Tudomásunk szerint jelenben folyik az igazságügyi szakértõkre vonatkozó rendeletek módosítása. Ezért 10 év országos viszonylatban folyamatban volt konkrét jogeseteinek feldolgozása, és a Magyar Jog 1996. évi 10. száma 603-615. oldalán megjelent írásban foglaltak továbbgondolása, aktualizálása eredményeként a T. Jogalkotók és a tárgyban érintett Jogalkalmazók szíves figyelmébe ajánljuk alábbi gondolatainkat, s egyben véleményüket kérjük.
Az orvosi tevékenység igazságügyi szakértõi megítélésében az 1990-es évek közepéig úgy polgári, mind büntetõ ügyekben viszonylag egységes és helyes volt a gyakorlat.
A bíróság vagy nyomozóhatóság az ügyek többségében igazságügyi orvosszakértõi intézetet jelölt ki, amelynek általában igazságügyi orvostan vagy kórbonctan szakképesítéssel rendelkezõ szakértõje – legtöbbször a véleményezendõ orvosi szakterületnek megfelelõ egyetemi klinikáról – szakközremûködõt vont be nagy gyakorlattal, tudományos fokozattal rendelkezõ szakorvost, és az elõterjesztett szakvéleményét mindenben a szakközremûködõ véleményére alapozta. Sõt, amennyiben személyes megjelenés kötelezettségével idézték a szakértõt, úgy legtöbbször szakközremûködõjével együtt jelent meg, aki a szorosan vett szakorvosi kérdéseket válaszolta meg.
Az utóbbi években az orvosi tevékenységgel kapcsolatos kártérítés iránti keresetek számának, és így a tevékenység szakértõi véleményezése iránti igényének meredek emelkedésével az igazságügyi szakértõkrõl szóló 53/1993. Korm. és a 2/1988. IM. rendelet végrehajtása, a Pp. vonatkozó törvényhelyinek alkalmazása körében eltérõ szakértõi, valamint bírói értelmezés és gyakorlat alakult ki.
Hasonló a helyzet a büntetõeljárásokban azzal, hogy hosszas szakértõi bizonyítási eljárás eredményként azok többsége a nyomozati szakban, bûncselekmény hiányában megszüntetésre kerül.
A fentiek körébõl kiemelést érdemel:
- Az igazságügyi orvosszakértõ kompetenciája szakorvosi képesítésére figyelemmel.
- A kirendelt iü. orvosszakértõ és az általa bevont szakközremûködõ vélemény-eltérése.
- A peres felek, ill. a gyanúsított megrendelésére készült igazságügyi orvosszakértõi és szakorvosi vélemények szakmai és jogi minõsítése.
- A kirendelt szakértõi vélemény és más a felek szakértõi (szakorvosai) véleményei közötti ellentmondásainak kérdése.
- ETT IB
A Magyar Orvos – Jogász Interdiszciplináris Társaság jelen tanulmányában -az Országos Orvosszakértõi Intézetet véleményezésre felkérve- célul tûzte ki a fenti problémák felvetését, megoldásukra javaslatok tételét.
Az igazságügyi orvosszakértõ kompetenciája, a kirendelt szakértõ és szakközremûködõjének véleményeltérése
Egyértelmû a szakértõ kompetenciája azon esetekben, amikor az ügy tárgyát képezõ klinikai szakorvosi képesítéssel és megfelelõ gyakorlattal rendelkezõ igazságügyi orvosszakértõ jár el szakértõként. Ez esetben ugyanis szakterületét, nevezetesen azt, hogy milyen igazságügyi orvosszakértõként járhat el (szülész-nõgyógyász, sebész, stb.) a hivatalos névjegyzék, és szakértõi igazolványa behatárolja.
Hivatkozott esetekben:
- Nem merül fel értelmezési probléma az 53/1993. Korm. rend. 1. § (2) bekezdésére nézve.
- Az összhangban van a szakorvosi képesítésrõl szóló 11/1998. (XII. 11.) EüM, valamint a 66/1999 (XII. 25) EüM rendelet mellékleteiben foglaltakkal. (Elõzõkben pedig a hatályban volt, ugyanezen tárgyban kiadott 9/1978. (XI. 29.) EüM rendelet mellékleteiben meghatározottakkal.)
- Az eljárás más résztvevõi számára is egyértelmû az eljárt szakértõ kompetenciája, mivel a 2/1988. IM rend. 16. § (1) bekezdésének megfelelõen a szakvéleményének aláírásakor feltünteti az igazságügyi szakértõi igazolványában meghatározott szakágazatát, pl.: szülész-nõgyógyász igazságügyi orvosszakértõ.
- Amennyiben pedig a szakkérdések csak a szakértõ szakterületét érintik, úgy nem vetõdnek fel a szakközremûködõ bevonásával kapcsolatos problémák sem.
Nem ilyen egyértelmûek az elõzõk, a szakértõ kompetenciája akkor, ha adott klinikai szakterület orvosi tevékenységének megítélését kizárólag igazságügyi orvostan vagy kórbonctan szakorvosi képesítéssel rendelkezõ igazságügyi orvosszakértõ végzi.
Az 53/1993. Korm. rend. 1 § (2) bekezdése kimondja: “Az igazságügyi szakértõ a tevékenységét az igazságügyi szakértõi névjegyzékbe (a továbbiakban: névjegyzék) való felvételkor meghatározott szakterületen fejti ki”.
Kérdés: Az igazságügyi orvostan- vagy kórbonctan szakorvosának az orvostudomány, a klinikum egésze szakterülete-e? Jogosult-e -belátása szerint- egyedül véleményezni bármely szakorvosi szakterületet?
A válasz attól függ, hogy az igazságügyi orvostan képesítéssel rendelkezõ iü. orvosszakértõ esetén a hivatkozott törvényhelyben a szakterületet tágabban vagy szûkebben értelmezzük-e. A szakorvosi képesítésrõl szóló fentiekben felhívott EüM. rendeletek, és a 2/1998. IM rend. III. fejezet 1-7. alfejezetei és az objektív valóság a szûkebb, míg a hivatkozott IM rend. 20. § (2) bek. a tágabb értelmezés mellett szól. Az utóbbi ugyanis a szakértõ számára a szakközremûködõ bevonását adott esetekben nem kötelezettségként, hanem lehetõségként biztosítja, mely kizárólag az eljáró szakértõ döntésén múlik.
A vonatkozó jogszabály, a 66/1999 (XII. 25.) EüM rendelet mellékleteiben meghatározza a megszerezhetõ különbözõ orvosi szakképesítéseknél a szaknak megfelelõ osztályon, klinikán, intézetben eltöltendõ gyakorlati idõt. Az igazságügyi orvostani-, illetve a patológus szakorvosi képeshez az 1. sz. mellékletben foglaltak szerint, melybõl aggálytalanul megállapítható, hogy e szakorvosok más szakorvosi területen -az általános orvosi ismereteket meghaladóan – olyan elméleti és gyakorlati jártassággal, hogy azt önállóan véleményezni tudják, nem rendelkeznek.
A fentiek, az igazságügyi orvostan tárgya valamint az iü. szakértõkrõl szóló 53/1993. Korm. rend 1. § (2) bek. és a 2/1998. IM rend. III. fejezete összevetésével egyáltalán nem merülnek fel aggályok akkor, amikor az igazságügyi orvostani szakorvosi képesítéssel rendelkezõ igazságügyi orvosszakértõ a halottakkal kapcsolatos eljárásban (halál közvetlen oka, idõpontja, önkezûség, idegenkezûség, rendkívüli halál), különbözõ behatásra keletkezõ sérülések véleményezésében, származás megállapításában, a nemi bûncselekményekben, magzatelhajtásban, az újszülött megölésében, személyazonosításban, toxikológiában ad önmaga iü. orvosszakértõi véleményt. Ezek legtöbbje körében más szakorvosi képesítéssel rendelkezõ iü. orvosszakértõ (pl. szülész-nõgyógyász igazságügyi orvosszakértõ) nem is adhat véleményt, még akkor sem, ha szakértõi intézettel közalkalmazotti jogviszonyban áll.
A fentiekkel ellentétben komoly aggályok merülhetnek fel (véleményem szerint merülnek is fel) viszont a fordított esetben, amikor a legkülönbözõbb szakorvosi diagnosztikus és terápiás ténykedések véleményezése során az igazságügyi orvostani szakorvosi képesítéssel rendelkezõ iü. orvosszakértõ azokat önállóan szakközremûködõ bevonása nélkül vagy azzal ellentétesen végzi.
Ez esetekben ugyanis olyan szakorvosi tevékenységeket véleményez önállóan, melyekre nézve õ maga sem szakképesítéssel, sem gyakorlattal nem rendelkezik.
Még laikus részére is könnyen belátható ugyanis, hogy az orvostudomány nagyfokú differenciálódásából, specializációjából eredõen egy adott orvosi szakterület szakorvosa – legyen az akár az igazságügyi orvostan szakorvosa – más szakorvosi (belgyógyászat, sebészet, intenzív terápia stb.) terület valamennyi klinikai írott és íratlan szakmai szabályaira nézve kellõ mélységû elméleti, gyakorlati ismeretekkel, tapasztalattal nem rendelkezhet.
Hogyan dönthet el így, hogy az adott esetben a más szakma szakorvosa, mindenben a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel mindenben szakmája szabályai szerint járt-e el?
Konkrét jogesetek mutatják, hogy sokszor az igazságügyi orvostan szakorvosa egyedül ad kirendelt szakértõként egyéb klinikai szakterületek (szülészet-nõgyógyászat, sebészet, sõt annak specialitásaira nézve is, mint idegsebészet stb.) szakorvosi tevékenységének elbírálására nézve szakvéleményt, véleményez olyan tevékenységet, melyre nézve szakképesítéssel sem rendelkezik.
Így például:
- Egyedül értékelte a magzat méhen belüli állapotára utaló CTG regisztrátumot, és megállapítja, hogy a szakma szabályai szerint a császármetszést már korábban el kellett volna végezni. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyta annak a szakma által ismert hibáit (fals pozitív esetek, intra- és interobserver eltérések), valamint az egyéb mérlegelendõ körülményeket. Alperesi észrevételre, arra hivatkozott, hogy bár szakközremûködõi vélemény nem készült, de szóban az esetet szülész szakorvossal megbeszélte, ezt meghaladóan pedig egy hasonló ügyben adott szülész szakközremûködõi vélemény felhasználásával analógiát alkalmazott. Továbbá általánosságban is vitatta, hogy bármely szülészeti vagy egyéb szakkérdés eldöntéséhez ne lenne joga.
- Más esetben a büntetõeljárás tárgyának megfelelõen alapszakvéleményéhez ugyan igénybe vett intenzív terápiás szakközremûködõt, de az azt követõen beszerzett sebészeti, intenzív terápiás kórlapok alapján már egyedül minõsítette e szakorvosok döntését, nem vizsgálta a szakközremûködõje által szükségesnek tartott körülményeket, tárgyi és személyi feltételeket, és az intenzív terápiás szakorvost foglalkozási szabályszegésekben marasztaló kiegészítõ szakvéleményét így adta meg.
Továbbá, amennyiben az igazságügyi szakértõ szakközremûködõt bevon, és véleményét teljes egészében arra alapozza, akkor sem nélkülözhetõ a szakközremûködõ egyidejû idézése, ha szakértõt a személyes megjelenés kötelezettségével történõ idézik.
Büntetõbírósági tárgyalásra a kirendelt, és szakvéleményt adó intézet igazságügyi orvosszakértõje szülész szakközremûködõje nélkül lett idézve, akinek írásos véleményét meghaladó, illetve azzal kapcsolatos az ügy eldöntése szempontjából releváns szülészeti szakkérdésekre választ adni nem tudott, hivatkozással arra, hogy nem szülész szakorvos.
Ugyanakkor helytelen, sõt már 1994-tõl jogsértõ az is, ha van az adott szakkérdésnek megfelelõ szakorvosi képesítéssel rendelkezõ igazságügyi orvosszakértõ, és a bíróság ennek ellenére valamelyik klinika szakorvosát eseti szakértõként rendeli ki. (2/1988. IM rend. 19.§)
%%%
A kirendelt szakértõ és az általa bevont szakközremûködõ véleményeltérése
Egyre gyakrabban fordul elõ, hogy az eljáró szervnek rendelkezésére áll egy az adott szakkérdésben nem a szakterület szakorvosától származó kirendelt igazságügyi orvosszakértõi vélemény, és az általa bevont szakközremûködõtõl, mint szakorvostól származó vélemény, amely -a 2/1988. IM rend. 20. §-a kivételével- a vonatkozó eljárásjogi szabályok szerint okirati bizonyíték, de az sem büntetõ, sem polgári eljárásjogilag igazságügyi orvosszakértõi véleményként nem vehetõ figyelembe, aminek paradox, és aggályos volta az elõzõkben a kompetencia körében hivatkozottak alapján könnyen belátható.
A fentiek a Btk. 171 § alapján indult ügyek nyomozati szakában jelenti a legnagyobb problémát. A polgári ügyekben a bírói mérlegelés körében az ellentmondás ugyanis könnyebben feloldható.
Az ellentétes vélemények egyik kiemelkedõ példája:
Büntetõügyben konkrét szülészeti ténykedésre nézve az intézet igazgatója iü. orvostan és antropológia szakképesítéssel rendelkezõ szakértõt jelölt ki. A szakértõ szakközremûködõként szülész igazságügyi orvosszakértõt vont be. Véleményük alapjaiban különbözött. Továbbá az intézet egyidejûleg a sértett, ill. a felperes részére megbízás alapján is szakvéleményt adott. Az eredmény ügyészi végzés alapján: A 2/1988. IM. rend. 20. § (3) bek. alapján a szakközremûködõt a további eljárás során a nyomozóhatóságnak szakértõként kell igénybe venni. Az a körülmény hogy a hatóság ennek ellenére más szakértõt rendelt ki, a helyzetet csak színezte. Az utóbbi eredményeként keletkezett egy újabb szakértõ és szakközremûködõi vélemény.
A feltett kérdésre a következõ válasz adható:
Az igazságügyi orvostan szakképesítéssel rendelkezõ iü. orvosszakértõ számára mindazon esetekben melyek szakorvosi képesítésének és az általános orvosi ismereteknek a határait meghaladják, a 2/1998 IM rend. 20. § (2) bek.-nek nem lehetõségként, hanem jogszabályi kötelezettségként kellene elõírni az értékelés tárgyát képezõ szakorvosi területeknek megfelelõ szakorvosi képesítéssel rendelkezõ szakközremûködõ(k) bevonását azzal, hogy vagylagosan
- a szakközremûködõi kompetencia keretein belül az eljáró iü. orvosszakértõ szakközremûködõjével ellentétes véleményre nem helyezkedhet,
- illetve véleményeltérésük esetén, amennyiben továbbra is bármi okból aggályos a szakértõ számára szakközremûködõjének véleménye, úgy jogosulttá kellene tenni más szakközremûködõ bevonására, kötelezve arra, hogy véleményéhez mindkét szakközremûködõi véleményt csatolja, és ilyenkor az eljáró szervnek mindannyiuk személyes meghallgatásával, annak eredménytelensége esetén ETT IB felülvéleménnyel az ellentmondást fel kellene oldania.
Továbbá ilyen esetekben a szakvélemény kiegészítése esetére is ezt a szabályt kellene érvényesíteni, azzal, hogy a személyes megjelenés kötelezettségével történõ idézésre a szakközremûködõnek is meg kell jelenni.
Nem lenne azonban indokolt a 2/1988 IM. rend. 19. §-ában foglalt eseti szakértõk fokozottabb igénybevételének liberalizálása. Az igazságügyi orvosszakértõ ugyanis a szakorvos szakközremûködõjétõl kapott válaszok alapján ugyanis jobban tudja szintetizálni, hogy konkrétan milyen figyelem és körültekintés lett volna “tõle” (az érintettõl) vagy általában elvárható. Továbbá – annak ellenére, hogy jogkérdésben õ sem nyilatkozhat – jog-, és a jogi nyelvezet, gondolkodásmód ismereténél fogva világosabban tudja a hatóság, a bíróság által feltett kérdések lényegét megválaszolni.
Természetesen a legszerencsésebb, ha a kirendelt szakértõi intézetek igazgatói az IM rend. 14 § (1) bek. szerinti szakértõ kijelölésénél adott ügyekben az intézet olyan munkatársát jelölik ki szakértõnek, aki az adott orvosi szakterületnek is szakorvosa, vagy ha ilyen nincs, akkor az IM rend. 14. § (2) bek. alapján az intézménnyel közalkalmazotti jogviszonyban ugyan nem álló, de az adott szakterületre nézve szakorvos iü. orvosszakértõt kérne fel a szakvélemény elkészítésére, melyhez kirendelõ szerv (megbízó) ilyen esetben nyilvánvalóan hozzájárul.
Amennyire más szakértõi tevékenyég vonatkozásában a fentieket a nyomozó hatóságok, ügyészségek, polgári- és büntetõ bíróságok hivatalból észlelik , az egészségügyi-, orvosi tevékenység szakértõi megítélése vonatkozásában nem. Sõt ha arra az eljárásban résztvevõ érdekelt fél, védõje vagy jogi képviselõje hivatkozik, akkor sem tudja minden esetben a hivatkozott jogi normát érvényesíteni. Az intézmények szakértõi pedig a szakvéleményének aláírásakor sokszor még fel sem tüntetik szakorvosi képesítésüket. (2/1988. (V. 19.) IM rendelet 16. § (1) bek.)
A helytelen értelmezés illetve a kialakult gyakorlat hátterében több körülmény állhat, melyek – a teljesség igénye nélkül – véleményünk szerint a következõk lehetnek.
- Az eredetileg meghatározóan nem az orvosi tevékenység, hanem az élet, a testi épség elleni bûncselekmények igazságügyi orvostan szakorvosa által történõ szakértõi megítélésére létrejött intézetek irányában mind a bíróságok, mind a peres felek felõl egyre nagyobb igény jelentkezik a gyógyító orvosi tevékenység szakmai elbírálása iránt.
- Az igazságügyi orvostan és a kórbonctan egyes szakorvosai viszont valamennyi orvosi szakterületre jogosítottnak vélik magukat, de az eljáró szervek is hasonlóan ítélik meg õket, csak annyit vizsgálnak, hogy a szakvéleményt adó igazságügyi orvosszakértõi igazolvánnyal rendelkezik-e vagy sem.
- Sok esetben nincs is az Intézetben az adott szakterületre bejegyzett igazságügyi orvosszakértõ.
- A rendkívül méltánytalan, a mai piaci viszonyok mellett nevetségesen alacsony, csupán jelképes szakértõi díj ellenében a klinikus sem szívesen mûködik közre. Egy vidéki tárgyaláson megjelenés teljes napját igénybe veszi.
3-4.) A peres felek, ill. a gyanúsított megrendelésére készült szakvélemények, valamint azok és más, a felek szakértõi (szakorvosai) véleményei közötti ellentmondásai
Az orvosi ténykedéssel kapcsolatos kártérítési perek és a Btk. 171. § alapján indult büntetõeljárások mögött igen jelentõs anyagi, ill. egzisztenciális érdekek húzódnak meg.
A fentiekbõl következõen a szabad bizonyítás elve alapján felperes már kárigényéhez, keresetéhez igazságügyi orvosszakértõi, szakorvosi véleményt csatol. Továbbá felperesi szakértõ, vagy szakorvos, illetve az alperes által felkért iü. Orvosszakértõ, vagy szakorvos a kirendelt szakértõ szakvéleményére észrevételeket tesz, hozzá kérdéseket intéz. Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha – kellõ indoklás nélkül – a feleknek a szakértõhöz intézni kívánt kérdéseit nem továbbítja, illetõleg ha nem teszi lehetõvé a felek részére azt, hogy a szakértõ kiegészítõ véleményére észrevételeket tegyenek, vagy hogy ezzel kapcsolatban a szakértõhöz kérdéseket intézzenek [Pp. 180. § (3) bek., 182. § (2) és (3) bek. BH1988. 198.].
A hatályos jogi szabályozás szerint kétségtelen, hogy a magánúton, azaz a fél által beszerzett szakvélemény csak a fél álláspontjaként vehetõ figyelembe, mert a perben szakértõként csak a bíróság által kirendelt szakértõ járhat el (BH1992. 270. [Pp. 177. §].). A bíróság szabadon mérlegelheti azt, hogy a fél által beszerzett szakvélemény egyes megállapításait bizonyítékként mennyiben értékeli.
Ugyanakkor a bíróság szakértõi bizonyítás körében is köteles vizsgálni, hogy a szakértõ véleménye meggyõzõ és megalapozott-e. A szabad mérlegelési jog azonban nem terjed odáig, hogy a bíróság a jogszabály rendelkezéseit figyelmen kívül hagyja [Pp. 177. § (1) bek., 182. § (3) bek. BH1980. 138.].
A szakvélemény – mint a bizonyító eszközök egyik fajtája – eleve és feltétlenül nem köti a bíróságot. Ez azt jelenti, hogy a bíróság a szakértõi bizonyítás körében is vizsgálhatja, sõt köteles vizsgálni, hogy a perben meghallgatott szakértõ véleménye meggyõzõ-e és megalapozott-e, más szakértõ véleményével összevetve elfogadható-e.
Mindez szabad mérlegeléssel – de alapos és részletes indokolási kötelezettség mellett – állapítható meg (Pp. 206. §). A bíróság szabad mérlegelési joga azonban nem terjed odáig, hogy a bíróság a jogszabály rendelkezéseit figyelmen kívül hagyja.
Amennyire világosak és egyszerûek az elõzõkben hivatkozott törvényhelyek és eseti döntések, annyira eltérõi bírói gyakorlatot eredményeztek.
- Egyes bíróságok mérlegelési jogkörben eleve, minden indokolás nélkül figyelmen kívül hagyják a fél által beszerzett szakvéleményeket, annak ellenére, hogy tényállításait azok is a kórtörténeti adatokkal és a vonatkozó szakmai szabályokkal, szakirodalommal bizonyítják.
- Más bíróságok figyelembe veszik, okirati bizonyítéknak tekintik, mivel tényállításait a hivatkozottak szerint bizonyítja, és így szakismeret hiányában nem tudnak eleget tenni részletes indokolási kötelezettségüknek arra nézve, hogy a felek szakvéleményeiben foglaltak ellenére miért fogadható el a kirendelt szakértõ véleménye. Önmagában az a körülmény, hogy a vélemény kirendelt szakértõtõl származik, nem teszi megalapozottá.
5.) Az ETT IB
Bizonyos ügyvédi irodák részérõl állandó tiltakozás mutatkozik irányában, és van olyan bíróság, mely kirendelését a jogszabályi feltételeinek fennállása ellenére mellõzi, és az arra irányuló alperesi indítványnak csak a Legfelsõbb Bíróságnak az I. fokú ítéletet hatályon kívül helyezõ végzése alapján tesz eleget.
Álláspontunk szerint jelenlegi szabályozása -figyelemmel a 43/1998 AB határozatra- mindenben megfelelõ. Statisztikai adatai pedig aggálytalanul bizonyítják pártatlanságát
