Kísértet járja be az amerikai egészségbiztosító intézetek irodaházait: a demokrata ihletésû betegjogi törvénytervezet kísértete. A republikánus Fehér Ház mindent megtesz, hogy elûzze ezt a kísértetet. Ha nem sikerül elûznie, akkor az elképesztõ összegekre indított kártérítési perek krónikásának lesz mirõl írnia.
Az már nem igazán vált ki megütközést, hogy ha például egy floridai tüdõrákos, aki évtizedeken át megrögzött dohányos volt, elmegy a bíróságra, és azt mondja, hogy õt a dohánygyár megtévesztette, mert egészen a kilencvenes évek közepéig nem tüntette fel teljes egyértelmûséggel a cigarettadobozon a dohányzás súlyos egészségkárosító hatását, akkor személyében több millió dollár jóvátételre – a dohánycég pedig ezen felül több milliárd dollár “kártérítési büntetésre” – számíthat. E “jogpolitika” célja világos: a szerencsétlen tüdõrákos ugyan már nem sokat fog élvezni a pénzbõl, de a dohányipart – amely a gyakran hangoztatott vádak szerint addikciót okozó anyagokat is kever a szívnivalóba – valahol csak meg kell szorongatni…
Sok amerikai úgy tartja, hogy bizonyos mértékû megszorongattatásra az egészségbiztosító intézetek is rászolgálnak. A méregdrága egészségügyi ellátás oda vezet ugyanis, hogy a biztosítási feltételek nagyon megszorítóak. A biztosított – vagy helyette a munkáltatója – tehát jelentõs átalányösszeget fizet, a biztosító azonban így is szõrös szívvel húzza ki a térítés körébõl a ténylegesen felmerült betegellátás azon tételeit, amelyeket úgymond nem tart indokoltnak. A kórház persze azon van, hogy lehetõleg minél többféle költséges vizsgálat és kezelés elvégzését múlhatatlanul szükségesnek fogadtassa el. A beteg, aki nem szakember, hanem csak gyógyulni szeretne, elkeseredetten kapkodja a fejét az ellenérdekû felek között.
Az egyre tarthatatlanabb helyzetben tehát tenni kell valamit, és sokan úgy gondolják, hogy amit tenni kell, az a peresíthetõség jelentõs kiterjesztése. (Az amerikai a világ talán leginkább pereskedõ hajlamú nemzete, és az Arany Jánoson nevelkedett magyarok e tekintetben tévesen vallják magukénak a pálmát.)
Mint cseppben a tenger, úgy tükrözõdik az amerikai betegjogi törvénytervezet kongresszusi vitájában a republikánusok és a demokraták alapvetõ szemléletkülönbsége.
A demokrata tervezet értelmében akár 5 millió dollárt is lehetne perben követelni szövetségi esküdtszék elõtt attól az intézménytõl, amely méltánytalanul megtagadta olyan ellátás térítését, ami indokolt lett volna, és ezzel a betegnek “fájdalmat és szenvedést” okozott. Ezzel párhuzamosan pert lehetne indítani az állami (tehát nem a szövetségi) bírói fórumrendszer elõtt is, és ott nem lenne korlátja a kiszabható “kártérítési büntetés” összegének.
A republikánusok szerint ez tovább drágítaná az eddig is szinte megfizethetetlen gyógyellátást, hiszen a biztosítók kénytelenek lennének nagyobb kockázatokat vállalni, és ennek következményeként sok munkáltató megtagadná az egészségbiztosítás fedezését alkalmazottaitól. Ergo: újabb tömegekkel gyarapodna a nem biztosítottak hatalmas tömege, sokan csúsznának le a közpénzekbõl szociális támogatásra szorulók közé.
A republikánus ellenjavaslat: a fenti okból keletkezett “fájdalom és szenvedés” ellentételezésének ne 5 millió, hanem 500 ezer dollár legyen a felsõ határa a szövetségi esküdtszék elõtt, a korlátlan összegû “kártérítési büntetés” esélye pedig fel se merülhessen, állami bírósághoz ilyen ügyekkel ne lehessen fordulni.
A demokraták szerint a beteg nem lehet kiszolgáltatott, és meg kell adni neki a jogot, hogy érdekei védelmében, a nagyhatalmú intézményekkel szemben hatékonyan léphessen fel a bíróság elõtt. A republikánusok szerint a betegnek arra van szüksége, hogy elérhetõ áron megfelelõ egészségügyi ellátásban részesüljön – vagyis a jó orvost ne akarja helyettesíteni egy jó ügyvéd.
A bölcs kádi persze – ha a fenti szemléletütközés ügyében “elvi síkon” kellene döntenie – mindkét félnek igazat adna. De a kongresszus nem a káditól kér tanácsot, hanem hihetetlen iszapbírkózás közepette sodródik a végszavazás felé. A politikai erõviszonyok a tavaly november 7-i választás nyomán meglehetõsen kiegyensúlyozottak – mondhatjuk ezt patthelyzetnek is. A lehetséges kompromisszum nem különösebben bonyolult jogi kérdés, a megoldás könnyen megfogalmazható, hiszen alapvetõen a perérték-összeghatárok tekintetében kellene közös nevezõre jutni, vagyis a vita lényege “dollárban kifejezhetõ”. Igaz, a javasolt plafonok közötti magasságeltérés ma még nagyságrendbeli, de a tervek szerint a szenátus a nyári szünet elõtt, napokon belül vizsgát tesz kompromisszumkészségbõl.
A demokraták annyit már engedtek, hogy a betegnek a perindításhoz nem lenne elég csupán állítania, hanem igazolnia is kellene, hogy a kifogásolt magatartás “fájdalmat és szenvedést” okozott neki. A republikánusok azonban ezt nem tartják elfogadhatónak: szerintük a perértékplafon alacsonyabbra állítása mellett arra is szükség lenne, hogy a beteg elõbb kötelezõen forduljon független egészségügyi felülvizsgálati bizottsághoz, és csak e lehetõség kimerítése után mehessen a bíróságra.
