Dr. Osztovits András

2011. július 18. dr. Czank Bernadett, Budapest

Dr. Osztovits András a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának berendelt bírája, a Károli Gáspár Református Egyetem Európai Jogi és Nemzetközi Jogi Tanszékének tanszékvezetője, közel negyven tanulmány, könyvrészlet szerzője. Szerkesztőként jegyzi a 2011 májusában a Complex Kiadó gondozásában megjelent, Az Európai Unió és az Európai Unió működéséről szóló szerződések magyarázata című könyvet, mely az uniós joganyag legteljesebb és leghatályosabb magyar nyelvű szakkönyve. Dr. Osztovits Andrással a gyakorló magyar jogásztársadalom uniós joghoz való viszonyáról, az uniós joganyag ismeretének jelentőségéről, valamint az Unió jövőjéről beszélgettünk a gyakorlat tükrében.

Egy provokatív kérdéssel kezdeném: mennyire fontos az EU jog ismerete egy gyakorló jogász számára, hiszen a tagállamoknak úgyis be kell építeniük a hatályos joganyagba az uniós normákat?

Az Európai Unió joga egy jogforrási szint. Ez azt jelenti, hogy az EU jog nem a nemzeti jogoktól elkülönült érdekesség, hanem a mindennapi élet folyamán a vitás kérdések megoldásához szükséges joganyag. Legelőször azt kell a gyakorló jogásznak tisztázni egy jogvita kapcsán, hogy melyik jogszabályt alkalmazza. Az EU jog főszabályként elsődleges jogforrás a tagállamok számára, ezért nem lehet megspórolni, hogy valaki megismerje az uniós jogot. Könnyen eshet ugyanis a gyakorló jogász abba a hibába, hogy csak a nemzeti joganyagot alkalmazza, miközben az adott esetre uniós szabályok vonatkoznak, amik adott esetben eltérhetnek, akár ellentétesek is lehetnek a nemzeti rendelkezésekkel. Ha valaki azt mondja, hogy nem érdekli az uniós joganyag, illetve nem törekszik megismerni, az olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy a Polgári Törvénykönyv (továbbiakban: Ptk.) bizonyos fejezeteit nem hajlandó alkalmazni.

Milyen mélységben ismeri tapasztalatai szerint a magyar gyakorló jogásztársadalom az uniós normákat? Ön szerint a jelenlegi oktatási struktúra alkalmas arra, hogy felkészítse a diákokat az uniós jogalkalmazásra?

Az egyetemi jogászképzésnek célul kell kitűzni, hogy már az egyes tantárgyak tematikájába belefűzzék a vonatkozó uniós joganyagot. Tehát hogy kikerülve az egyetemről immár gyakorló jogászként természetes legyen elsődlegesen az uniós jog keresése, s csak azt követően forduljanak a nemzeti jog felé, ha nincs EU jogi rendelkezés az adott jogvitára. Kellenek persze olyan tanszékek, akik kifejezetten felvállalják az uniós intézmények, a jogalkotás és a jogérvényesítés működésének a bemutatását, a részletszabályokat azonban minden egyes tanszéknek oktatnia kellene. A jogászképzés ilyen irányú tendenciái szerintem bíztatóak, amennyire én látom. Azok a hallgatók egyébként, akik már az egyetemi évek alatt tudatosan készülnek egy bizonyos pályára, általában jobban odafigyelnek erre már a tanulás során is, jobban érzik ennek a jelentőségét, melyet egyébként egyetemi oktatóként mindig hangsúlyozunk.

A gyakorló jogásztársadalomban érzékelhető egy generációs törésvonal azoknál, akik még egyetemi tantárgyként nem találkoztak az uniós joggal, illetve akik ezt már tanulhatták. Általánosítani természetesen nem szeretnék, hiszen az uniós jog tantárgyi bevezetése előtt végzettek is igen nagy számban igyekeztek bepótolni a hiányosságokat, így például európai szakjogász képzés keretében, vagy önszorgalomból, a mindennapi munkájukhoz szükséges igényességük miatt. Azért még mindig nagyobb számban fordulnak elő a korábban végzettek közt olyanok, akik nincsenek a megfelelő tudás birtokában.

Egyik kutatási területe az európai polgári eljárásjog. Hol húzódnak e jogterület határai? Tekinthető ez egy önálló jogágnak? Melyek ennek a területnek a gyakorlat számára is észlelhető legfontosabb szegmensei?

Eleve vita van a tudomány területén is, hogy mi az európai polgári eljárási jog. Pontosabb talán az Európai Unió polgári eljárásjogáról beszélni. A polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés keretében az EU-nak ugyanis jogalkotási hatásköre van a határokon átnyúló vonatkozású polgári ügyek szabályozása tekintetében.
Mindez azt jelenti, hogy ha van például egy külföldi tényállási elem (pl. a felek valamelyikének másik tagállamban van az állandó tartózkodási helye, vagy a per tárgya egy másik tagállamban van), előkérdésként merül fel , hogy melyik tagállam bíróságai járhatnak el az adott ügyben. Ezt egészítik ki a külföldi határozatok elismerésének és végrehajtásának szabályai, melyek alapján – főszabály szerint – a többi tagállam olyannak tekinti az ügyben született határozatot, mintha azt a saját bírósága hozta volna. Ez így elég egyszerűnek tűnhet, azonban korántsem az. Alapja a kölcsönös bizalom a másik tagállam igazságszolgáltatásában, azaz hogy ott is ugyanolyan pártatlan, illetve ugyanolyan szakmai nívójú döntést hoznak, mint amit a saját országuk igazságszolgáltatásától is elvárnak. A joghatóság és a külföldi ítéletek elismerésének és végrehajtásának a kérdését egyébként rendeletek szabályozzák, melyek nagy előnye, hogy közvetlenül alkalmazhatók. Ezt egészítik ki – többek között – a bírósági határozatok másik tagállamban való kézbesítésére, illetve a másik tagállamban való bizonyítás felvételére vonatkozó szabályok.
A legújabb fejlemény az EU polgári eljárásjoga területén az önálló eljárástípusok bevezetése mint pl.: az európai fizetésképtelenségi eljárás, valamint az európai bagatell eljárás.

Elképzelhetőnek, illetve szükségesnek tartja –e, hogy valaha is kialakuljon egy minden tagállam számára egységes polgári eljárási rend?

Nincs előkészület alatt jogalkotási szinten egy egységes uniós eljárásjogi kódex, ezért jelenleg ez csak az elméleti tudomány szintjén vizsgálható kérdés. Pedig egy egységes uniós eljárásjog mellett fontos érvek szólnak. A szabályozás sokszínűsége miatt ha például most egy másik tagállam területén lennék kénytelen pereskedni, ami szinte biztosan a sajátomtól teljesen eltérő jogi környezetet jelent, akkor akármilyen felkészült jogász is vagyok a saját nemzeti joganyagomból, ezzel fabatkát se érek ebben a másik tagállamban, azaz, nem fogom tudni ott hatékonyan képviselni az érdekeimet.
Fontos lenne szerintem legalább alapelvi, alapintézményi szinten közelíteni az egyes tagállamok eljárásjogát. Természetesen nem lehet egyszerre hirtelen bevezetni egy egységes rendszert, de legalábbis a középkori kolostorépítők türelmével el kellene kezdeni ezt a munkát, mert a hatékony jogérvényesítés hiánya kihat a gazdaság működésének a hatékonyságára is.

Ön gyakorló bíróként természetesen elsősorban a kontinentális típusúnak mondott magyar jogrendszerrel találkozik a munkája során. Az Európai Unió joga ezzel szemben teljesen speciális, a kontinentális hagyományoktól nagyban eltérő gondolkodásmódot igényel. Nem okoz nehézséget a jogi gondolkodásban való szemléletváltás a gyakorlatban? Miben állnak ezek a nehézségek?

Valóban eltérő gondolkodásmódot igényel. Elsőre egyáltalán nem könnyű a váltás. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy kiváló focistát beállítanak kosarazni azzal, hogy tulajdonképpen ez is csapatsport, és labdával játsszák…

Az igazi kihívást a gyakorló jogász számára az eltérő terminológia jelenti. Ugyanaz a kifejezés nem feltétlenül jelenti ugyanazt a nemzeti jogban, mint az uniós joganyagban. Például az egyik joghatósági jogforrás, a 44/2001/EK rendelet tárgyi hatálya alá a polgári és kereskedelmi jogviták tartoznak. A huszonhét tagállamban huszonhétfélét értenek polgári jog, illetve kereskedelmi jog alatt. Különösen nagyok a különbségek az angolszász és a kontinentális jogterületek között. Előbbi például a szerződésen kívüli károkozást a közjog és a magánjog határán állóként szabályozza. Ez a mi jogrendszerünktől döntően más felfogás, mivel nálunk egyértelműen a polgári jog területéhez tartozik, s a Ptk. kódex jelleggel szabályozza.
Visszatérve a terminológia kérdéséhez: tudni kell egy tagállami jogász számára, hogy nem a nemzeti jogszabályok szerint kell elbírálni a terminológiai kérdést, hanem ezeknek a kifejezéseknek, jogintézményeknek autonóm tartalmuk van. Persze sokszor nehéz ezt az autonóm tartalmat felderíteni. Erre szolgál az úgynevezett előzetes döntéshozatali eljárás. Ez alapján minden tagállami bíró megteheti, hogy konkrét ügyben a jogvita eldöntéséhez szükséges uniós jogszabály értelmezését kérje az EU Bíróságtól. Mostanában azonban, amikor a bíróságokat is egyre inkább szorítja a mielőbbi döntéshozás kényszere, hiszen mindenki versenyt fut az idővel, még mindig átlagosan 17 hónapig tart egy előzetes döntéshozatali eljárás, ami az egész intézmény hatékonyságát aláássa. Amíg az előzetes döntéshozatal tart, addig természetesen „áll az ügy”, nem véletlen tehát, hogy a felek nem túlságosan szeretik ezt.
A velünk együtt csatlakozó országokhoz képest Magyarországról még mindig igen nagy számban indítanak ilyen eljárásokat. Ez 2010-ig 33 ügyet jelentett. Ez kevésnek tűnhet ahhoz képest, hogy Magyarországon évente kb. 900.000 bírósági eljárás van folyamatban. Ugyanakkor a velünk együtt csatlakozó másik kilenc tagállam az első években összesen nem indított annyi előzetes döntéshozatali eljárást, mint Magyarország. A tendencia egyébként összességében növekvő minden tagállamban.

A magyar joggyakorlat vonatkozásában azt látom, hogy a bírák figyelnek a felek érdekeire, érzékelik az ellentmondást, ami a helyes jogalkalmazás és az időkényszer között feszül. Gyakran vállalják ezért magukra az uniós jog értelmezését, és nem kezdeményeznek előzetes döntéshozatali eljárást. Szerintem egyébként elsősorban az ügyvédeknek kellene nagyságrendekkel több ilyen tárgyú beadványt készíteni, az ő feladatuk lenne felismerni az uniós jog alkalmazásának lehetőségét. Bírói munkám során elvétve találkoztam olyan ügyvédi beadvánnyal, amely az uniós joganyaggal kapcsolatos indítványt tartalmazott. Sokszor azt sem veszik észre, hogy az adott ügyben uniós jogszabályt kellene alkalmazni. A bírák pedig kötöttek a kérelmekhez, nem terjeszkedhetnek túl rajtuk. Előfordulhat tehát, hogy lenne ugyan az ügyre uniós jogforrás, azonban ez – ennek ismerete hiányában – elő sem kerül az eljárás során, pedig manapság már alig van olyan jogterület, amelyet valamilyen szinten ne hatna át az uniós joganyag.

Az uniós jog alkalmazásával kapcsolatosan összességében azt tapasztalom a munkám során, hogy a bírói kar sokkal koherensebb képet mutat e vonatkozásban, ami természetesen érthető is bizonyos tekintetben, hiszen kétezer-nyolcszáz bírót sokkal könnyebb összefogni, mint tízezer ügyvédet.
A magyar bíróságok által eddig kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárásokat egyébként – egy kivétellel – szakmailag indokoltnak tartom. Én is éltem már ezzel a lehetőséggel egy olyan jogvitában, ahol a 93/13/EGK irányelv értelmezése vált szükségessé. Az EU Bíróság ítéletében megerősítette vonatkozó joggyakorlatát, mely szerint a nemzeti bíróknak aktívabb szerepet kell vállalniuk azokban a jogvitákban, ahol az egyik fél fogyasztó. A blankettaszerződések önmagukban nem jogellenesek, jól körülírható szerepük és értelmük van. Az ilyen szerződéseknél azonban könnyen eshet abba a kísértésbe az általános szerződési feltételt kidolgozó fél (aki nyilvánvalóan nem a fogyasztó), hogy ezt a helyzeti előnyét saját maga számára, egyoldalú előny biztosítására használja fel. Ennek ellensúlyozására kell aktívabb szerepet vállalniuk a bíráknak a jogvita eldöntésekor.

Összefoglalná, hogy mely kérdéseket tartja az EU jogból eredő legjelentősebb kihívásoknak a magyar joggyakorlatban?

Az egyik egyértelműen az eltérő terminológia, amiről már fent szóltam.
A másik kihívás az Európai Unió Bírósága joggyakorlatának figyelemmel kísérése. A Bíróság következetesen igyekszik az Európai Uniós jog minél teljesebb hatályosulását megvalósítani az értelmezései során. A kritikusok szerint sokszor ezzel „túl messzire” megy, nemzeti bíróként azonban követni kell az iránymutatásait. A magyar bíróságokon jelenleg az ún. európai jogi szaktanácsadók kísérik figyelemmel az uniós joganyagnak, valamint az EU Bírósága joggyakorlatának változásait is, s félévente tájékoztatják ezekről a bírákat. Ezt a feladatot gyakorló bírák látják el az ítélkezési munkájuk mellett. Az európai jogi szaktanácsadó természetesen kontakt lehetőséget is biztosít, azaz a bírák az uniós joganyaggal kapcsolatos kérdéseket a szaktanácsadóval megkonzultálhatják.
Harmadik kihívásként említeném a joggyakorlat számára az uniós jog alapelveit. Ezek az alapelvek olyan alapvető célkitűzések, melyek az egyes jogszabályok értelmezésében, az adott konkrét rendelkezés céljának, s ezen keresztül alapvető tartalmának megértésében segítenek eligazodni. A nehézség abban áll, hogy az alapelvek igen tágan meghatározottak, s ebből számos probléma adódhat, ha önkényesen értelmezik. Ha a konkrét jogvitában ilyen merül fel, mindig arra biztatom a bíró kollégáimat, hogy ezt ne egyedül, hanem az EU Bíróság megkeresésével tegyék. A luxembourgi bíróság ugyanis számos olyan, az EU egész jogrendszerét meghatározó alapelvet dolgozott ki, amelyeket az alapító szerződések írott rendelkezéseiből vezetett le. Így pl. a tagállamok együttműködési kötelezettségének írott alapelvéből vezette le az EU Bíróság az uniós jog közvetlen hatályának és elsődlegességének az elvét, a tagállamok kártérítési kötelezettségét az uniós jogba ütköző magatartásukért stb. Mivel ezen alapelveknek tehát csak áttételesen van írott jogi alapja, pontos tartalmuk is gyakran kérdéses, ami alkalmazásuk komoly szellemi kihívás elé állítja a nemzeti bírókat.

Milyen újabb jogi kihívásokat jelent majd előreláthatólag egy újabb bővítési kör az Unió számára? Ön szerint megfelelően helytállt az uniós jogrendszer a korábbi bővítésekből adódó kihívásokkal szemben?

Intézményi szempontból a 2004-es kelet-európai bővítésre az Unió jól felkészült. Ami azonban az Európai Unió jövőjét illeti, sajnos nem látok az európai politikában olyan államférfit, akinek lenne egy hosszú távú politikai víziója. Annak idején az alapító atyáknak nagyon határozott koncepciójuk volt az első ötven évre vonatkozóan. Most letelt ez az ötven év, és nem látom, hogy lenne kész vízió a következő ötven évre. Pedig stratégiailag nagyon fontos kérdéseket kellene eldönteni, például hogy meddig tart Európa. Vannak –e kulturális, földrajzi határai, vagy a gazdasági érdek mindent felülír. Nyilvánvalóan nem lehet a végtelenségig várakoztatni Törökországot, a volt szovjet tagállamokat vagy a balkáni országokat. A világgazdaság, és- politika színpadán az Unió szinte elenyésző szerepet játszik, pedig akár Kínával, Oroszországgal szemben egyfajta ellensúlyt is betölthetne.
Ha öt-tíz éven belül nem dől el ezeknek a stratégiai irányvonalaknak a sorsa, félő, hogy az Unió megreked a mostani szinten. Persze ez a szint is igen szép eredmény, de én magam sokkal több lehetőséget is látnék benne.

Egyes kritikus hangok szerint a magyar jogalkotás túlságosan is „adaptív”, azaz az uniós jogintézményeket kritika nélkül úgy ültetik át a hatályos nemzeti jogba, hogy nincsenek figyelemmel azok történeti-jogfejlődési előzményeire. Ön szerint az uniós normákat megfelelően építi a mindenkori jogalkotó a hatályos magyar joganyagba?

Ez minden „régi-új”, „kicsi-nagy” tagállam számára rendkívül komoly, nagy körültekintést igénylő feladat. Elsősorban az irányelvek átültetését lehet a legjobban figyelemmel kísérni, mivel azok hatályosulásához szükséges egy nemzeti jogalkotói aktus meghozatala, az irányelvben előírt határidőn belül. Az EU az irányelvek meghozatalakor az abban megfogalmazott célok tekintetében ír elő kötelezettséget a tagállamok számára, „sínre téve” ezzel a nemzeti jogalkotás folyamatát.

Nagy általánosságban az figyelhető meg az EU-n belül, hogy északról délre haladva egyre lazább ez a nemzeti jogalkotói fegyelem, Olaszország pl. az egyik legkényelmesebb tagállam, az Európai Bizottságnak rendszeresen oda kell hatnia, hogy tegyenek eleget kötelezettségüknek. Magyarország ebből a szempontból „északi” tagállam: elenyésző számú kivételtől eltekintve sikerül tartania az átültetési határidőket és a színvonal is megfelelő.

Hogy jut ideje Legfelsőbb Bírósági munka és az egyetemi tanítás mellett az uniós joganyaggal is foglalkozni, kommentárt, illetve jogi folyóiratot szerkeszteni?

Erre azt tudom válaszolni, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Az én vállamról is a feleségem veszi le a terheket, annak érdekében, hogy ilyen sok mindennel tudjak foglalkozni. Ezek a munkák azért többnyire kiegészítik egymás. A bíróként szerzett tapasztalataimat megoszthatom az egyetemen a hallgatóimmal, a konferenciákon és kutatásaim során szerzett tudást pedig az ítélkezési munkámban kamatoztatom.

-------------------------------------------------------------------
  • Szakmai életrajz:

Osztovits András (1976) 2000-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen jogi diplomát, 2005-ben pedig PhD fokozatot szerzett. 2000-2009 között ugyanott meghívott előadóként polgári eljárásjogot tanított. 2002–2003 között a heidelbergi Institut für ausländisches und internationales Privat- und Wirtschaftsrechtben kutatott. Jelenleg tanszékvezető egyetemi docens a Károli Gáspár Református Egyetem Európai Jogi és Nemzetközi Jogi Tanszékén. 2000–2005 között a Budaörsi Városi Bíróságon fogalmazó, majd titkár, 2006-tól a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróságon polgári ügyszakos bíró. 2009-től a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának berendelt bírája. 2008-tól a Jogi Szakvizsga Bizottság tagja. Közel negyven tanulmány, könyvrészlet szerzője, A Jogesetek Magyarázata, valamint az Európai Jog című folyóiratok szerkesztője. Fő munkái: Az előzetes döntéshozatali eljárás legfontosabb elméleti és gyakorlati kérdései (Budapest: KJK-Kerszöv 2005), illetve Az Európai Unió és az Európai Unió működéséről szóló szerződések magyarázata (Budapest: Complex 2011). A Fédération Internationale pour le Droit Européen Magyar Tagozat Egyesület tagja.

E-mail: osztovits.andras@gmail.com