Budapesti Értéktőzsde Zrt., a Magyar Bankszövetség, valamint a Magyar Ügyvédi Kamara delegál. Kinek-kinek saját fejszámolására bíznám, hogy hogyan alakul a többségi határozat, különösen állami érdekeltséget hordozó jogvitában, ha az elnökségnek kell kijelölnie az adott tanács elnökét, amennyiben a felek nem tudnak megállapodni. Anélkül, hogy a vészharang kongatásának szándéka vezérelne, óvatosan azért feltenném a kérdést: nem vet-e fel bizonyos szintű aggályokat a rendszer ilyen módon történt kialakítása a választottbírósági eljárás függetlensége és az iránta való bizalom szempontjából?

Ön ügyvédi, választottbírói tevékenysége mellett a szakma önigazgatásában is tevékeny szerepet vállal, hiszen elnökhelyettese a Magyar Ügyvédi Kamarának és a Budapesti Ügyvédi Kamarának is. Zárszóként ebbéli minőségében kérdezem: mi a véleménye a szintén nemrégiben elfogadott új ügyvédi törvényről?

Örömmel üdvözlöm! Az új törvény megalkotására első sorban a jogtanácsosok kamarai integrációja miatt volt szükség, de úgy gondolom, hogy e részfeladat színvonalas megoldásán túl jó munkát végeztünk az új törvényt érintő számos más területen is. A törvénytervezet előkészítésekor több kamarai csoport dolgozott az egyes kérdéseken, és az Igazságügyi Minisztériummal is hathatós, komoly koordináció valósult meg.

Én a törvény nemzetközi, európai uniós szabályozást érintő vonatkozásaival foglalkoztam, amelyekkel nagy zűrök egyébként eddig sem voltak, hiszen ezeket a jelenleg még hatályban lévő ügyvédi törvény is teljes mértékben eurokonform módon kezeli. Az első nagy lépést e körben egyébként még az 1990-es években, a rendszerváltozást követően tettük meg, ekkor iktatták ugyanis be a szabályozásba a külföldi jogi tanácsadó intézményét. Később, az Európai Unióhoz való csatlakozáskor az ügyvédekre vonatkozó EU irányelveknek megfelelően pedig az európai közösségi jogászét. Az új törvényben végrehajtottunk néhány kisebb korrekciót, de alapvető változtatásokra nem volt szükség, ezzel a területtel minden rendben van. A Budapesti Ügyvédi Kamaránál körülbelül egy tucat külföldi jogi tanácsadót regisztráltunk, és mintegy 30-40 bejegyzett európai közösségi jogász van jelenleg Magyarországon. Az ő számuk a területi ügyvédi kamaráknál elenyésző.

Ami pedig a jogtanácsosi integráció mellett a legüdvözlendőbb újítás, az a kötelező szakmai továbbképzések törvényi szintű előírása. Ez egy megkerülhetetlen téma, amellyel európai szinten is elmaradásban voltunk, az új ügyvédi törvény hatályba lépésével azonban a magyarországi ügyvédség versenyképessége mindenféleképpen erősödni fog.


Szecskay András a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán szerezte diplomáját 1973-ban, summa cum laude minősítéssel. 1990-ben részt vett a Canada-Eastern European Lawyers Internship programban (Ottawa, Kanada).1975 és 1992 között az SBG&K Budapesti Ügyvédi és Szabadalmi Iroda partnere, majd megalapítja a nemzetközi ügyfél- és tevékenységi körrel rendelkező Szecskay Ügyvédi Irodát, amelynek azóta is vezető partnere. A Szecskay Ügyvédi Irodát több jogterületen, így a peres vitarendezés területén is a különböző szakmai kiadványok évről évre az elsők között rangsorolják. Szecskay András emellett a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) mellett szervezett Állandó Választottbíróság, az Energetikai Állandó Választottbíróság és a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Választottbíróságának választottbírói listára felvett választottbírája, a Magyar Ügyvédi Kamara és a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökhelyettese.

  • kapcsolódó anyagok
VÁLASZTOTTBÍRÓSÁG
JOGALKOTÁS