Szalayné Sándor Erzsébet - Biztos a nemzeti kisebbségekért

2019. augusztus 27. Horváth Eszter, Budapest

"Sokfélék vagyunk, ami lehet, hogy kihívás egy-egy ember életében, de alapvetően és elsősorban érték, amit érdemes felfedezni." - hangsúlyozza Szalayné Sándor Erzsébet. A Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes idén március 15-én kimagasló színvonalú szakmai munkája elismeréseként Moór Gyula-díjban részesült.

2013. október 21. óta tölti be a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes tisztjét Szalayné Sándor Erzsébet egyetemi tanár, az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keretegyezmény Tanácsadó Bizottságának tagja, számos egyetem oktatója. Idén március 15-én kimagasló színvonalú szakmai munkája elismeréseként Moór Gyula-díjban részesült.

Májusban érkezett haza az V. Erdélyi Jogászgyűlésről. Hogy érezte magát, milyen tapasztalatokat gyűjtött?

Az erdélyi jogászgyűléseken mindig nagy örömmel veszek részt, itt találkozok az erdélyi magyar jogásztársadalom képviselőivel. Számomra ezek a rendezvények nemcsak a természeti környezet és szakmai tapasztalat együttesét jelentik, hanem lényegesen többet. Egyszerűen azért, mert itt találkozom azokkal a hallgatókkal is, akikkel a – most már 15 éves – kolozsvári oktatásaim során megismerkedtem és akiknek a szakmai fejlődését is figyelemmel kísérem. A jogászgyűlések szakmai párbeszédeinek talán az egyik legfontosabb eleme, hogy magyar szaknyelvi környezetben, de mégis két külön jogrendszer éppen aktuális témáit tudjuk megbeszélni egymással. Számomra és a legtöbb résztvevő számára a leghasznosabb annak az összehasonlító jogi szemléletnek az esélye, mely mind a jogalkotásra, mind a jogalkalmazásra nagy hatással van. Természetesen szakmai viták is folynak – de egy konferencia erről is kell, hogy szóljon.

Szalayné Sándor Erzsébet

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Március 15-én Moór Gyula díjjal tüntette ki az igazságügyi miniszter. Mit jelent Önnek ez a díj?

Meglepetés volt számomra a díj - az átadást megelőző 4-5 napig fogalmam sem volt róla, hogy mi készül. A szervezőknek a kollégáimmal nyilván egy kicsit „konspirálniuk” kellett a programszervezés érdekében. A díj megtiszteltetés. A magyar jogászszakma ismeri és olyanként kezeli ezt az elismerést, mint ami mögött hasznos tevékenység van. A magyarázata számomra: a harminc éves munka, amit elméleti oktatóként és a jogászképzés szervezésében is szerepet játszó személyként nyújtottam, másrészt az elmúlt 5-6 év jogászi-szakmai aktivitása együttesen. Mivel Moór Gyula kolozsvári származású jogász volt, valószínűleg azt is értékelték, hogy 15 éve részt veszek az erdélyi magyar jogásztársadalom fiataljainak nevelésében. Talán azt a fajta alapjogi szemléletet is méltányolta az igazságügyi miniszter, amit én elég következetesen igyekszem az oktatásban és a gyakorlati munkában is képviselni és ami nélkül nem tudok létezni. Az elismerést a fentiek eredményeként kezelem, és jólesik.

2013 óta látja el a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettesi tisztséget. Milyen eszközei vannak a kisebbségek védelmére?

A nemzetiségi ombudsmanhelyettes eszköztára széles és elég erőteljes vizsgálati jogosultságokat takar. Dokumentumokba való betekintéstől a helyszíni vizsgálatok elvégzésén keresztül, államtitkok kikérése és a jogtudatosítás is beletartozik. A jogszabály nem rendezi „strikt” módon, hogy a mindenkori ombudsman, illetve helyettese milyen fajta lépéseket tehet, ha egyéni, vagy rendszerszintű visszásságokat talál. Ameddig elmehet ezzel, az az Országgyűlés nyilvánossága elé tárás, akár alkalmanként, akár a kötelező éves beszámolóban.

Azt érdemes azért ezzel kapcsolatban tudni, hogy a magyar ombudsmani intézmény – és ez mindkét helyettesre is vonatkozik – vegyes típusú ombudsmani jogvédelmet nyújt. Ez azt jelenti, hogy vizsgálja a közigazgatás helyes működését és – egyes panaszokon keresztül, és azok közvetítésével – emberi jogvédelmi szempontot is köteles képviselni.

A rendes bírósági eljárásokban való részvétel nem tartozik a hatáskörünkbe – amicus curiae-t viszont lehet benyújtani. Az ombudsman számára pedig nyitva áll az Alkotmánybírósághoz és a Kúriához fordulás joga. Ami viszont a „kimeneti” oldalon van, azt gyengeségnek szokták aposztrofálni. Erről azt gondolom, hogy az erőteljes vizsgálati jogkör mellett elviselhető, hogy az intézkedés, illetve az intézkedések kezdeményezése ténylegesen javaslatként jelenik meg. Ezért inkább annak van jelentősége, hogy a megfogalmazott vizsgálati ajánlások, elvi állásfoglalások, közlemények, megnyilvánulások mögött milyen hiteles, következetes és kemény szakmai tartalom van, és mi az az emberi attitűd, amit az ezeket megfogalmazó személy közvetít. Ennek a munkának az eredménye és a nemzetiségi biztoshelyettesi tevékenység hasznossága nem attól függ, hogy van-e jogi kötőereje azoknak az anyagoknak, amelyeket elkészítünk, hanem sokkal inkább a szakmai alaposságtól, a következetességtől és a hitelességtől. Ehhez kell a kommunikáció az érintett közösségekkel. A munka nem pusztán jogi: itt láthatóvá válik az ember személyisége is.

Miután Magyarországon nincsenek regionális irodáink – a hivatal Budapesten van – óriási szerepe van annak, hogy hol, mikor és milyenfajta kapcsolatot tartunk a nemzetiségi közösségekkel és szervezeteikkel. Nemcsak az önkormányzatokkal, hanem minden olyan civil alapon szerveződő közösséggel is, akiknek az a szándéka, hogy a nemzetiségi identitás különböző elemeit – vagy összességét – megpróbálják életben tartani.

Szalayné Sándor Erzsébet

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Fontos a kapcsolattartás azokkal is, akik arra vállalkoznak, hogy a fiatalabb generációt is bevonják és számukra is egyértelművé tegyék azt, hogy érték a nemzetiségi lét.

Az eszköztárba az Országgyűlés német nemzetiségi képviselőjével, a szószólókkal és az országos nemzetiségi önkormányzatokkal való intenzív kapcsolattartás is beletartozik: jelenleg maximális szélességében és mélységében is zajlik az a szakmai együttműködés, amelyet a közösségek országos és helyi szintű, politikai és szakmai képviselőivel egyaránt sikerült kialakítanunk. Lehet, hogy erős megállapításnak hangzik, de szakmai értelemben sok esetben nélkülözhetetlenek vagyunk. Azt a 20-25 évre visszanyúló szakmai tapasztalatot és rendszerszintű jogi ismeretet, ami a kisebbségi jogvédelemben, vagyis a nemzetiségi jogterületen az ombudsmani hivatalban kialakult, mi tudjuk közvetíteni feléjük.

Évente két alkalommal ellátogat egy-egy megyébe. Hogyan történik ezek kiválasztása?

Ilyenkor a teljes ombudsmani hivatal „kivonul”. A biztos úr és a két szakterületet képviselő biztoshelyettese is igyekeznek az éppen aktuális problémákat feltérképezni, az érintettekkel beszélni és a megyék jegyzői értekezleteit is tájékoztatni arról a munkáról, amit ott végzünk. Ettől függetlenül, a nemzetiségi biztoshelyettes nincs „letiltva” arról, hogy helyszínre menjen és akár terep-vizsgálatokat is végezzen, nem vagyunk tehát az évi két „megyelátogatáshoz” kötve. Számtalan alkalommal megyünk helyszínre és vizsgáljuk meg az aktuálisan felmerülő egyedi és átfogó kérdéseket, legyen szó konkrét visszásság helyszíni feltárásáról, egy közösség komplex helyi problémáiról, vagy akár ennek ellenkezőjéről: mintaértékű projektekről, közösségi kezdeményezésekről.

Rendszeresen járunk iskolákba is, rendhagyó osztályfőnöki órák keretében – nem formális oktatási eszközök segítségével – próbáljuk a diákok számára tudatosabbá tenni azt, hogy sokfélék vagyunk, ami lehet, hogy kihívás egy-egy ember életében, de alapvetően és elsősorban érték, amit érdemes felfedezni. Sajnos az oktatásban, a pedagógusképzésben az ilyen típusú elemek hiányoznak. A magunk részéről próbáljuk ezt pótolni. Jártunk már például a budapesti szlovák gimnáziumban, a pécsi német és horvát gimnáziumokban, vagy a gyulai román gimnáziumban és még sok helyütt.

Érdemes lenne a nemzetiségi sokszínűségről szóló tájékoztatást kiterjeszteni a nem nemzetiségi iskolákra is. Az említett hiányosság itt is megvan, sőt még inkább, hiszen bár az egyes nemzetiségi közösséghez tartozó iskolák, szervezetek, intézmények tudnak egymásról, a nemzetiségi közösségek már nem olyan nagyon. A többségi társadalom és a nemzetiségi közösségek közötti ilyen jellegű kommunikáció pedig véletlenszerű és messze van a szükségestől – és a tájékozottság, illetve empátia nem kizárólag a nemzetiségek, hanem a többség számára is hasznos lenne. Ebben tudunk mi egyfajta közvetítő szerepet is játszani.

Az ügyszámunk az elmúlt években megháromszorozódott. A növekedést azonban nem feltétlenül a problémák számának növekedése okozza, sokkal inkább az, hogy láthatóbbá tettük a munkánkat. Felvettük a „láthatósági mellényt”. Ezzel párhuzamosan a nemzetiségi jogterület történéseivel kapcsolatos információszerzés terepe és színterei is megváltoztak. Így a jogtudatosítás új fórumokon és új kommunikációs platformokon is történik. A fiatalabb generációt már így lehet elérni, és ha így lehet, akkor így is kell. Borzasztó hanyagság lenne, ha nem használnánk a rendelkezésre álló korszerű csatornákat és eszközöket.

Szalayné Sándor Erzsébet

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Mint „nemzetiségi ombudsman” feladata-e a határon túli magyarok, mint kisebbség védelme, és ha igen, itt milyen „eszköztárral” bír?

Közvetett módon van esélyem hatással lenni a külhoni magyarok jogi helyzetére. Egyrészt azon keresztül, hogy – mint említettem – 15 éve járok Kolozsvárra tanítani. Ma már az ottani tanítványaim közül többen a romániai jogalkotásban is szerepet játszó személyek. Viszik azt a felfogást, amit én is képviselek. Bár közvetlen eszközeim nincsenek – például a romániai – kisebbségi politika befolyásolására, de az egész kisebbségvédelem nemzetközi kontextusban létezik, ezért folyamatos a kapcsolat a Magyarországon élő nemzetiségek anyaországaiban, a hasonló jogvédelmet ellátó kollégákkal. Így például a visegrádi országok ombudsmanjaival rendszeresek a találkozók. Hadd említsem Maria Patakyova-t. Ő a szlovák ombudsman asszony, akivel nagyon jó szakmai kapcsolatot ápolunk. Nemrégiben a szlovákiai kisebbségi oktatási rendszerről végeztek átfogó kutatást, amihez mi is hozzájárultunk.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európa Tanács, az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége és a nagykövetségek – elsősorban természetesen az anyaországok külképviseletei – folyamatosan tájékoztatást kérnek arról, hogy nálunk mi, hogyan zajlik, így közvetett módon tudunk itt is hatást gyakorolni.

A jog egy követő rendszer. Igyekszik adott társadalmi viszonyokat leképezni és aztán az már a politikai aktorok döntése, hogy mi kerül bele a nemzetiségeket érintő jogszabályokba. Természetesen nagyon sok múlik a jogalkalmazáson. Az egyes emberek a hézagos, a jó, vagy a kevésbé jóindulatú jogalkalmazást a bőrükön fogják érezni. Ehhez kellünk mi, mint egyfajta mediátorok. Nem pusztán a panaszos és a mindenkori hatóság között, hanem adott esetben a jogalkotó és a jogalkalmazó között is, ha azt érzékeljük, hogy valamilyen rendszerszerű hiba van.

Milyennek látja a hazánkban élő kisebbségek helyzetét? Mivel elégedett és hol lehetne javítani?

Amit a magyar társadalom és a jogalkotó a kilencvenes évek elején, közepén kidolgozott, ahhoz hasonló megoldás nem létezik egyetlen európai országban sem. Ez a kisebbségvédelmi rendszer páratlan Európában. Azt, hogy a kulturális autonómiának ilyen intézményesített változata – azaz, hogy folyamatosan fennálló, működő önkormányzatokon keresztül történik a jogérvényesítés – eleinte némi kétkedés övezte. Ez a fajta önigazgatási jog ilyen mélységig és ilyen szélességben máshol nincs meg. De persze nincs olyan modell a világon, amiben ne lennének hézagok. Ezeknek egy része jogalkotási, de javarészt jogalkalmazási hiányosság. A nemzetiségi önkormányzatokat kialakító magyar modell is időnként korrekcióra szorul. Arról nem beszélve, hogy felnőtt egy új generáció. Az 1993-as kisebbségi törvényhez képest már új élethelyzetek vannak, új igények keletkeztek. Ezeket a jogalkotó nem mindig veszi észre magától, hanem különböző egyenetlenségeken keresztül kerülnek elő.

Ahol javítani lehetne, azok a hiányterületek. A nemzetiségi oktatással, a nemzetiségi pedagógusképzéssel kapcsolatban nagy félelmeim vannak. Azokból a konzultációkból, amelyeket az elmúlt években az érintett oktatási intézmények tagjaival folytattunk egyrészt egyértelműen látszik, hogy pár év múlva igény lesz arra, hogy a nyugdíjba menő nemzetiségi pedagógus kollágák helyébe lépjenek a fiatalabbak, akik viszont számukat tekintve jelenleg kevesen vannak.

Másrészről pedig ott van a már említett kulturális autonómiának ez a nagyon sajátosan kiépített intézményesített formája. A közjogi státusszal rendelkező nemzetiségi önkormányzatok oktatási intézményeket vehettek át. Ezen intézmények száma pedig exponenciálisan megnőtt. Így az egyensúly megbillent.

De említhetném a roma közösségek szociális helyzetét is, amellyel kapcsolatban továbbra is rendkívül összetett problémák egész sorával állunk szemben . Történt egy csomó jó dolog is természetesen: többek között a kora gyerekkori fejlesztés, a gyermekétkeztetés, a foglalkoztatás és az antidiszkriminációs joggyakorlat területén, vagy például kiépült a szakkollégiumok rendszere, de ennél a probléma szélesebb és mélyebb, sokkal többet kell még tenni.

Lehet -e „súlyozni” a hazai kisebbségek közöttük? Van olyan kisebbség, akinek jobb és van, akinek rosszabb a helyzete? Ahogy a 2018-as jelentésből látni, „egyedi panaszügyek, beadványok, hivatalból indított vizsgálatok nemzetiségek szerinti megoszlásának” 46% a roma kisebbségtől érkezik. Mi az oka ennek a „túl"reprezentáltságnak?

Arra a kérdésre, hogy van-e különbség, a válaszom az, hogy természetesen van. Azzal együtt is, hogy a jogszabályi környezet egyformán kezeli mindegyik nemzetiségi közösséget – lélekszámától függetlenül. Azt, hogy mennyit tudnak, akarnak megvalósítani érdemben a jogszabályok adta lehetőségekből, sok minden befolyásolja. Függ attól, hogy mekkora lélekszámú közösségről van szó, hogy milyen a földrajzi megoszlása az ország területén az egyes közösségeknek, hogy gazdasági szempontból prosperáló vidéken vannak-e, vagy olyan helyen élnek, ahol – jó esetben – csak helybenjárás lehetséges. Az előbbiek befolyásolják azt is, hogy van-e esély önerőből kilépni a sok esetben ördögi körből.

Szalayné Sándor Erzsébet

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Meghatározó, hogy milyen hátránnyal indulnak az egyes közösségek tagjai. A roma közösségen belül is vannak hatalmas különbségek és itt a legnagyobb az aránya a hátrányos, vagy többszörösen hátrányos helyzetű személyeknek. A mi gyakorlatunkban egyéni panaszok formájában ezért találnak meg bennünket gyakrabban a roma közösséghez tartozó személyek vagy személycsoportok. Sokszor a hatósági ügyekkel kapcsolatos tájékozatlanság is nagyobb, így sok esetben szociális kérdéssel fordulnak hozzánk.

Mi nem vagyunk szociális munkások, nem rendelkezünk lakáskiutalási joggal, pénzügyi lehetőségeink nincsenek. Viszont viszonylag széles mezőben tudunk segíteni tájékoztatás, figyelemfelhívás formájában. Tájékoztatás a panaszos számára, hogy hova, kihez tud fordulni, kit keressen meg bizalommal annak érdekében, hogy a problémáját érdemben kezelni tudják.

Kollégáimmal már a kezdet kezdetén megbeszéltük, hogy sima elutasítás nálunk nincs. Olyan levelet nem küldünk senkinek, amelyben pusztán arról tájékoztatjuk, hogy adott esetben nincs hatáskörünk a konkrét fellépésre. Nem azért fordulnak hozzánk, hogy ezt olvassák. Már az is nagyon jó lehet a panaszosnak, ha kap egy hosszú felsorolást arról, hogy hova tud fordulni.

Ön volt az első nő, aki jogi kari dékán lett Magyarországon. Érezte előnyét/hátrányát ennek?

A kérdésében foglalt állítás tényszerű, de őszintén szólva erre akkor döbbentem rá, amikor 2004 tavaszán a Dunántúli Napló újságírója megkeresett azzal, hogy készítsünk egy interjút dékánná választásom okán. Ő tette fel nekem a kérdést: hogy érzem magam első női jogi kari dékánként? Erre a körülményre akkor csodálkoztam rá először: „jé, tényleg”. Számomra abszolút nem volt szempont, de kénytelen voltam elgondolkodni azon is, hogy mit kezdjek ezzel a kérdéssel. Azt válaszoltam, hogy ha majd úgy érzem, hogy a jogi kar hátrányát okozza, hogy nőként vagyok dékán, akkor le fogok mondani. Ilyen helyzet szerencsére nem keletkezett.

De ha megenged egy általánosabb összefoglalást is, úgy vélem, a személyiségjegyeimnek csak az egyik összetevője a nemi identitásom. Az egyetemi oktatói, illetve vezetői tevékenységemben bizonyára az is meghatározó volt, hogy van a személyiségemnek egy ilyen oldala is. De ugyanez lehet a helyzet egy nem női vezető esetében is. Az is lehet, hogy a döntéseim egy részében ez is közrejátszott, de ez akkor is csak egy elem a számos további sajátosság mellett. Az ember gondolkodásmódjának, mentalitásának, aktivitásának szerves része az is, hogy melyik nemhez tartozik. De azoknál a feladatoknál, amiket eddig szerencsém volt ellátni, egyik esetben sem a nemi hovatartozásom volt a meghatározó.

2016-ban a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény Tanácsadó Bizottságának állandó tagjai közé választotta. Mit jelent ez az Ön számára? Szélesíti-e ez a tagság jogosítványait, a rendelkezésre álló eszközöket a kisebbségek védelmében?

Alapvetően nemzetközi jogász vagyok, nemzetközi joggal, nemzetközi közjoggal és európai uniós joggal foglalkozom, amióta az eszemet tudom. Egy nemzetközi jogász számára az, hogy egy elismert nemzetközi szervezet keretei között létrehozott egyezmény betartását ellenőrizheti – és részt vehet a független szakembereket tömörítő monitoring bizottság munkájában – a létező legnagyobb elismerés. Pályafutásom egyik kiemelt állomásának és megtiszteltetésnek tekintem ezért a lehetőséget, hogy járhatom az európai országokat, figyelemmel kísérhetem kisebbségi politikájukat és annak érdemi megvalósítását. Mindezt úgy, hogy más országokból érkező független és pártatlan kollégákkal együtt szakmai véleményt alakíthatunk ki – mindig egy-egy ötéves ciklusról. A szerződő felek ötévente beszámolási kötelezettséggel tartoznak.

Az Európa Tanácsi 47 tagállama közül 39-en írták alá és ratifikálták ezt az egyezményt, azaz elég nagy lefedettsége van. Nagyon jó összehasonlító képet lehet kapni a jó és a kevésbé jó megoldásokról. Az összehasonlító módszert alkalmazzuk ugyan, de nem az egyes államok kisebbségi politikáit hasonlítjuk össze egymással, hanem az adott állam előző öt éves időszakának kisebbségi jogi állapotát, a következő öt év kisebbségi jogi állapotával. Az persze lehetséges, hogy az egyes országokban tapasztalt megoldásokat javaslatként az éppen vizsgált ország figyelmébe ajánljuk. Az ajánlások mind nyilvánosan hozzáférhetők.

Lát-e különbséget az európai államok kisebbségi politikája között? Hol „jobb” kisebbségben lenni?

Kisebbségben lenni mindenhol kihívás. Mindenféle kisebbségben lenni. Van, amikor többfajta kisebbségi identitás keveredik egymással és érdekes azt látni, hogy egy adott társadalom ezt hogyan kezeli, értékeli.

Szalayné Sándor Erzsébet

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Nagyon különböző kisebbségi politikákat látunk az egyes európai országokban. Van, ahol nincs kisebbségi politika, pusztán az egyenlő bánásmód elvének következetes – vagy kevésbé következetes – érvényesítése. Látunk olyan kisebbségi politikákat, amik a maguk megoldási módozatait az őshonos kisebbségekre koncentrálják. Megint máshol nem foglalkoznak azzal, hogy őshonos kisebbségekről van-e szó, vagy netán újonnan az állam területére érkező kisebbségekről, vagyis olyanokról, akiknek az ottléte még nem éri el a 100 évet, de már meghatározó szereplői és részvevői az össztársadalomnak.

Egy állam kisebbségi politikájának alakulása elképesztően sok dologtól függ. Meghatározó lehet többek között a földrajzi adottság, a történelmi előzmények, a geopolitikai helyzet, az a tény, hogy hány kisebbség él az állam területén, hogy ezek mekkora nagyságrendet képviselnek az össztársadalmon belül.

Az a három éves munka, amit a monitoring bizottság tagjaként eddig végezhettem, nagymértékben hozzájárul, hogy a saját nemzetiségi jogi szabályozásunkat egyre jobb színben látom. Tudom azt értékelni, hogy a magyar társadalom a jogalkotón keresztül lehetőséget ad a széles körű nemzetiségi önigazgatási jog gyakorlására. Így azokat a hézagokat és egyenlőtlenségeket, vagy szerencsétlen jogalkalmazási, jogalkotási lépéseket, amik a nemzetiségi joggal kapcsolatban Magyarországon bekövetkeznek, nem végzetes hibának látom, hanem egy fejlődési folyamat lépéseként tudom értékelni.

Hadd osszak meg Önnel még egy gondolatot. Amikor az ombudsmanhelyettesi tisztségre megválasztottak, megkérdezték tőlem, hogy miért gondolom, hogy alkalmas leszek erre a feladatra, miután nem tartozom egyetlen hazai nemzetiségi közösséghez sem. Az intézmény történetéhez hozzátartozik, hogy elődeim mindketten egy-egy nemzetiségi közösség tagjai. Életem első közel két évtizedét én is kisebbségben éltem át Zsombolyán, egy nagyon vegyes régióban, a romániai Bánátban. A szüleim német óvodába járattak és román volt az államnyelv, később pedig külföldi tapasztalatszerzéseim során angolul és olaszul is megtanultam. A szakmai pályafutásomon alakulása szempontjából is az eltérő kulturális közegben szerzett személyes tapasztalat volt meghatározó jelentőségű, ezért ma is kiemelten fontosnak tartom a kulturális és nyelvi sokszínűség megőrzését és társadalmi értékként való elismerését.


Szalayné Sándor Erzsébet 1961-ben az erdélyi Zsombolyán született, középiskolai tanulmányait Temesváron folytatta. Családja Magyarországra települését követően 1986-ban szerzett jogi diplomát a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Ugyanebben az évben az egyetem Nemzetközi Tanszékén kezdte meg munkáját Herczegh Géza professzor közvetlen munkatársaként, és a mai napig itt folytatja oktatói tevékenységét. 1998-ban doktori fokozatot szerzett „A kisebbségek nemzetközi jogi védelme” témakörben, 2011-ben pedig habilitált az „Új távlatok az európai alapjogvédelemben” témában. Egyetemi tanári kinevezését 2014-ben kapta meg.

2002 és 2004 között az Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának oktatási dékánhelyettese volt, 2004-től 2007-ig pedig a Nemzetközi és Európa-jogi Tanszék tanszékvezetője és ugyanezen időszak alatt a kar dékánja, ezzel az első nő, aki jogi kari dékán lett Magyarországon. 2008 és 2013 között az egyetem mellett működő Európa Központ igazgatója, 2014 óta pedig e Központ tiszteletbeli igazgatója. 2013-2016 között a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen működő Nemzetközi Intézet igazgatója.

Oktatói pályafutása során számos külföldi egyetem és kutatóintézet – többek között a heidelbergi, a marburgi, a grazi, a firenzei és a bayreuthi egyetemek – kutatója és vendégelőadója volt. Számtalan nemzetközi és európai jogi, valamint a kisebbségi jogokkal kapcsolatos könyv és tanulmány szerzője.

Kiemelendő az erdélyi jogi felsőoktatásban vállalt aktív szerepe, így rendszeres előadó a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen és a Temesvári Nyugati Tudományegyetemen, a 2004-2005. tanév óta pedig megszakítás nélkül oktat a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán. Tevékenységéért a Babeș–Bolyai Tudományegyetem 2015-ben Professor Honoris Causa kitüntető címet adományozott részére. Az előadásokhoz és szemináriumokhoz kapcsolódó feladatok mellett a külhoni magyar egyetemi szakkollégiumok munkájában is közreműködik, valamint folyamatos szakmai segítséget nyújt a nemzetiségi jog és az emberi jogok iránt érdeklődő erdélyi egyetemistáknak és PhD hallgatóknak.

Az emberi és alkotmányos jogok védelme, valamint kisebbségi jogok területén szerzett elméleti és gyakorlati munkásságára tekintettel Magyarország Országgyűlése 2013. október 21-én a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettessé választotta. Közjogi megbízatásának ellátása során sikerült kölcsönös megbecsülésen és bizalmon alapuló jó szakmai és emberi kapcsolatokat kialakítania valamennyi hazai elismert nemzetiségi közösséggel. Munkája során kiemelten támaszkodik az országos nemzetiségi önkormányzatokkal, a közösségek parlamenti képviseletét ellátó nemzetiségi képviselővel és szószólókkal, illetve a nemzetiségek szakértőivel történő szoros szakmai együttműködésre. Intenzív nemzetközi kapcsolatokat ápol külföldi kutatóintézetekkel és egyetemekkel, valamint a szomszédos országok nemzetiségi közösségeivel, mert meggyőződése szerint a nemzetiségi jogok biztosításának ügye csak szélesebb kontextusban értelmezhető, amelynek fontos eleme hazánk szomszédságpolitikája és a Magyarország határain kívül élő magyar emberek és az anyaország kapcsolata is.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága kiemelkedő nemzetközi kisebbségvédelmi tevékenységére tekintettel 2016. május 25-i ülésén Magyarország részéről megválasztotta a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény Tanácsadó Bizottságának állandó tagjai közé. A Tanácsadó Bizottság független és pártatlan állandó tagjaként a korábbiaknál szélesebb lehetőségekkel rendelkezik arra, hogy a nemzeti kisebbségek jogai védelmének nemzetközi szakértőjeként folytassa az e területen végzett munkáját.

  • kapcsolódó anyagok
ALAPJOGOK
KISEBBSÉGI JOGOK
OMBUDSMAN
AJBH