Kritikai kérdések a helyreállító igazságszolgáltatásban - Recenzió a Critical Issues in Restorative Justice c. műről

2015.10.13. Jogi Fórum / dr. Máthé Magdolna – dr. Törzs Edit – dr. Schweinghardt Zsanett

A magyar büntető igazságszolgáltatás számára jelentős változást hozott a 2009. év. A Marian Cozma ügy kapcsán a jogalkotó a punitív szemlélet mellett tette le a voksát, ebben a szellemben új BTK, szabálysértési törvény készült és készül az Új Be. Aktuális most a helyreállító gondolatok felelevenítése és annak átgondolása, hogy vajon a tiszta punitív modell alkalmas-e a büntetési célok elérésére, a büntetéssel kapcsolatos társadalmii igények kielégítésére. A mű a Howard Zehr által szerkesztett Critical Issues in Restorative Justice című munkájának recenziója. A társszerzők nevéhez fűződik a kötet magyar nyelvre fordítása is.

A kötet címéhez méltóan széles körben felfedi a resztoratív igazságszolgáltatással kapcsolatos vitás kérdéseket, de hiányoljuk az ezekre adott megoldási javaslatokból a „beígért” gyakorlati szemléletet. Sokfajta nézőpont bemutatkozik a könyvben, tekintettel a társszerzők kiváló megválasztására, hiszen a helyreállító igazságszolgáltatás minden területe képviselteti magát. Sajnos, gondolatismétlődések így is előfordulnak a műben.

A könyv első részében Gerry Johnstone1 arra keresi a választ, hogy valójában mi is a helyreállító igazságszolgáltatás. A helyreállító igazságszolgáltatás legtöbb támogatója elsősorban abban érdekelt, hogy kigondolja a bűntettel, vétséggel és esetleg az erőszakkal való elbánás egy újító szándékú módját. Mások, például Dennis Sullivan és Larry Tifft úgy tartják, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás folytatása azt is magában foglalja, hogy elkötelezzük magunkat olyan „társadalmi interakciós minták alkotása mellett, amelyek előmozdítják az emberi méltóságot, a kölcsönös tiszteletet és az azonos jólétet.”2 John Braithwaite szerint a helyreállító igazságszolgáltatás nem egyszerűen a büntető igazságszolgáltatási rendszer megreformálásának egy módja, hanem a teljes jogrendszer, a családi életünk, a munkahelyi viselkedésünk, a politikai gyakorlatunk megreformálásának egy módja. A világ igazságszolgáltatási módozatának teljes, holisztikus megváltoztatását vizionálja.3 A helyreállító igazságszolgáltatás képviselői bátorítani akarják az ítélethozókat arra, hogy gyakrabban alkalmazzák ezt az alternatívát. Azt remélik, hogy amint világossá válnak a helyreállító igazságszolgáltatással járó előnyök, a bűncselekmények túlnyomó részében ez fog az ítélkezés rutintípusává válni.

Susan Sharpe4 szerint a helyreállító igazságszolgáltatás az elmúlt 15 évben drámaian növekedett, egyszerre több irányban fejlődött. A legismertebb – az áldozat-elkövető mediáció, a körök és a konferencia - formái folyamatosan finomodnak a tapasztalatok eredményeképp, illetve abból a célból, hogy a résztvevők szükségleteit minél jobban kielégítsék.

A helyreállító igazságszolgáltatás még mindig fiatal terület, és a változatosság kifejezi a kutatást, tökéletesítést és a helyi sajátosságokhoz való alkalmazkodást. Nagyobb konszenzusra kellene azonban jutni, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás valójában mi is, és a cselekvések milyen széles körét lehet ezen fogalom alá besorolni. A gyors növekedés ugyanis zűrzavarhoz vezethet, ez pedig a hitelesség rovására mehet. Az igazságszolgáltatásért felelős kormányzati tisztviselőknek is biztosítaniuk kell, hogy a bűncselekményekkel kapcsolatban alkalmazott helyreállító igazságszolgáltatás nem csorbítja a törvényes jogokat, és más módon sem sodorja veszélybe a résztvevőket.

Széleskörű egyetértés uralkodik abban, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás alapvetően jellemezhető bizonyos értékekkel. Ezek: inklúzió (az érdekeltek bevonása), demokrácia, felelősség, reparáció, biztonság, gyógyítás, reintegráció.

A purista/maximalista megközelítés az alábbi kérdéseket veti fel: Kit kell bevonni a helyreállító igazságszolgáltatásba? Bele kell az áldozatnak egyeznie a részvételbe? És az elkövetőnek? Mindig szerephez jutnak a közösség tagjai? Helyettesíthetők-e a kulcsszereplők? Mindig teljes mértékbe önkéntes kell, hogy legyen az elkövető részvétele? Szerepet játszhat itt a kényszer? Szerephez juthat-e a büntetés, hogy kifejezésre jusson a közösség rosszallása bizonyos viselkedéssel szemben? Szerepet kap-e a nyílt, reintegratív szégyen?5 Mennyiben segíti vagy akadályozza az a helyreállító eljárást, ha segítenek előzetesen felkészíteni a feleket? Mit foglal magába és mit zár ki a facilitátor szerepe? Kinek kell eldönteni azt, hogy az elkövető hogyan ad jóvátételt? Az incidens által leginkább érintett ember? Lehet egy önkéntes a közösségből? Igazságügyi tisztviselők elrendelhetnek helyreállító cselekvéseket?

Lode Walgrave6 szerint egetlen társadalom sem maradhat fenn szabályok és ezek kikényszerítése nélkül. Ha jogsértés történik, szükség van a válaszra, annak érdekében, hogy jelezzük, igazságtalan a szabályok áthágása és hogy tiszteletben tartsuk a szabályokat.

A nyugati társadalmakban több évszázadon keresztül a bűncselekményre való reagálás fő eszköze a közösségi autoritások általi büntetés volt. Az elmúlt évszázadokban azonban megjelent a helyreállító igazságszolgáltatás mint a hagyományos büntető igazságszolgáltatás alternatívája, amelyet olyan kritikák érnek, hogy társadalmilag destruktív.

A megtorlást a büntetés uralkodó filozófiai indokolásaként szemléli, a büntetést pedig a jogszerűtlen magatartás lehetséges helytelenítéseként fogja fel.

A helyreállítást úgy mutatja be, mint sokkal hatásosabb és etikusabb útja bizonyos magatartások rosszallásának, amely fordított megtorlásként is felfogható.

A megtorlás a következő ismérvekkel bír: világosan kifejezi a jogsértő magatartással szembeni szemrehányást, jelzi az elkövető felelősségét, az egyensúlytalanság úgy áll helyre, hogy visszafizeti az elkövetőnek azt a szenvedést, amit ő okozott a bűncselekmény elkövetésével.

A helyreállító igazságszolgáltatás pedig világosan kifejezi a társadalmi tűrőképesség határait. Jóllehet a megtorló és a helyreállító szemlélet is a bűncselekménnyel szembeni rosszallást fejezi ki, a különbség mégis az, hogy a resztoratív teóriában a rosszallás gyökerei a társadalmi kapcsolatokban gyökereznek, nem az elvont erkölcsi vagy jogi szabályokra utalnak, hanem arra a kötelezettségre, hogy tiszteletben tartsuk a társadalmi élet minőségét.

Alapvető különbség továbbá, hogy a büntető megtorlás a felelősség passzív koncepcióján alapul: a retribúció során az elkövető mások által konfrontálódik a felelősségével, és alá kell vetnie magát azon következményeknek, melyeket a büntető igazságszolgáltatási rendszer ró rá. A helyreállító igazságszolgáltatás viszont aktív felelősség koncepcióra épít, a bűncselekmény elkövetőjének aktívan részt kell vennie a bűncselekmény negatív következményeinek reparálásában. Míg a passzív felelősség csak retrospektív, azaz kizárólag a múltba tekint, addig az aktív felelősség a múltba és a jövőbe egyaránt tekint. Az is figyelemre méltó és a megtorlás elleni érvként felhozható megállapítás, hogy az csak növeli a világunkban jelen levő sérelmeket, ha a bűnelkövető által okozott sérelmet úgy akarjuk ellensúlyozni, hogy újabb sérelmet okozunk neki is. Ezáltal a sérelem megduplázódik, de egyenlően eloszlik. A helyreállítás viszont nem a szenvedés megduplázásával hoz létre egyensúlyt, hanem a szenvedés elsimításával.

Néhány közös vonás is felfedezhető meglepő módon a helyreállítás és a megtorlás között: kifejezetten helyteleníti az elfogadhatatlan magatartást, a felelősséghez fordul mindkettő és megkísérli helyreállítani az egyensúlyt.

A legfőbb különbség abban foglalható össze, hogy a megtorló szemléletben kötelező a jogszerűtlen magatartás helytelenítésének kifejezésére a szándékos fájdalom okozás. Ez olyan elv, amit a helyreállító szemlélet biztosan nem fog tudni magáévá tenni.

A könyv e fejezetei is tudatosíthatták bennünk, hogy még számtalan szürke folt van a helyreállító igazságszolgáltatás elméleti és gyakorlati térképén egyaránt. Hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a megtorló szemléletű igazságszolgáltatáson szocializálódott szakemberek hátat tudjanak fordítani ezeknek a filantrópnak egyáltalán nem nevezhető megoldásoknak.

A kötet második része a helyreállító igazságszolgáltatás különböző szereplőinek nézőpontjából vet fel kérdéseket és kritikát.

A bűncselekmény sértettjei tekintetében Mary Achilles7 arra keresi a választ, hogy vajon a helyreállító igazságszolgáltatás meg tud-e felelni az áldozatok elvárásainak. Egy korábbi cikkében már felhívta a figyelmet arra, hogy a resztoratív programok és szakemberek túlságosan tettes orientáltak, a figyelem pedig egyre jobban a megsértett közösségre terelődik, ami veszélyezteti az áldozatok tényleges érdekeinek érvényesülését.

Mit jelent számára a helyreállító igazságszolgáltatás? Zehr és Mika8 tanulmányára hivatkozva a következőkből indul ki: a bűncselekmény emberek és interperszonális kapcsolatok alapvető megsértése, és ez kötelességeket és függelmi viszonyokat teremt, valamint hogy az igazságszolgáltatásnak lehetőséget kell adnia az elszenvedett sérelem orvoslására, az okozott kár jóvátételére.

Achilles szerint külön kell választani az áldozatok igényeit és az arra adandó válaszokat az áldozatvédő szervezetek és szakemberek, tágabban pedig a közösség által támasztott elvárásoktól. Az áldozatok igényei sokfélék lehetnek: érzelmek kifejezése, kibeszélése, elismerés, részvétel az eljárásban, megfelelő információhoz jutás. A legfontosabb feladat az, hogy meghalljuk a sértettek valódi igényeit, és olyan rendszer jöjjön létre, amely képes az áldozatok valódi kívánságaira reagálni. A bűncselekmények elkövetőinél kérdésként merül fel, hogy mi lehet a szerepe a büntetésnek és a szabadság vesztésnek a helyreállító igazságszolgáltatás rendszerében?

A kérdésre Russ Immarigeon9 próbál választ adni cikkében, amelyben a helyreállító igazságszolgáltatás diverziós eszköz szerepét hangsúlyozza. Abból indul ki, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás nem felel meg azon ígéretének, hogy alkalmazása csökkenti, idővel pedig kiváltja majd a szabadságvesztés büntetéseket. Több olyan a nyolcvanas évektől napjainkig végzett kutatásra hivatkozik, amelyek alátámasztják, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás eszközeit legtöbbször olyan elkövetők csak cselekmények kapcsán alkalmazzák, amelyek esetében egyébként sem lenne valószínű a szabadságvesztés büntetés kiszabása. A szabadság vesztés büntetés hatékony kiváltására csak az új-zélandi megoldást tartja alkalmasnak, amelyben minden fiatalkorú elkövető esetében családi csoport konferencia előzi meg a büntető eljárást, amelyre és ezzel együtt büntetés kiszabására így lényegesen kevesebb esetben kerül sor. A kutatások másik fontos tanulsága, hogy a börtönökben zajló helyreállító programoknak nincs befolyása a büntetések tényleges hosszára sem. Végül arra hívja fel a figyelmet, hogy óvakodni kell attól, hogy a resztoratív módszereket kísérletképpen alkalmazó büntetés-végrehajtási intézetek munkája alapján a létező és sok ismert hátránnyal járó szabadságvesztés büntetést is már a helyreállító igazságszolgáltatás eszközeként tartsuk számon, a helyreállító igazságszolgáltatás pedig ne diverziós lehetőségeket, hanem a szabadságvesztés büntetés végrehajtásának szociális szerepvállalását erősítse.

A kötet egyik legizgalmasabb cikkében Gabrielle Maxwell10 és Allison Morris11  a helyreállító igazságszolgáltatás elméletét alapvetően meghatározó szégyen-elmélettel száll vitába. John Braithwaite12 szégyen-elmélete szerint –nagyon leegyszerűsítve - meg kell különböztetni a megbélyegző és a megtartó, reintegratív megszégyenítést, amely utóbbi a helyreállító eljárásokban érhető el, és az elkövető kirekesztése és megbélyegzése nélkül segíti elő a bűncselekmény másokra gyakorolt hatásának felismerését. A megtartó megszégyenítéshez vezető eljárásokban nem az elkövetőt, csak tettét ítélik el, így lehetőség nyílik arra, hogy a szégyen kiváltása, a megbánás és ezt követően a sértett megbocsátása az elkövető befogadásához vezessen. Fontos, hogy a szégyen érzése itt nem valamely hatósággal szemben alakul ki, hanem azokkal kapcsolatosa, akiket a cselekmény érintett, elsősorban a sértettel, de ugyanígy az elkövető családjával, közösségével szemben.

Maxwell és Morris vitatja, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás alapvető eleme a szégyen. Szerintük a bűncselekményre adott válasz és a megszégyenítés között sem elméleti, sem gyakorlati vonatkozás tekintetében nem létezik valódi oksági kapcsolat.

A közösség helyreállító igazságszolgáltatásban betöltött szerepéről elmélkedik Paul McCold13. A közösség szerepének meghatározása mind a helyreállító igazságszolgáltatás elmélete, mind gyakorlata számára az egyik legnagyobb kihívás. Míg a hetvenes években a gyakran önkéntes, egyszerű állampolgár mediátor az egész társadalmat, a makro közösséget képviselte, az újabban alkalmazott konferencia modellek már a tényleges ismerősöket, családot, barátokat involválják, a közösség fogalma ezekben az esetekben tehát már csak a mikor közösséget jelenti. A makro és mikro közösség eltérő embercsoportot és eltérő igényeket, szükségleteket jelent. McCold szerint a helyreállító igazságszolgáltatás mindkét csoport igényeinek megfelelhet, de ehhez szükséges az eltérő igények pontos meghatározása, valamint az, hogy a figyelmet ne az eljárás kimenetelésre, eredményére összpontosítsuk, hanem magára a folyamatra.

McCold szerint a helyreállító igazságszolgáltatás jövője a mikro közösségek, a közvetlen érintettek eljárásba történő bevonásában rejlik. És mivel a makro közösség családok szövedékéből áll, az ő igényeiknek megfelelő eljárás áttételesen a makro közösség igényeit is kielégíti. Ugyanakkor nem világos, mi az a mechanizmus, ami a mikro közösségben történteket a makro közösség számára közvetíti. A kötet következő részében a gyakorlatról és gyakorlati szakemberekről írnak a szerzők. Wonshé14 a restoratív igazságszolgáltatás gyakorlatát abból a szempontból vizsgálja, hogy maguk a gyakorlati alkalmazók, valamint az adott környezet milyen hatást gyakorol a helyreállító program működésére. Wonshé széles körű vizsgálatot folytatott a restoratív igazságszolgáltatás jelenéről az Amerikai Egyesült Államokban, képzéseken, bizottságokban vett részt, megfigyelt és véleményezett működő programokat. Itt saját személyes megfigyeléseit teszi közzé, hangsúlyozva, hogy ezek nem végleges válaszok, hanem inkább bátorításnak szánja a további kritikai jellegű kutatások és érdemi viták életben tartása céljából. Carsten Erbe15 nyíltan kritizálja a helyreállító igazságszolgáltatásban a szakemberek közreműködésének jelenlegi formáját. A szerző abból a hipotézisből indul ki, hogy minden egyes mozgalom esetében elérkezik az a pont, amelytől fogva már nem képviseli őszintén a kifejezni hivatott értékeket. Félelme, hogy ez a sors a restoratív igazságszolgáltatást is utol fogja érni, s a folyamat első jelének a szakmabeliek jelenlegi hozzáállását érzi.

David Gustafson16 véleménye szerint a restoratív igazságszolgáltatás jelenleg igen pragmatikus, filozofikus megközelítése a bűncselekményeknek és a konfliktusoknak. Fontosnak tartja azonban kiemelni, hogy az igazságszolgáltatás nem lehet annyira punitív, hogy egyszerű bosszúvággyá váljon, de az sem megfelelő, ha annyira engedékeny, hogy közömbösnek tetszik a keletkezett sérelemmel szemben.

Morris Jenkins és Barbara Raye arra a kérdésre keresik a választ, hogy a kultúra,a társadalmi helyzet és a nem miképpen befolyásolja a restoratív igazságszolgáltatás gyakorlatát.


[1] A University of Hull jogprofesszora az Egyesült Királyságban. Legfrissebb könyvei: Helyreállító igazságszolgáltatás: Ötletek, értékek, viták, illetve: Helyreállító igazságszolgáltatási olvasókönyv. Szövegek, források, szövegösszefüggések. Jelenleg egy helyreállítási igazságszolgáltatási nemzetközi kézikönyv társszerkesztője.

[2] Critical Issues in Restorative Justice, szerk: Howard Zehr, Barb Toews, Monsey, New York, Criminal Justice Press and Cullompton, Devon, UK, Willan Publishing, 2004. 387-400.o.

[3] John Braithwaite: A helyreállító igazságszolgáltatás elvei In: A.von Hirsch, J. Roberts, A. Bottoms, J. Roach and M. Shiff: Helyreállító igazságszolgáltatás és büntető igazságszolgáltatás – versengő vagy összeegyeztethető paradigmák, Oxford, Hart, 2003.

[4] Ph.D., leginkább a Restorative Justice: A Vision for Healing and Change, Formerly of Edmonton, Albert című könyv szerzőjeként ismert, jelenleg Seattle-ben él, míg Kanadában dolgozik a helyreállító igazságszolgáltatási projekteken

[5] John Braithwaite vezette be ezt a kifejezést, a reintegratív szégyen a közösség rosszallásának olyan kifejezését jelenti, amelyek az enyhe megrovástól a lealacsonyító ceremóniákig (komoly elítélés) terjednek és amelyeket a törvénytisztelő állampolgárok közösségébe való visszafogadás követ.

[6] A Leuveni katolikus Egyetemen (Belgium) a kriminológia tantárgy professor emeritusa, a fiatalkorúak kriminalitásával foglalkozó kutatási csoport vezetője. Az elmúlt években több könyvet publikált a helyreállító igazságszolgáltatásról, főleg annak normatív aspektusairól,pl: Restorative Justice and the Law

[7] Gyakorló áldozatsegítő szakember a Pennsylvaniai Áldozatsegítő Szolgálat vezetője

[8] Zehr 2002. 64-69.p.

[9] Több helyreállító igazságszolgáltatással foglalkozó folyóirat, hírlevél, könyv szerkesztője és írásainak szerzője (pl: VOMA Connections, Women, Girls & Criminal Justice, Offender Programs Report)

[10] Új-Zélandi pszichológus és kriminológus, fő kutatási területe a fiatalkorú bűnelkövetők helyreállító igazságszolgáltatása.

[11] 2001-ig a wellingtoni Victoria Egyetem kriminológia professzora volt, jelenleg szabadúszó kutató. Fő kutatási területe a helyreállító igazságszolgáltatás, jelenleg a felnőtt korú elkövetők esetében alkalmazott helyreállító eljárások hatékonyságával foglalkozik.

[12] A 2005-ben alapított, a bűnmegelőzési és az emberi jogok érvényesülése érdekében kifejtett kriminológiai elméleti tevékenység honorálására alapított Stockholm Prize-t elsőként John Braithwaite-nek ítélték oda a reintegratív szégyen elméletének kidolgozásáért.

[13] Kriminológus, kutató, a Helyreállító Igazságszolgáltatási Gyakorlat Nemzetközi Kutatóintézetének (Betlehem, Pennsylvania, USA) kutatási igazgatója

[14] Szülésznő, alapítója és irányítója egy szülészettel és hagyományos női szakmákkal és szerepekkel foglalkozó iskolának, mely közösségi alapú oktatást kínál az érdeklődő háziasszonyoknak.

[15] Korábban a Floridai Atlantic Egyetem Közösségi Igazság Intézetének projekt koordinátora és kutató munkatársa volt, emellett számos tanulmány szerzője. A Yukon körzetében a Királyi kanadai Lovasrendőrséggel dolgozott és létrehozott egy közösségi alapon működő mediációs csoportot.

[16] A Simon Fraser Egyetemen kriminológiai egyetemi adjunktus, emellett a Fraser Körzet Közösségi Igazsági Kezdeményezés Egyesületének társigazgatója. 
 

 

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐELJÁRÁS
BÜNTETŐJOG
MEDIÁCIÓ