Közjogi látleletek

2012.01. 4. Jogi Fórum/ Dr. Antal Attila

Az új Alaptörvény négy napja hatályba lépett és a sarkalatos törvényekkel együtt alapvető fordulatokat hozott a mindennapokban. Mindez két dologra jelenthet apropót: az elmúlt több mint húsz év közjogi tendenciáinak értékelésére és persze az alkotmányozás, valamint a hozzá kapcsolódó folyamatok mérlegének megvonására – e feladatoknak tesz eleget két, nemrég megjelent kötet.

Az Alaptörvény megalkotásának feldolgozása és rendelkezéseinek értékelése természetesen párhuzamosan folyt magával a közjogi folyamattal. Sőt 2011 őszére már meg is jelent az első összefoglaló munka e tárgykörben: ahogyan erről beszámoltunk, Jakab András Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei című kötetét 2011. szeptember 13-án mutatták be. A kötet egyfajta nyitánya volt a közjogi látleletek sorának, hiszen nemrég megjelent két új könyv is. November 28-án az OSA-ban mutatták be az Eötvös Károly Intézet (EKINT) legújabb kötetét Az elveszejtett alkotmány címmel, amelyet Majtényi László és Szabó Máté Dániel szerkesztett. December 7-én pedig Tóth Gábor Attila, Életfogytig szabadláb – Alkotmányjogi karcolatok című írását ismerhette meg a szakmai publikum és persze minden érdeklődő.

Az elveszejtett alkotmány

A cím már előrevetíti azt a konzekvenciát, amely az egyik legfőbb tanulsága az EKINT anyagának. A vizsgálat a 2010 májusa és 2011 áprilisa között eltelt időszakban folyamatosan mért jogállamiság-indexen alapul, amely egy panelvizsgálat keretében elemezte hónapról-hónapra a jogállamiság állapotát (a részletes módszertan elérhető az EKINT honlapján). A jogállamfigyelő program (amely egyébként a HVG hasábjain jelent meg) a következő kiindulópontból táplálkozott: „A 2010-ben megválasztott parlament megalakulásával új, eddig nem tapasztalt helyzet állt elő a Magyar Köztársaság történetében: a parlamenti mandátumok harmadánál is kevesebb képviselővel rendelkező, megosztott ellenzék, amelyen belül a köztársasági alkotmány ellenfelei jelentős erőt reprezentálnak, a kívánatosnál kevésbé lesz képes komoly ellensúlyként elvárható ellenőrzési feladatait ellátni. Ebben az új helyzetben felértékelődik az Országgyűlés és a közhatalom körein kívüli kontroll jelentősége. A kormányoldalt az alkotmánymódosítás formai korlátai nem kötik, kétharmados többségével, ha akarja, viszonylagossá teheti a kormányt ellensúlyozni hivatott hatalmi ágakat, azok függetlensége az eddiginél sérülékenyebb.” A Jogállamfigyelő többek között az alkotmányvédelem stabilitását, a közhatalom bírálhatóságát és átláthatóságát, a parlamenti ellenőrzés intézményrendszerét, a politikai befolyástól mentes médiát és a jogérvényesítés lehetőségét vette górcső alá. Maga az index – néhány kivétellel – szinte folyamatos csökkenést mutatott, a kutatás végére pedig drasztikusan visszaesett (a kiinduló 5,5-ös csúcsról 3,6-ra – 10-es skálán mérve). Fontos hangsúlyozni, hogy a jogállamiság-index ún. percepciós index, így nem azt mérte, hogy Magyarország jogállam-e vagy sem, hanem azt, hogy a felkért szakértők (többek között e sorok szerzője is) miként ítélik meg a jogállamiság állapotát. Bár a szekértői vélemények teljesen anonim módon kerültek feldolgozásra, mindenképp érdekes kérdés, hogy mi állhatott az egyes percepciók mögött: az adott hónap hektikus jogalkotása, a szenvedélyes szakmai meggyőződés, vagy esetleg a folyamatos eltompulás és hozzászokás a rendkívüli helyzethez, eszközökhöz. Megjegyezhetjük, hogy maga az index a kiinduló állapotban sem volt túl nagy (5,5): a legalacsonyabbra értékelt szempont ekkor a közhatalmat gyakorlók számonkérhetősége, a legmagasabb pedig a közhatalom szabad bírálata volt. A legnagyobb romlás az alkotmányvédelem szintje esetében következett be, amelyet értelemszerűen az Alkotmánybíróság jogköreinek drasztikus csorbítása alapozott meg. A kötet ezeket a tendenciákat egyfajta „közjogi apokalipszishez” hasonlítja, ahol „… minden elveszni látszik, hiszen többé nincsenek hatékonyan működő alkotmányos védműveink, jogaink kiszolgáltatottak az azokat elosztó hatalom kegygazdálkodásának…”. A Jogállamfigyelő tehát meglehetősen negatív képet vázol fel az alkotmányosság alakulásáról, amelyet csak fokoz a kötet második fele, amely közli az EKINT 2011. március 21-i Két alkotmány (1989-2011) című konferenciáján elhangzott előadások írásos változatait. A kötet tehát két szempontból is jelentős: egyrészt az alkalmazott, szakértőkön alapuló, percepciós módszertan miatt, másrészt pedig azért mert, a 2010-2011-es közjogi fordulat alkotmányos krónikája is egyben, amelynek lényegét akként fogalmazza meg, hogy „[a] jogállami alkotmány híveiként úgy lettünk hajótöröttek, hogy még csak kis sem szálltunk, egyszerűen kicserélték alattunk a jogállami alkotmány jól berendezett és már bejáratott hajóját valami rossz bárkára.

Életfogytig szabadláb

A másik közjogi látlelet Tóth Gábor Attila tollából származik: a szerző személyes fejlődési állomásainak kibontásával nyerünk egyúttal bepillantást a magyar közjog rendszerváltás utáni fejlődésébe, különös tekintettel az Alaptörvény megalkotására. A szerző alapállása figyelemreméltó: „Célom tehát az is, hogy ebben a gyűjteményes kötetben az apró írások láncolatából kirajzolódjon valamiféle változástörténet. Arra törekedtem, hogy az anyag a mai olvasó számára legyen figyelemreméltó és informatív, egyúttal idézze fel a megjelenés pillanatának hangulatát, az akkori gondok súlyát és a szerző mondanivalóját.” A fenti kötettel összevetve mindenképp utalhatunk arra, hogy mennyire kiegészítheti a viszonylag szigorú módszertanon alapuló iratot egy lazább publicisztikai elemekből összeszőtt (ön)fejlődési lenyomat. Egyébként a közjogi karcolatok műfaja korántsem példa nélküli, ahogyan maga a szerző is utal erre, hiszen ilyennek tekinthető maga a Federalist Papers, Eötvös József, Jászi Oszkár vagy épp Deák Ferenc hírlapi cikkei, de a magyar rendszerváltás szellemi megalapozásának is ez volt az egyik útja. A kötet 1993 és 2011 közötti cikkeket tartalmaz és öt fő részre tagolódik. Az Induló kérdések című fejezet a szerző Magyar Hírlapban közölt cikkeiből válogat 1993-tól; az Iskolapéldák című fejezet az 1996 és 2006 között Magyar Narancsban és a HVG-ben megjelent iratokat tartalmazza; a Perzsa levelek a szerző 2005 és 2009 közötti Élet és Irodalomban megjelent cikkeiből szemezget; csakúgy mint az Isteni variációk fejezet; végül pedig a Szuverén szellem című rész következik, amely a Szuverén.hu portálon megjelent iratokat kapcsolta össze. Önmagában is beszédes a kötet keretét adó publicisztikák címe, ugyanis az induló irat a Vannak-e már emberi jogainak? kérdésre keresi a választ, míg a zárócikk a Vannak-e még emberi jogaink? dilemmával küszködik. A karcolat-füzér több megfontolandó tanulsággal is szolgálhat. Egyrészt mindjárt itt van a nem túl pozitív kicsengésű – lényegében az EKINT-es tanulságokat alátámasztó – látlelet a hazai alkotmányosság állapotáról: „Ma már tudjuk, az 1989-90-ben létrehozott alkotmányos intézményi struktúra nem kapott megfelelő politikai támogatást és társadalmi elismerést, és lassan felülkerekedtek a lebontásában érdekelt erők.” Másrészt pedig – s ez számomra sokkal fontosabb – a szerző pályájához és az elmúlt évek kulcskérdéseihez kötötten mutatja be azt, hogy az alapjogok mennyire fontos részei a mindennapoknak, méghozzá nem csak az alkotmányjogászok, hanem bárki számára. Azt hiszem, hogy az ilyen felkiáltójelek égetően szükségesen a (köz)jogtól elidegenedett állampolgárok megszólításában.

Folyamatos tehát az Alaptörvénynek, illetve az általa lezárt korszaknak a tudományos és publicisztikai értékelése: a szóban forgó két kötet pedig új színt visz ebbe a sorba, hiszen az egyik egy sajátos módszertan következetes végigvitelével vizsgálja az alkotmányozás és a kapcsolódó jogalkotás folyamatát, míg a másik egy személyes (de korántsem személyeskedő!) nevelési regénybe ágyazza a 90-es évek óta kibontakozó közjogi tendenciáinkat. Ez a két kötet talán ki is jelölheti a keretet a további elemzéseknek: mégpedig a módszertani alaposságra és a személyességre törekvéssel. Várjuk a folytatást!
 

  • kapcsolódó anyagok
ALKOTMÁNYJOG
ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁS
TÖRVÉNYHOZÁS