Dr. Jakab András

2010. április 19. dr. Antal Attila, Budapest

Hazánkban elsőként indul útjára a jogászi érvelőképesség pallérozására hivatott szaklap, a negyedévenként megjelenő Jogesetek Magyarázata (JeMa). Az „ítéletkritika” műfajának népszerűsítését célul kitűző folyóirat azonban korántsem szellemi előzmények nélküli. Erről beszélgettünk Dr. Jakab András alkotmányjogásszal, a JeMa főszerkesztőjével.

A 2008-as, Önnel készült interjúnkban azzal váltunk el Öntől, hogy folyamatban voltak az Alkotmány-kommentár munkálatai. 2010-re elkészült a kétkötetes mű. A Jogesetek Magyarázata (JeMa) című folyóirat ötlete a szerkesztői munka során vetődött fel, vagy pedig már régebb óta a „levegőben lógott”?

A két projekt önálló ugyan, de háttér-filozófiájuk hasonló, nevezetesen a jogászi érvelés színvonalának emelését célozzák. Magyarországon jelenleg van egy problematikus (de sajnos igen elterjedtnek tekinthető) jogtudományi szerepfelfogás, amely szerint a jogtudomány feladata az lenne, hogy rendszerezze a jogszabályi rendelkezéseket és a hozzájuk kapcsolódó bírói döntéseket (esetleg ugyanezt megtegye külföldi jogrendekkel jog-összehasonlításként), majd a hallomásokból megismert különféle jogalkalmazási problémák nyomán új jogszabályszöveget javasoljon. Ez a szerepfelfogás azonban távol áll a nyugat-európai mintáktól és a szocializmus előtti gyakorlattól is: úgy is mondhatjuk, hogy ez a jogtudomány-felfogás (legalábbis jelen formájában nálunk) szocialista örökség.

Ez első hallásra nekem kissé meglepőnek tűnik. Ki tudná fejteni, hogy a de lege ferenda javaslatok jogtudományi megfogalmazása mitől szocialista örökség?

Önmagában a de lege ferenda javaslatok megfogalmazása nem szocialista örökség, de azok viszonylag magas aránya az. Ez Nyugat-Európában valami egészen egzotikus és ritka műfaj; ott a jogtudósok energiájukat a meglévő jogszabályok értelmezésére és fogalmi rendszerépítésre fordítják. Nincsenek pontos statisztikai adataim az arányokról, de a különbség nagyon szembetűnő, ha nyugati jogi lapokat és magyar jogi lapokat egymás után lapozgatunk. Míg a szocializmus idején a jogtudományt elsősorban a jogalkotás segítőjeként fogták fel, addig a hagyományos felfogás (néhány kivétellel) inkább a jogalkalmazást segítő ténykedésnek látta és látja azt. A szocializmus idején ugyanis a központi jogalkotói akarat korlátlanságát és teljességét vallották. A korlátlanság közismertebb nevén a demokratikus centralizmus és a hatalom egységének elve volt, a teljesség pedig azt jelentette, hogy úgy gondolták, a jogalkotó előre láthat és megoldhat minden kérdést. Ha esetleg a jogalkalmazó számára mégis nyitva hagy valamit (például büntetési tételek tól-ig-szerű meghatározása), akkor az azért van, mert maga a jogalkotó is látja, hogy nyitva kell hagyni a kérdést. Az azonban kívül esett az elképzelhető helyzeteken, hogy a jogalkotó nem látja előre a kérdést. A problémamegoldó, kreatív és erkölcsi felelősséggel rendelkező bíró helyett a mindenható jogalkotón volt a hangsúly. A bírák szerepét kisebbnek látták és láttatták a valósnál, paragrafusautomatává akarták változtatni őket (az autonómia egy diktatúrában ugyanis nemkívánatos). Érdekes mód létezett ugyan a Legfelsőbb Bíróságon kvázi-normatív jellegű döntés, de ezt azzal a leegyszerűsítő magyarázattal intézték el, hogy a törvény különféle értelmezései közül való helyes választásról van szó csupán. Ha úgy tetszik, a probléma elméletileg feldolgozatlan és alulreflektált maradt. A valós helyzet ugyanis az, hogy a bírák néha úgy kényszerülnek dönteni, hogy a jogszabály szövege nem ad sok útmutatót. A jogtudományban azonban (ellentétben például a természettudományokkal) valamely helyzet leírása magára a helyzetre is kihat. Ha tehát folyton azt sugalljuk, hogy a bíró csak a törvény szája, akkor bizony a bírók tényleg bátortalanabbak lesznek. Különösen, ha jogszabályi probléma esetén minden további nélkül lehetett módosítani a kérdéses jogszabályt. Az sem véletlen, hogy e posztszocialista jogtudományi világképen a rendszerváltás után leginkább az alkotmányjogban sikerült túllépni. Itt ugyanis nem lehetett a jogalkotóhoz megoldásért szaladgálni, hiszen az esetek túlnyomó részében a kétharmados többség nem volt adott, azaz a jogalkotó cselekvésre képtelen volt. Ez azt jelentette, hogy előre nem látott helyzeteket kellett (akár az alkotmánybíráskodásban, akár a jogtudományban) megoldani egy olyan szöveg alapján, amely közvetlenül és kifejezetten nem is rendelkezett a kérdésről, vagy épp általánosságuk miatt egymásnak látszólag ellentmondó elvont rendelkezéseket kellett összeegyeztetni. No hát pontosan itt kezdődne a jogtudományi gondolkodás és a jogalkalmazói képesség. Jogászilag nem nagy kunszt ugyanis egyértelmű rendelkezéseket ráolvasni valamely esetre (bizonyítási problémák persze lehetnek, de a jogi része jóval egyszerűbb). Absztrakt és merev (azaz nehezen változtatható) rendelkezésekkel dolgozni jóval nehezebb, sokkal komolyabb szakmai felkészültséget igényel. Ilyen esetekben érvelni kell különféle értelmezések mellett. Ugyancsak sokat segített az alkotmányjogi érvelések színvonalának emelésében, hogy az Alkotmánybíróságon létezik a különvélemények és a párhuzamos vélemények intézménye. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az „odakent” érveléseket a kisebbség darabokra szedheti. Ennek fenyegető árnyéka mindenképpen alaposabb érvelésre kényszeríti a többségi vélemény megfogalmazóit is – alaposabb érvelés alatt azt értve, hogy a lehetséges ellenérveket is igyekeznek (előre) megválaszolni, valamint a saját álláspont mellett nem csupán egy érvet, hanem lehetőleg többet is felsorolnak. Ráadásul a külön- és párhuzamos vélemények rendszere egyértelműbben mutatja, hogy egyazon esetre többféle megoldást lehet adni, amelyek nem intézhetők el a „helyes–helytelen” dichotómiában, hanem inkább csak „helyesebbként” vagy „kevésbé helyesként” lehet leírni őket. Az utóbbiak közti választás tehát nem „a” helyes megoldás választása, hanem érvelés kérdése.

Ez meggyőzően hangzik az alkotmányjogban, de mi köze ennek a többi jogághoz és a rendesbíróságokhoz?

Pontosan erről van szó: sajnos kevesebb, mint kellene. Ezen szeretne ez a folyóirat változtatni. Tulajdonképpen kettős paradigmaváltást szeretnénk elérni: egy jogtudományit és egy jogalkalmazásit. Ebben a sorrendben szólnék néhány szót ezekről.

A jogalkalmazás munkájának segítése
„A jogtudomány ugyanis nem csupán a szabályok (és a hozzájuk kapcsolódó bírói döntések) rendszerezése, hanem fogalmi rendszer és gondolkodási stílus. Természetesen arra van szükség, hogy ezt céltudatosan műveljük, ez a cél pedig a jogalkalmazás munkájának segítése kell legyen.”
1847-ben egy azóta közismertté vált előadásában (Die Werthlosigkeit der Jurisprudenz als Wissenschaft) Julius Hermann von Kirchmann akkori berlini főügyész azt állította, hogy a jogtudomány egy „tudományosan értéktelen” tevékenység, hiszen elég a törvényhozó egyetlen tollvonása, és lehet kidobni az egész könyvtárat. Azóta a jogtudomány önreflexiójáról szóló irodalomban ezt a munkát rendszeresen idézik, és a kérdésben mellesleg nyilván egzisztenciálisan is érdekelt jogtudósok próbálják újból és újból megmutatni annak téves mivoltát. Egy szemléletes példával érzékeltetném a kérdést: ha Kirchmann-nak valóban igaza lenne, akkor manapság már teljesen haszontalan volna Szladits Károly vagy Angyal Pál műveinek forgatása. Ez azonban nem így van. Hasonlóan hasznos lehet esetenként például német BGB- vagy Strafgesetzbuch-kommentárok olvasgatása valamely bonyolultabb problémához, pedig egyiket sem a hatályos magyar Ptk.-hoz vagy Btk.-hoz írták. A jogtudomány ugyanis nem csupán a szabályok (és a hozzájuk kapcsolódó bírói döntések) rendszerezése, hanem fogalmi rendszer és gondolkodási stílus. Természetesen arra van szükség, hogy ezt céltudatosan műveljük, ez a cél pedig a jogalkalmazás munkájának segítése kell legyen. Meg kell mutatni, hogy a szövegben található különféle jogi fogalmak milyen verziókban (milyen technikákkal) értelmezhetők, melyik értelmezés mellett milyen érvek hozhatók fel, és hogy a verziók közül melyik is lenne a legjobb és miért. Manapság a joggyakorlat kapcsán a magyar jogtudomány sok esetben csupán összegzi a bírói gyakorlatot, azt a mindenkori jogszabályszövegből következőnek bemutatva. Pedig a helyzet az, hogy egyazon jogszabályszövegből igen különféle eredményeket lehet kihozni. Ezért a jogtudós elsődleges feladata nem a jogszabály-változtatásra javaslatot tenni, hanem (szükség esetén) a jogszabály új értelmezésének javaslása. A jogtudomány elsődleges feladata tehát, hogy tálcán nyújtsa a jogértelmezési lehetőségeket a jogalkalmazásnak. Ennek egyik fontos formája pontosan az esetelemzés, hiszen itt a valós életbeli jogi problémákkal szembesülünk.

Ezzel át is térnék a másik paradigmaváltásra, a jogalkalmazásban szükséges mentalitásváltásra. Jó érveléstechnikai és dogmatikai felkészültségű jogász nemcsak egyféle értelmezést tud kihozni egyazon szövegből, hanem számos verziót. Az ezek közti választáshoz pedig (bizonyos alkotmányos kivételekkel) figyelembe kell venni a társadalmi elvárásokat. A társadalmat erkölcsileg felháborító döntéseket akkor lehet elkerülni, ha a jogalkalmazók képesek a szabályokat értelmes és igazságos társadalmi célok fényében, azaz teleologikusan (cél görögül telosz) értelmezni. Ha ez sikerül, akkor a társadalomnak a jogba vetett erkölcsi bizalma erősebb lesz, és ez jelentősen előmozdítja az önkéntes jogkövetést. Erről a problémáról és a lehetséges ellenvetésekről is részletesen szólok egyébként a JeMa első számának záró tanulmányában.

Összegzésként azt mondhatnám, a feladat az, hogy egyrészt a „szabály- és döntésrendszerező” jogtudományról áttérjünk az „értelmezés-központú” és „fogalomelemző” jogtudományra, másrészt pedig a szövegkötött jogalkalmazási technikákról az objektív teleologikus értelmezésre. Ez a megközelítési mód nem ismeretlen ugyan Magyarországon, de jóval gyengébb, mint amire álláspontom szerint szükség lenne, és emiatt a jogkövetés is nehézkesebb a kívánatosnál.

Nem tartja reménytelennek, hogy egyetlen folyóirattal a teljes magyar jogtudományi és jogalkalmazási mentalitást átalakítsák?

Öt év múlva...
„Azt remélem, hogy öt év múlva tekintélyében és példányszámában is az egyik legjelentősebb magyar jogi folyóirat leszünk, s így komoly befolyásunk lesz a hazai jogi gondolkodásra és jogi kultúrára.”
Nem arról van szó, hogy a fenti álláspontot teljesen elutasítaná mindenki, hanem inkább arról, hogy ez jelenleg kisebbségi nézet. Azaz van mire építenünk. Ha teljesen hiányozna vagy teljes és feltétlen elutasítással találkozna ez a nézetrendszer, akkor nem is lehetne belevágni ebbe a vállalkozásba, hiszen senki nem értené, hogy mit is csinálunk. A paradigmaváltást ezért inkább erőteljes hangsúlyeltolásként kellene érteni. A mentalitások persze nehezen és lassan alakulnak át, de a változást nem is máról holnapra várom, hanem sok éves távlatban. Valahol el kell kezdeni a munkát, világossá kell tenni a víziót, és céltudatosan e szerint kell dolgozni. Azt remélem, hogy öt év múlva tekintélyében és példányszámában is az egyik legjelentősebb magyar jogi folyóirat leszünk, s így komoly befolyásunk lesz a hazai jogi gondolkodásra és jogi kultúrára. Ha ez tényleg így lesz, akkor igenis sokat fog számítani, hogy milyen szellemiségű a folyóirat.

Legutóbb Petrik Ferenc azt nyilatkozta, hogy a kodifikáció valójában jogtudományi teljesítmény. Ha jól értem a szavait, akkor Ön ezt másként látja. Vagy tévednék?

Valóban másképp látom. A kodifikáció ugyan egy intellektuálisan nagyon nehéz és komoly szakértelmet igénylő munka (amelybe csak sok év alatt lehet beletanulni), de a fenti hagyományos jogtudomány-fogalomba nem fér bele. Néha természetesen jogtudósok végzik a feladatot (gyakran azonban tapasztalt minisztériumi kodifikátorok), de a jogtudományi munka üzemszerű (mindennapi) része szerintem valójában nem ez, hanem a fogalmi rendszerépítés a jogalkalmazás segítése végett.

Az eddigiek fényében miként összegezné a JeMa céljait?

A folyóirat célja, hogy bírósági ítéleteket elemezzen, felhívja a figyelmet az érvelés sajátságaira (esetleg hibáira), megvilágítsa a joggyakorlat fejlődési irányait. Mindez jelenleg hiányzik Magyarországon, illetve általában puszta ítéletismertetések jelennek meg. A kevés kritikai ítéletelemző írás színvonala igen vegyes, szerkezetük nem követ egységes sémát, emiatt néha áttekinthetetlen ötletfolyamnak tűnnek.

Egy hiánypótló folyóirat
„Olvasóközönségünk, a gyakorló jogászok, többet szeretnének a puszta összefoglalásnál, mint amit mondjuk a Bírósági Határozatok nyújt, de nem vágynak bonyolult (és számukra gyakran irreleváns, például de lege ferenda) jogtudományi fejtegetésekre. A jogesetek kritikai bemutatása iránti igény Magyarországon is megvolna, hiszen az ez iránti érdeklődés benne rejlik a jogászi munka természetében, azonban a megfelelő fórum jelenleg még hiányzik ehhez. A folyóirat ezt szeretné pótolni.”
A műfaj magyarországi alulreprezentáltságának oka a már fent említett szocialista jogi gondolkodásban rejlik, amely a bírói jog és a bírói érvelés szerepét próbálta kisebbnek beállítani, mint amilyen („szocialista normativizmus”). Az esetelemzések mindig is részei voltak a jogirodalomnak, de „ipari méretekben” való megjelenésük (tömeges folyóirat-publikációk formájában) a második világháború utánra tehető a nyugat-európai országokban (Fallbesprechung, case note, commentaire d’arrêt néven). A műfaj felvirágzásának elsődleges oka az volt, hogy erre az időre jutott el az esetek száma és bonyolultsága olyan fokra, hogy a színvonalas mindennapi jogászi munkához is szükségessé váltak olyan elemzések, amelyek az egyes ítéleteket a szélesebb bírói gyakorlat és a szakirodalom fényében vizsgálják. Ez a folyamat és a kapcsolódó jogirodalmi fejlődés az említett ideológiai okból hozzánk mindeddig nem tudott begyűrűzni. A folyóirat szakmai-kulturális missziója ily módon a magyar jogi kultúra visszacsatlakoztatása egy újabb ponton a nyugat-európai hagyományokhoz.

Az elemzések nem csupán az ügyvédek (ügyészek, bírák) munkáját könnyítenék meg jogászi érvelésük felépítésében, hanem egyúttal a bíróságokkal szembeni kontrollt is jelent, ha a színvonaltalan ítéleteket (különösen a politikai közbeszédben elhíresülteket) alapos jogászi kritikának vetjük alá. Ez azt jelenti, hogy a lapnak (párthoz nem köthető) közéleti funkciója is volna.

Azt reméljük, hogy a műfaj a jogi oktatásba is be fog szivárogni (például esetelemzések házi dolgozatként való íratása révén az általunk használt formátumban). Ez fontos lépés lenne a jelenleg nagyrészt jogszabály- vagy dogmatikamagoltató jogászképzés helyett a jogi érvelésre koncentráló (s ezzel összefüggésben német és osztrák mintára vizsgaként jogesetmegoldást alkalmazó) jogászképzésre való átállás érdekében.

Nem gondolja, hogy a bíróságok támadásként fogják megélni az ítéletkritikákat?

Korrekt szakmai kritika
„A kritikai visszajelzés iránti igény jelenleg is létező igény a bíróságok részéről, bírák ezt személyes találkozók alkalmával el is szokták mondani. Egy demokratikus jogállamban egyébként is minden közhatalmat gyakorló szervnek el kell viselnie a korrekt szakmai kritikát.”
A célunk pontosan ellenkező: a már fent említett szimbiózis jegyében segíteni szeretnénk a bíróságokat. A műfaj persze nem engedi meg, hogy meg nem történt esetekről spekuláljunk, ezért előre nem adhatunk ötleteket jogesetek megoldásához, de valamely ítélet tudományos kritikája egyúttal mindig segítség a következő hasonló esethez. Ezekkel a gondolatokkal összhangban maga Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke írt ajánlót az első számhoz. Ugyancsak fontos tény ebből a szempontból, hogy a szerkesztőség egyik tagja maga is bíró. S végül azt is látni kell, hogy ha nincs szakmai fórum a bírói ítéletek kritikai elemzésére, akkor maradnak a kétséges színvonalú politikai publicisztikák. Nagyon meglepne ezért, ha a bíróságokon bárki támadásnak értékelné az ilyen kritikai-jogtudományi esetelemzéseket.

Mi a véleménye jelenleg forgalomban lévő jogi szakfolyóiratokról általában? Miként illeszkednek Önök ebbe a környezetbe?

Általános véleményt nehéz megfogalmazni a magyar jogi folyóiratokról, mert a kínálat meglehetősen tagolt. Első megközelítésben talán megkülönböztethetünk jogtudományi és joggyakorlati folyóiratokat. A jogtudományi folyóiratok (tehát ahol jogtudósok írnak jogtudósoknak) nem piaci alapon működnek, hanem valamilyen háttérintézményre vagy szponzorra támaszkodnak. A klasszikus, általános profilú jogtudományi folyóiratok közül hagyományosan a Jogtudományi Közlöny és az Állam- és Jogtudomány élvezi a legnagyobb tekintélyt, de ezt néhány éven belül akár el is veszíthetik, ha nem változtatnak szerkesztési gyakorlatukon, mert sajnos még mindig nem alkalmazzák a double blind peer review megoldását. Ez azt jelentené, hogy a kéziratokat anonimizálva kiadnák a szerző számára ismeretlen értékelőknek (rendszerint kettőnek), és csak ezek kedvező véleménye esetén vagy változtatási javaslataik bedolgozása után fogadnák el publikálásra a tanulmányt. Az értékelő (avagy reviewer) maga is jogtudós (tehát „egyazon csoporthoz tartozó társa”, azaz peerje a szerzőnek, ezért nevezik peer review-nak). Sem a szerző, sem az értékelő nem tudhatja a másik nevét: ettől „duplán vak”, azaz double blind a rendszer. Ez a megoldás azt biztosítaná, hogy a befutott professzorok is teljesítménykényszerben lennének (hiszen nem az számít, hogy ők írták a tanulmányt, hanem az, hogy mennyire alaposan írták azt meg), és a tehetséges fiatalok több lehetőséget kapnának. Azaz a rendszer a szenioritás helyett a valódi és konkrét teljesítményt preferálja, tehát a folyóiratban megjelenő írások színvonala emelkedne. Mellesleg a folyóirat-szerkesztőknek is megkönnyíti az életét, hiszen ismerős jogtudóstársaik (adott esetben színvonaltalan) írását is vissza tudják utasítani az értékelő (természetesen anonimizált) véleményét a szerzőnek elküldve. Természetesen sértődések így is lehetnek adott esetben, de a színvonalas folyóirat-szerkesztésért ezt fel kell vállalni. Tudtommal jelenleg a magyar jogtudományi folyóiratok közül csak a Miskolci Jogi Szemle és a Föld-Rész dolgozik double blind peer review-val. A jogtudományi folyóiratok külön, további csoportját alkotják az egyetemi acták, amelyek azonban elsősorban kéziratelfekvőként funkcionálnak: a máshol meg nem jelentethető szövegeket ide szokták leadni, minőségi kontroll csak ritkán van, és nem is nagyon olvassa őket senki (rendszerint nem elérhetők interneten sem). Ha tehát megszűnnének az egyetemi acták, a magyar jogtudomány nem sokat veszítene.

A joggyakorlatnak szóló folyóiratok más logika szerint működnek. Ezek túlnyomó részét egyébként a HVG-Orac és a Complex kiadó jelenteti meg. Itt sem elterjedt a double blind peer review, de itt ez nem is szükséges, mert a minőségi kontrollt lényegében az olvasók végzik el, hiszen ezek a lapok piaci alapon működnek, és a nem megfelelő színvonalú folyóiratokat egyszerűen nem fogják megvenni. (Nagyobb intézményi megrendelők persze ezt az optimális, a vásárlók támasztotta minőségkövetelményt néha kedvezőtlenül is befolyásolhatják.) Ezek szerzői is általában jogtudósok, de az olvasóközönségük elsődlegesen a gyakorlati jogászok, tematikailag pedig (a Magyar Jog kivételével) specializáltak. A JeMa is ebbe a csoportba tartozik, azaz célközönségünk a joggyakorlat, de a profilunk tematikailag igen általános, műfajilag pedig nagyon szűk (ti. bírósági ítéletek elemzése), és megkülönböztet minket az interjú korábbi részeiben megtárgyalt filozófia is.

Milyen a folyóirat rovatszerkezete?

A folyóirat tematikája kiterjed a polgári jogi, munkajogi, büntetőjogi, közigazgatási jogi (értsd: közigazgatási bírósági ítéletek), alkotmányjogi (Alkotmánybíróság), európai jogi (Európai Bíróság) és nemzetközi emberi jogi (Emberi Jogok Európai Bírósága) döntések elemzésére. Ez a tematika egyúttal a rovatokat is jelenti. Az ezeken kívüli eseteket (például külföldi jogesetek, a Nemzetközi Bíróság ítéletei) lehetőleg kerülni fogjuk, mert a magyar gyakorló jogász számára közvetlenül csupán az előbbiek használhatók. Az eseteket az érvelés különlegesen jó vagy rossz színvonala, a joggyakorlatot megváltoztató jellege és a közbeszédbeli helye szerint válogatjuk ki. Az egyes folyóiratszámok (terjedelmüktől függően) nyolc-tizenkét esetelemzést tartalmaznak, ezt követi zárótanulmányként (a folyóirat céljának megfelelően) egy-egy érveléstani írás, adott esetben érveléstechnikai tanácsokkal.

Milyen szerkesztői gárda áll a folyóirat mögött? Megkérdezhetem, hogy ki a kiadó?

Jelenleg velem együtt négyen szerkesztjük a lapot. Menyhárd Attila az ELTE Polgári Jogi Tanszékén tanszékvezető egyetemi docens, de ügyvédként is dolgozik; Tóth Mihály a Pécsi Tudományegyetem Büntetőjogi Tanszékét vezeti, a Magyar Jogász Egylet Büntetőjogi Szakosztályának elnöke, a Magyar Büntetőjogi Társaság elnöke, korábban pedig húsz évig ügyészként dolgozott. Osztovits András is tudományos fokozattal rendelkező kolléga, jelenleg pedig a Legfelsőbb Bíróságon dolgozik berendelt bíróként. Az év második felétől csatlakozna hozzánk Szabó Miklós, a Miskolci Egyetem dékánja, akinek fő kutatási területe a jogelméleten belül a jogi érveléstechnika, de korábban évekig ügyészként is dolgozott. Mindannyian egyszerre vannak vagy voltak tehát jelen a joggyakorlatban és a jogtudományban, jelentős folyóirat-szerkesztési tapasztalattal is rendelkeznek. Szükségesnek tartom a kérdés kapcsán megjegyezni, hogy ez az interjú az én álláspontomat tükrözi, amelyet főszerkesztőként igyekszem ugyan lehetőség szerint érvényesíteni, és az elmondottak jelentős részével vélhetően a többi szerkesztő is egyetért, de nyilván nem minden egyes részlettel. Ezt csak azért szerettem volna megemlíteni, hogy nehogy szerkesztőtársaim fejére olvassák az eddigiekben általam mondott valamely mondatrészletet.

A kiadó az Opten Kft. Több okból kifolyólag esett rájuk a választás. Egyrészt Az Alkotmány kommentárját önzetlenül és nagyvonalúan támogatták, és ennek során olyan partneri kapcsolat alakult ki, amely folytatásra érdemesnek tűnt. Másrészt olyan tőkeerős vállalkozásról van szó, amely jogi információs szolgáltatóként a Complex méltó versenytársává nőtte ki magát az utóbbi pár év folyamán. A vállalat erős informatikai háttere jól jött a honlap létrehozásához és működtetéséhez is (elektronikus előfizetés, kereső).

Kik és milyen módon írhatnak a lapba?

Részben a szerkesztőség kéri fel a szerzőket, részben pedig érdeklődő szerzők jelentkezését várjuk. Minden (potenciális) szerzőt arra kérünk, hogy mielőtt a JeMa-ba esetmagyarázatot küldene, vegye fel a kapcsolatot a szerkesztőséggel (szerkesztoseg@jema.hu), hogy a téma érdekelné-e a JeMa-t, illetve hogy nem készül(t)-e már a szóban forgó esetről egy másik esetmagyarázat nálunk. Ugyanarról az esetről csak a legritkább esetben közlünk két magyarázatot. A honlap tartalmaz egy csaknem húsz oldalas módszertani útmutatót és egy minta-esetmagyarázatot, amelyet igyekszünk betartani. A szerzőknek érdemes tudniuk, hogy a szövegeket általában nem egyszerűen elfogadjuk, hanem rendszerint pingpongozunk az írásokkal, azaz részben szerkesztőségi, részben szerkesztőségen kívüli tanácsok mentén addig kérünk újabb és újabb átdolgozást, amíg az általunk felállított standardoknak szerintünk meg nem felel a szöveg. Egy jogtudományi szöveg ugyanis nem olyan, mint egy matematikai levezetés, amely vagy jó, vagy nem jó. A jó jogtudományi szövegek lassan csiszolódnak, és a minőségükhöz az is hozzátartozik, hogy az olvasóközönség számára érthetők-e, és hogy a szakma többi képviselője alaposnak tartja-e őket. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha teszteljük kollégákon (konkrét esetben a szerző szövegét a szerkesztőség tagjain és a felkért külső szakmai lektorokon). A szerzők közül néhányan meglepődtek ugyan a többmenetes átdolgozáson, de végső soron mindenki elfogadta, mert belátta, hogy az általa írt szöveg minőségén ez javít, azaz nem csupán a lap, hanem egyúttal a szerző érdeke is ez.

Olvasgatván ezt az Ön által írt Módszertani útmutató a Jogesetek Magyarázata című folyóirat szerzőinek című dokumentumot, alapvetően érződik, hogy az eddigiektől eltérő folyóiratról van szó. Az útmutató igen feszes, rá kívánja vezetni a szerzőket egy átlátható, „nem maszatolós”, ha tetszik, tiszta érvelésre. Nyilván ez szándékolt. Nem lehet, hogy ez sok potenciális szerzőt visszariaszt majd, még ha amúgy szívesen is írnának a lapba?

A műfaj ebben a kötött szerkezetű formájában új Magyarországon. Két lehetőség állt előttünk a bevezetésre: vagy csak nagyon általános dolgokat mondunk, és „ahogy esik, úgy puffan” módjára alakul a végeredmény, vagy pedig a különféle hagyományokból a legjobbakat összeválogatva pontosan és részletesen definiáljuk az esetmagyarázatot, és ezt ebben a formában igyekszünk népszerűsíteni. Mi ez utóbbit választottuk, a szerkesztőségi üléseken elég sokat vitatkozva az egyes részletkérdéseken. Valóban, a szerzők számára először nehézkes lesz beletanulni ebbe, de ezt sajnos nem lehet megspórolni. Abban bízunk, hogy van elég olyan kolléga, aki nyitott az intellektuális újdonságok iránt, és hajlandó energiát belefektetni a műfaj megtanulásába. Mellesleg megjegyzem, hogy a jogi folyóiratok közül tudtommal a legmagasabb szerzői honoráriumot fizetjük. Ez persze összességében még mindig nem közelíti meg az ügyvédi órabért, de talán mégis segíteni fog a szerzők megtalálásában.

A fentiek kapcsán kérdezném, hogy a JeMa-val párhuzamosan lesz-e valamilyen kampány, akár konkrétan a folyóirat, akár az általa képviselt „tisztább jogászi érvelés” népszerűsítése érdekében?

Baka Andrást megkerestem egy nagyobb jogi érveléstechnikai projekt gondolatával, amelynek célja a magyar jogi érveléstechnika színvonalának emelése. Ezt a színvonalemelést egyrészt a rendszertani (pl. alkotmánykonform, EU-konform, strasbourgi joggyakorlat-konform) törvényértelmezések hangsúlyozásával, valamint az objektív teleologikus értelmezés népszerűsítésével véljük elérni. Három különféle kötetet szeretnénk kihozni: 1. Egy az egyetemi jogászképzésben tankönyvként és gyakorlati könyvként (feladatgyűjteményként) használható kötetet. 2. Ugyanezt magasabb színvonalon, nehezebben megoldandó esetekkel, amelyet már végzett jogászok (akár posztgraduális képzésben, akár például bíróképzésben) használhatnának. 3. Egy konferenciakötetet (jogtudósok írásaival jogáganként) a jogértelmezés sajátosságairól. A nagyjából két év múlvára tervezett konferencia a joggyakorlat és a jogtudomány képviselőinek együttműködésére épülne, nevezetesen olyan formában, hogy a jogtudósi előadást elsősorban bírák opponenciái követnék. Baka András nyitott volt az együttműködésre minden területen, a szervezési részleteket illetően azonban még egyeztetnünk kell.