Mi történik akkor, amikor a törvény nem az igazságot, hanem a hatalmat védi? – Erre a kérdésre kereste a választ az Ügyvéd Podcast különkiadása, amelyben Lőrik József ügyvéd, két neves történészt, Zinner Tibort és Rainer M. Jánost hívta meg beszélgetésre. Az 1956-os forradalom évfordulóján az egyik legdrámaibb történelmi pillanatról esett szó: a Nagy Imre és társai elleni koncepciós perről.
(Borítókép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár / FORTEPAN)
A vendégek szerint
a koncepciós per nem egyszerűen igazságtalan eljárás volt, hanem egy egész politikai rendszer eszköze. A hatalom előre eldöntötte, ki a bűnös és ki maradhat életben. A tárgyalások célja nem az igazság feltárása, hanem az elrettentés és a lojalitás kényszerítése volt. A vádlottak vallomásai a propaganda díszletei közé kerültek, hogy a nézők megtanulják: a hatalomnak mindig igaza van.
A Nagy Imre-per tökéletesen példázta ezt a mechanizmust. A döntések nem Magyarországon születtek. Biszku Béla vitte Moszkvába a vádiratot, és ott határozták meg, hány halálos ítéletet kell kimondani. A magyar politikai vezetés csupán végrehajtotta a szovjet utasításokat. Az egész folyamatot egy hatfős „koordinációs bizottság” irányította, amelynek tagjai életről és halálról döntöttek. A moszkvai pártvezetés egyetlen mondattal foglalta össze az elvárást: „Keménységet és nagylelkűséget tanúsítani.” A formula valójában azt jelentette: legyenek példás kivégzések, de néhány vádlottat hagyjanak életben – így a rendszer még saját emberségét is megmutathatja.
A tárgyalás zárt ajtók mögött zajlott. A Kádár-rendszer akkor még törékeny volt, és nem vállalhatta, hogy a társadalom újra a forradalom hőseivel azonosuljon. A vádlottaknak nem volt szabadon választott védőjük, az ügyvédek néhány órát kaptak az anyag átnézésére, és a bíró előre tudta, milyen ítéletet kell majd kimondania. Filmfelvételek készültek, de a hatalom végül azokat sem merte bemutatni. A per így is félelmet keltett – és pontosan ez volt a cél.
A bíró, Vida Ferenc, később is azt hangoztatta, hogy „a legjobb bírói lelkiismerete szerint” járt el. A történészek szerint azonban ő is a rendszer fogaskereke volt. A döntések politikai utasításra születtek, a népbírók pedig engedelmesen követték a párt akaratát.
A jog itt már nem az igazság eszköze, hanem a politika végrehajtója lett.
A per legemberibb pillanatait Nagy Imre viselkedése hozta. Tudta, hogy a halál elkerülhetetlen, mégsem adta meg magát. Nem ismerte el a vádat, nem játszotta el a neki szánt szerepet, és még a cellájában is tudatosan készítette emlékiratait – az utókor számára.
Az igazság kimondásával próbálta megőrizni a méltóságát, miközben pontosan tudta, hogy ezzel saját életét teszi kockára. Halálával nem vereséget, hanem erkölcsi győzelmet aratott.
1958 júniusában, amikor a magyar hírügynökség rövid közleményben bejelentette a kivégzéseket, a világ megdöbbent. Nyugaton tüntetések robbantak ki, betörték a szovjet követségek ablakait, az ENSZ ismét napirendre tűzte Magyarország ügyét. A száműzetésben élő magyar értelmiség még abban az évben kiadta az Az igazság a Nagy Imre-ügyben című kötetet, amely tételesen cáfolta a hatalom hazugságait. A per ezzel a Kádár-korszak legmélyebb tabujává vált: kimondani sem volt szabad a nevét.
A nyolcvanas évek végén azonban repedni kezdett a hallgatás fala. Vásárhelyi Miklós 1987-ben kérte, hogy betekinthessen saját ítéletébe – ez a gesztus elindította a jogi rehabilitációt. 1989 nyarán a Legfelsőbb Bíróság kimondta: a vádlottak bűncselekményt nem követtek el.
Ugyanezen a napon halt meg Kádár János – a történelem ritka szimbolikával zárta le a korszakot.
Június 16-án pedig százezrek álltak a Hősök terén, hogy újratemessék Nagy Imrét és társait. A csendben, amely a tömegben uralkodott, ott volt három évtized elfojtott igazsága. Az a nap a magyar rendszerváltás erkölcsi pillérévé vált.
A beszélgetés végén a történészek arról is beszéltek, hogyan él tovább ez az emlék. Ma már az 1956-os forradalom és a Nagy Imre-per a nemzeti emlékezet része, mégis sokféleképpen értelmezik. Vannak, akik szent ügyként kezelik, mások vitatják egyes szereplők szerepét – de talán épp ez a természetes. A múlt akkor él, ha újra és újra szóba kerül. És ha néha vitákat szül, az azt jelenti, hogy még mindig fontos.
A Nagy Imre-per nemcsak a megtorlás, hanem a jog elárulásának szimbóluma. Figyelmeztetés mindannyiunknak: ha a büntetőjog a politika szolgálatába áll, a törvény többé nem az igazságot, hanem a félelmet szolgálja. Ezért kell újra és újra felidézni – hogy megértsük, milyen vékony a határ jog és hatalom között.
Ha kíváncsi arra, hogyan zajlott ez a korszak valójában, és mit gondolnak róla ma a történészek, nézze meg, vagy hallgassa meg az Ügyvéd Podcast teljes adását. A beszélgetés nemcsak a múltat idézi meg, hanem segít megérteni azt is, miért kell ma is őriznünk a jog tisztaságát.
A beszélgetés ITT megtekinthető:
A beszélgetés ITT meghallgatható: