Eötvös Károly

2014. szeptember 26. Sereg András

A 19. század kimagasló írója, politikusa, jogásza. Az 1883-as tiszaeszlári vérvádperben győztes ügyvédként „egy pillanatra a haladó emberiség hőse lett”. Két évtizeddel később A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége címmel megjelentette az ügy történetét, amelynek tanulságai máig hatnak.

Eötvös Károly 1842. március 11-én született Mezőszentgyörgyön. Köznemes apjának több vármegyében voltak kisebb birtokai. Az ifjú Eötvös a pápai református kollégiumban tanult. Élethivatásának a jogi pályát választotta: „Én jogász leszek – mondám, – független akarok lenni, s egyéb pályán ma nincs függetlenség. S ha majd egykor szabad lesz a nemzet: e pályán lehet legjobban szolgálni őt.”

Érettségi után a pápai jogakadémia hallgatója lett. És bár valamennyi osztályzata kitűnő volt, akkreditáció hiánya miatt nem tehetett záróvizsgát Pápán. A kecskeméti jogakadémián 1864 áprilisától július végéig hat félévi vizsgát tett le. Időközben írói szárnyait is próbálgatta: első verse, A feltámadott a költő című költeménye, 1861-ben jelent meg a Vasárnapi Újságban. 1865-ben Ramazetter Károly nyomdatulajdonossal, Veszprém címmel hírlapot alapított, amelynek ő volt a szerkesztője.

1865 májusában Pesten államvizsgázott, majd a pápai jogakadémián többek között logikát, lélektant, bölcsészeti erkölcs és jogtant, társadalmi és állambölcsészetet, szépműtant, vallás-észtant és ország tudományokat tanított. 1866. november 24-én bírói vizsgát tett Pesten. Előbb megyei aljegyző, 1867-től pedig tiszti ügyész Veszprémben. 1871-ben a veszprémi királyi törvényszék mellé kinevezték közvádló királyi ügyésznek. Egy évvel később megválasztották a veszprémi választókerültet képviselőjének. Csatlakozott a Deák-párthoz, és a párt központi lapjának, a Pesti Naplónak a vezércikkírója lett.

1878-ban nyitotta meg Pesten ügyvédi irodáját, amely hamarosan országos hírűvé nőtte ki magát. Deák Ferenc halála után Eötvös az ellenzék megerősítését, az Országos Függetlenségi Párt tekintélyének növelését tartotta szükségesnek, ezért csatlakozott a függetlenségi párthoz. Ettől kezdve a párt hivatalos lapjának, az Egyetértésnek a vezető publicistája, aki a nyolcvanas évek elején az ország egyik legismertebb politikusa. Népszerűségét tükrözte az a tény is, hogy 1881-ben húsz kerület jelölte képviselőnek, és végül Nagykőrösön választották meg.

Jogászi munkásságának kimagasló állomása a tiszaeszlári vérvádper volt. Ő maga A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége címmel 1904-ben jelentette meg az 1883-as per történetét, amelyben a helyi zsidóság egyes tagjait vádolták meg a tizennégy éves református lány, Solymosi Eszter rituális megölésével. A vádlottak Eötvöst kérték fel védelmükre, aki elfogadta a megbízást, noha párttársai, barátai – köztük Mikszáth Kálmán is – óvták a feladattól. Ő azonban nem ingott meg, hanem gondosan megszervezte védőcsoportját: az előkészületek és a nyomozás során Funták Sándor és Horánszky Nándor, míg a nyilvános tárgyaláson Friedmann Bernát, Heumann Ignác és Székely Miksa segítette. Eötvös hatalmas munkával összegyűjtötte a per adatait, kidolgozta a védelem koncepcióját. A tárgyalásra már jobban ismerte a tényállást, mint a vizsgálat, a bíróság, a tanúk százai és a vádlottak együttvéve. A vádlókat saját kelepcéjükbe kergette, a helyi hatalmasságokat pedig nevetségessé tette. „Különös joga volt megjelennie a vádlottnak és a védőnekjegyezte meg. – A századok óta fennálló gyakorlat szerint a nyilvánosság sérelmével hozott előzetes törvényszéki eljárást semmisnek kellett tekinteni. Ennek ellenére a tanúvallomásokat hitelesítő tárgyalásról se a vádlottakat, sem a védőket nem értesítették. A bírói szemlére sem hívták meg a gyanúsítottakat, és nem értesítették védőjüket sem. Pedig a szemle nyilvános volt. Ezen a ponton is megfordulhatott volna – legalábbis jogi értelemben – az ügy.”

Sikeresen védte meg a nyíregyházi végtárgyaláson az eszlári zsidókat, miközben feltárta a cselédlány örömtelen, szomorú életének és öngyilkosságának titkait. Maga a végtárgyalás 1883. június 20-tól augusztus 3-ig, Eötvös védőbeszéde július 3-án reggel háromnegyed 9-től délután 4-ig tartott.

Augusztus 3-án hirdették ki az ítéletet: az ártatlanul gyilkossággal vádolt zsidókat fölmentették. Utóbb elismerte, ez volt a könnyebb feladat. A nehezebb az, hogy a zsidóság elleni gyűlölködést, a vérvád és ahhoz hasonló babonák terjedését el lehessen törölni a közgondolkodásból. Nem egészen ez történt, mert Eötvös Károlytól – aki a per előtt az egyik legnépszerűbb magyar politikus volt – még korábbi hívei is elfordultak, zsidóbarátnak, zsidóbérencnek, a gyilkosok cinkosának nevezték.

Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című munkájában ezt írta róla: „a magyar nemzet jó híre, a liberális nemesség reformkori és negyvennyolcas hagyománya nevében vette fel a harcot a gyilkos ostobaság ellen az igazságért. És óriási jogtudása, jogászi gyakorlata, bravúros megfigyelőképessége, rendkívüli lélektantudása és mindehhez az a pompás beszélőkészség, amelynek a humor ugyanolyan eszköze volt, mint a felháborodás – győzelemre vitte az ártatlanok ügyét. A világraszóló perben győzedelmeskedő Eötvös Károly egy pillanatra a haladó emberiség hőse lett.”

A védelem győzelmét sokan nem viselték el, hiszen az 1884-es országgyűlési választásokon, noha több választókerület is képviselőnek jelölte, nem jutott mandátumhoz. Egy időre vissza is vonult a politikától, energiáit elsősorban ügyvédi irodájának felvirágoztatására szentelte.

1887-ben, majd 1892-ben is Nagykőrös képviselője lett, Irányi Dániel halála után pedig rövid ideig a 48-as Függetlenségi Párt elnöke volt. 1910-ig maradt tagja az országgyűlésnek. Élete utolsó évtizedét elsősorban az irodalom határozta meg.

1916. április 13-án hunyt el. Barátai és tisztelői a Budapesti Ügyvédi Kamara dísztermében búcsúztak el tőle. Április 16-án kedves városában, Veszprémben temették el, a felesége mellé. Szathmári Mór gyászbeszédében ezekkel a szavakkal szólt hozzá: „Mint Homér fölött a hét város, úgy vetélkedik ravatalodnál ügyvédi kar, politika, szépirodalom, zsurnalisztika, hogy melyik mondhasson magáénak.”

Egyik életrajzírója szóvá teszi, hogy nem kapta meg az utókortól az őt megillető elismerést. Nincs például róla utca elnevezve a fővárosban. (Veszprémben ezt a mulasztást már pótolták.) Eötvös Károly, aki a 21. században immár intézet, rangos szakmai díj névadója, az utókor megbecsüléséről következőképp vallott: „Sok hitványságot tartanak dicsőséges emlékezetben a hazug írások sorai. Sok fenség, sok igaz érdem, örök dicsőségre méltó sok emberi nagyság pihen a föld alatt jeltelenül, emléktelenül.”

  • kapcsolódó anyagok
JOGTÖRTÉNET