A társasági jogban létezik egy kevéssé kézzelfogható, ám adott esetben súlyos jogi következményekkel járó fogalom: az árnyékvezető. Ő az, aki formálisan ugyan nincs döntési pozícióban, befolyása mégis valós. A Joglabor szakmai blog legújabb ügyében is azt a kérdést kellett tisztázni: vajon egy olyan, a háttérben feltételezett irányító szerep, amelyet egy hitelező azért próbált érvényesíteni, hogy a társaság korlátolt felelősségét áttörve az árnyékvezető magánvagyonából juthasson a pénzéhez, valóban megalapozható volt-e, vagy csupán utólagos feltételezésről beszéltünk.
Az már közismert, hogy bizonyos esetekben az ügyvezető a magánvagyonával is felelhet a társaság tartozásaiért, ugyanez igaz az árnyékvezetőre is. A jelen jogvita középpontjában az állt, hogy a felperes – egy nagy összegű követelés érvényesítése érdekében – azt állította, hogy a társaságot nem a bejegyzett ügyvezető irányította valójában, hanem az I. rendű alperes, aki így a mögöttes felelősség alá esne és a saját vagyonával is felelne.
“Ez a megközelítés jogilag létezik, ám szigorú bizonyítási követelményekhez kötődik: nem elég feltételezni, hogy valaki „tényleges irányító szerepet” töltött be, azt konkrét, időben és tartalmilag meghatározható bizonyítékokkal kell alátámasztani” – hangsúlyozzák a Karkosák Ügyvédi Iroda szakértői, akik ebben az eljárásban az első rendű alperest képviselték. Amint elmondták, “az alátámasztáshoz olyan tények szükségesek, amelyek egyértelműen igazolják, hogy az érintett személy folyamatosan és meghatározó módon gyakorolta a társaság döntési jogkörét, és hogy ez a magatartás okozati összefüggésben állt a hitelezők sérelmével.”
A bemutatott iratok, tanúvallomások, valamint a per során előadott bizonyítékok azonban nem támasztották alá ezt az érvelést. A bíróság másodfokon arra a megállapításra jutott, hogy az alperes nem gyakorolta meghatározó módon a társaság irányítását, így nem volt bizonyítható, hogy tényleges árnyékvezetői szerepet töltött volna be a társaság működésében.
A bíróság az ítéletében egyértelművé tette, hogy
az árnyékvezetői felelősség megállapításához nem elegendő pusztán az, ha valaki aktívan részt vesz a társaság működésében.
Önmagában nem alapozza meg az árnyékvezetői minősítést az sem, ha a korábbi ügyvezető operatív, mindennapi irányító tevékenységet végez, közvetítőként vagy összekötőként jár el más szereplők között, mások által meghozott döntéseket hajt végre, „benne van a napi működésben”, vagy informálisan jelen van a cég életében. A bíróság álláspontja szerint ezek a körülmények még együttesen sem bizonyítják azt, hogy az érintett személy ténylegesen és meghatározó módon irányította volna a társaságot.
Az árnyékvezetői felelősséghez azt kellett volna igazolni, hogy a társaság működését érdemben befolyásoló döntések meghozatala tartósan és ténylegesen hozzá kötődött.
Ez a döntés világossá teszi: nem elég feltételezni egy „háttérből irányító” szereplőt, akkor sem, ha a jogi érvelés logikusan ennek a lehetőségét veti fel. Csak az számít, amit a tények és a jogi bizonyítási standardok alátámasztanak.
A gyakorlat számára ez azt jelenti, hogy az árnyékvezetői felelősség – noha jogilag létező konstrukció – nem használható automatikus vagy könnyű eszközként a követelés érvényesítéshez.
A társasági forma mögé „belemagyarázott” hátteret a bíróságok csak akkor engedik érvényesülni, ha a valós döntési viszonyokat ténylegesen bizonyítani is tudják.
A most bemutatott jogvita rávilágít arra, hogy még az ilyen összetett és látszólag „extrém” felelősségi állítások is eredményesen kezelhetők szakszerű jogi védekezéssel, a vezetők elleni perek során megszerzett tapasztalattal, valamint pontos bizonyítási stratégiával.