Jogszerűtlen vallatás - Tortúra egykor és ma - Kínzás a jog szemszögéből

2020.09. 2. Jogi Fórum / Papp-Nagy Zsolt

A kínzás - más néven tortúra - egy idős az emberiséggel, azóta dokumentálható, amióta embernek ember feletti hatalma létezik. Korunk jogállamai tiltják, mondván: súlyosan sérti az emberi jogokat - semmilyen kivételt nem ismernek el tilalmának abszolút hatálya alól. Mégis a mai napig ott lapul az államok többségének eszköztárában ez a mással nem helyettesíthető vallatási módszer. Hogy is van ez?

A holland rendőrség a belga határ közelében rejtett, hang- és hőszigetelt börtöncellákat, illetve kínzókamrát fedezett fel. Tájékoztatásuk szerint valószínűleg a gyanúsítottak által „kezelőhelyiségnek” hívott konténert kínzásra tervezték, fogorvosi széket, műtéti eszközöket, szikéket, fűrészeket találtak benne. A kínzás nemcsak a szervezett bűnözői csoportok sajátja. Ha információra van szükségük vagy valakit „szimplán meg akarnak törni”, az egyes államok is élnek vele. A kínvallatás még mindig széles körben elterjedt, több mint 100 országban alkalmazzák napjainkban is.

A jogelméleti munkákban többször előkerültek kitalált esetek, melyekben a kínzás témáját járták körül a szerzők az alapvető jogok vonatkozásai szempontjából. A Takács Péter által írt Nehéz jogi esetek című könyv is tartalmaz egy ilyen fiktív esetet. Ebben a belügyminiszter, titkosszolgálati információkra hivatkozva, arról tájékoztatja a rendőrfőnököt, hogy egy nemzetközi terrorszervezet két héten belül akcióba lép, minden bizonnyal bombát fognak robbantani, azonban a részletekről nincsenek pontos ismereteik. A terrorista-csoport tagjait nem sikerült azonosítani, a hatóságok 8 személyről tudnak, akik a csoportban való részvétellel gyanúsíthatóak, de az is teljesen biztos, hogy a 8-ból csak 3 személy terrorista. Arra az álláspontra jutnak, hogy a „szokásos rendőri eszközökkel” az idő rövidsége miatt nem sokra mennek, ezért felmerül a ’kezelésbe vétel’ lehetősége arra az esetre, ha nem vallanának. Mit tegyenek? Vagy 5 embernek fájdalmat okoznak, de a másik 3 beszélni fog, és így megmentenek 100 emberi életet, vagy nem, de akkor 100 vagy még több ember – minden valószínűség szerint – merénylet áldozata lesz. Nehéz kérdés, melyre a gyakorlat, sok esetben, az elmélettől homlokegyenest eltérő választ ad.

A kínzás (tortúra) egy idős az emberiséggel, ahogy Mezey Barna jogtörténész megfogalmazta, azóta dokumentálható, amióta embernek ember feletti hatalma létezik. A kínzást a középkorban kialakult inkvizitórius eljárásban széles körben alkalmazták, intézményesítették. A vádlottat bíróság elé vitték, eskütétel mellett kihallgatták, és ha szükséges volt – a feltételei fennálltak – az inkvizítor elrendelte a kínvallatását. Nem büntetés volt, nem is bizonyítási eszköz, a beismerő vallomás kikényszerítése érdekében alkalmazták. Azonban már a római jogtudósók is tisztában voltak a kínvallatás tökéletlenségével. Ulpianus is megfogalmazta aggályait a kínzással szemben: „Törékeny és veszélyes dolog az, sokszor csak az igazság látszatát hozza. Sokan tűrőképesek és edzettek a kínzásokra, és olyan vallomást tesznek, hogy az igazságot belőlük nem lehet kiszorítani. Mások annyira érzékenyek, hogy inkább bármit hazudnak, csak ne kelljen kínzást elviselniük, így aztán különböző vallomást tesznek, és nem csak magukra, hanem még másokra is bűncselekményeket fognak”. A felvilágosodás eszméjének terjedésével embertelensége és az igazság kiderítésre való alkalmatlansága okán került a támadások kereszttűzébe, így a 18. századra az államok sorra törölték el. Majd a 20. században számos országban a totalitárius diktatúrák kerültek hatalomra, akik a kínzást a hatalomgyakorlás szokásos, mindennapi eszközének tekintették, gondoljunk például a Gestapo vagy az NKVD által elkövetett rémtettekre.

A második világháborút követően számos egyezmény született, mint pl. az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amelyek deklarálták a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés vagy bánásmód alkalmazásának a tilalmát. Az Egyezmény definiálta a kínzás fogalmát, amely alapulvételével határozza meg a szakirodalom a kínzás három tényállási elemét: betudhatóságot az államnak, a testi vagy lelki fájdalom intenzitását, valamint a szándékosságot és célzatosságot (Filó Mihály). Látható, hogy nemcsak a testi fájdalom okozása, mint az alvásmegvonás, nyomáspontok alkalmazása ájulásig, vagy a hírhedt ”waterboarding” (amikor valakinek az arcára egy vastagabb rongyot tesznek, majd azt elkezdik leönteni vízzel – az áldozat ilyenkor átéli a megfulladás élményét) minősülnek kínzásnak, hanem a lelki szenvedés okozása is, mint pl. a fogoly családtagjainak bántalmazásával történő fenyegetés is. Ezzel a módszerrel – a hírek szerint – sűrűn éltek az izraeli terrorelhárítók, mivel Izraelben 1999 óta nem megengedett a testi kínzás alkalmazása, kizárólag akkor élhetnek „racionális és fair” módon „enyhe fizikai nyomásgyakorlással” a hatóságok, ha a „ketyegő bomba” (időzített bomba) esete forog fenn, azaz sürgősen – mint a fenti kitalált esetben – kell megakadályozni egy merényletet, és a pszichológiai nyomásgyakorlás nem hatásos. Az izraeli „ketyegő bomba” esetére az Amerikai Egyesült Államok is hivatkozott, amikor az általa elkövetett terrorista gyanús személyekkel szembeni kínzásokat próbálta legitimálni.

A vita Németországban is lezajlott, melyhez egy sajnálatos eset, az ún. Daschner-ügy adott apropót a 2000-es évek elején. Németországban elfogtak egy gyermekrabót, aki nem árulta el, hogy hol rejtette el az elrabolt gyermeket, Jakobot. A rendőrség az információ megszerzése érdekében kilátásba helyezte az elkövető kínvallatását, amelynek hatására az megtört és elárulta a gyermek fogvatartásának helyét. A történet nem happy end-el végződött, a hatóságok már csak a gyermek holttestét találták meg. Daschner felügyelőt és társait a bíróság bűnösnek mondta ki hivatalos személyként elkövetett kényszerítés miatt, a bíróság az ítéletében rámutatott, hogy az állam életvédelmi kötelezettségének teljesítése körében sem lépheti túl az állami cselekvés alkotmányos korlátait. Sem jogos védelmi, sem végszükségi helyzetre történő hivatkozás nem menti a vádlottakat a bíróság indokolása szerint. Az ítéletet hozó bíróság kiemelte, hogy „a kínvallatás gyakorlatát nem tűrheti meg a jogállam, még a legszélsőségesebb határhelyzetekben sem. A biztonság csalóka illuziójáért nem áldozhatjuk fel a civilizáció fundamentális vívmányait”. A németországi „hozzáállást” tanúsítja a kínzás megítélésével kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bírósága is. A strasbourgi testület nem ismer el olyan kivételeket a kínzás tilalmának abszolút hatálya alól, amikor az állam, pl. a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben legálisan alkalmazhatná azt.

A magyar Alaptörvény is megfogalmazza az emberi méltósághoz való joggal – amely jog korlátozhatatlan – összefüggésben, hogy „senkit sem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni, valamint szolgaságban tartani”. A Btk. a hivatali bűncselekmények között szabályozza a kényszervallatást. A bűncselekményt az a hivatalos személy követi el, „aki annak érdekében, hogy más vallomást vagy nyilatkozatot tegyen, illetve ne tegyen, erőszakot, fenyegetést vagy más hasonló módszert alkalmaz”. Más hasonló módszer alatt minden olyan ráhatás értendő, amely alkalmas a sértett befolyásolására, mint pl. a jogtalan juttatások, kedvezmények ígérete. A kényszervallatás minősített esete valósul meg, ha azt csoportosan követik el. Ugyanakkor korlátlanul enyhíthető a csoport azon tagjának a büntetése, aki a bűncselekmény elkövetésének körülményeit a vádemelés előtt a hatóság előtt feltárja. Fokozott társadalomra veszélyességére tekintettel a bűncselekmény előkészülete is büntetendő.

A szeptember 11-dikei terrortámadás új fejezetet nyitott a világra leselkedő terrorveszélyek tekintetében, újszerű fenyegetéssel kellett szembenéznie a szabad világ államainak, mivel a terroristák akár a saját életük feláldozásával követnek el támadásokat a védtelen civilekkel szemben. A hatóságok „tű a szénakazalban” esetével állnak szemben, amikor a terroristák által tervezett merényleteket próbálják meghiúsítani. A terrorelhárító szervek eszköztárában ott lapult az addig is létező, de tabunak számító eszköz: a kínvallatás. Mondván a terroristákkal szemben, akik az emberi jogokat félresöpörve követik el támadásaikat, csak hasonló módon, mint a kínzás is, lehet (eredményesen) felvenni a harcot. Ezen érvelést „semmisíti” meg az Aharon Barak vezette Izraeli Legfelsőbb Bíróság, a ’99-es kínzást megtiltó döntésében. A bíróság kifejtette, hogy tisztában van azzal, hogy a hatóságok számos esetben akadályoztak meg merényleteket kínzás alkalmazásával, és a döntésük nem könnyíti meg azok dolgát, akik a terroraktivitás elhárításáért felelősek. Azonban ahogy a bíróság fogalmazott, „ez egy demokrácia sorsa”, így nem fogadható el bármilyen módszer, és nem megengedett az ellenség által alkalmazott gyakorlat. „Bár egy demokrácia gyakran úgy harcol, hogy egyik keze gúzsba van kötve, végül mégis felülkerekedik. A jog uralmának megőrzése és az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartása fontos komponense egy demokrácia biztonságpolitikai felfogásának. Végeredményben pedig erősíti a demokrácia szellemiségét és szilárdságát, továbbá lehetővé teszi nehézségeinek leküzdését” - zárta mondandóját az izraeli legfőbb bírói testület.

Az izraeli bírák hasonló eredményre jutottak, mint német kollegáik a Daschner-ügyben, ahogy bármely más ország bírósága is juthat hasonló következtetésre. A valóság ezzel szemben az, hogy ezen eszmefuttatások csak a jogelméleti munkák számát gyarapítják, számos államban a kínzás a mai napig bevett gyakorlatnak számít, egyszerűbb ehhez a bevált eszközhöz nyúlni, és „nem egy újabb virágot ültetni a jogállamiság gyepén”, mellőzve azt.

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐJOG
JOGTÖRTÉNET
EMBERI JOGOK