Új cikk a gyermekelhelyezésről

Nem szeretnék kötekedni, de mintha a kutatások egyik tanulsága éppen az lett volna, hogy amit itt bolddal kiemeltél, az egy széleskörben elterjedt tévhit, a valóságban nem mutatható ki ilyen jellegű, erőteljes tendencia. (Azokban az ügyekben, ahol a bíróság dönt.)

lolo4343: "Elgondolkodtunk többször, természetesen nem a szélsőséges esetekre gondolunk, de miért nevelhetne jobban egy férfi gyereket mint a nő aki megszülte?" mert szerencsére nem attól függ egy szülő nevelési képessége, hogy szülte vagy csinálta a gyermeket. Mint ahogyan a gépjármű vezetői képessége sem függ attól senkinek, hogy a Fordnál takarít valaki vagy a Ferrarinál, ha nincs jogosítványa. Attól, hogy látott már autót, még nem biztos, hogy vezetni is tudja. Hihetetlenül sok nő van, aki megszülte a gyermekét, de fogalma nincs mit kezdjen vele, mint ahogyan körülbelül ugyanennyi férfi sem tud mit kezdeni a gyermekével. A probléma épp ez a szemlélet, ami azon alapul, hogy egy nő azért tökéletes anya, mert ő szülte a gyereket és ezen az alapon helyezik el a gyermeket a nőnél anélkül, hogy vizsgálnák, hogy a másik fél, a férfi, esetleg alkalmasabb a gyermek nevelésére. Ha egy nő és egy férfi gyermeknevelési képessége azonos, akkor tuti a nőnél kerül a gyermek elhelyezésre, ha egy férfi gyermeknevelési képessége jobb mint a nőé, még akkor is jó eséllyel a nőnél kerül elhelyezésre a gyerek, és ahhoz, hogy a férfihez kerüljön, általában a nő nevelési képességének jelentősen rosszabbnak kell lennie. Egy igazságügyi pszihológus szakértő azt mondta a bíróságon, hogy „nem tud olyan helyzetet elképzelni, hogy egy nő veszélyezteti a gyermekét, csak ha drogos, kurva, vagy alkoholista”. Tehát szerinte olyan nincs, hogy egy nő veri és elhanyagolja a gyerekét. Egy másik azt nyilatkozta, hogy „egy két éves gyermeket nem szakítana el az anyjától”. Amikor megkérdeztem, hogy „és az apjától?” akkor sűrű hallgatás volt a válasz. Ugyanakkor ez a válasz azt is jelentette, hogy a gyermek egyik vagy másik szülőnél történő elhelyezését csak úgy tudja elképzelni, hogy a gyermeket a másik szülőjétől elszakítják, továbbá azzal ezek szerint minden esetben egyetért, ha az elszakítás az apától történik.
Egy védőnő azt nyilatkozta a bíróságon, hogy ő javasolta, hogy az anya fogja meg a gyermeket és költözzön el az apától. Amikor rákérdeztem, hogy miért tartja elfogadhatónak azt, ha a nő elköltözik a gyerekkel az apától és miért nem tartja elfogadhatónak, ha egy férfi költözik el a gyerekkel az anyától, akkor az volt válasz, hogy „jó kérdés”. Ezek nagyjából mutatják a helyzetet.

Mindenképpen az lenne szükséges, hogy ne a nemek döntsék el, hogy melyik szülőnél helyezik el a gyermeket, hanem kizárólag az, hogy melyikük képes akár a saját érdekei félretételével is a gyermek érdekeit képviselni (pl. közös szülői felügyeleti jogot gyakorolni, a másik részére minél kiterjedtebb kapcsolattartást biztosítani, a gyermeket megfelelő módon taníttatni úgy, hogy minél önállóbb legyen, sokat utazzon, világot lásson, legkevésbé szeparálódjon el és függjön a szülőjétől stb.

A„ társadalomban más a szerepe a nőnek más a férfinak!” Ez tény, ezért nem csereszabatos egyik szülő sem, tehát nem lehet sem az anyát, sem az apát helyettesíteni.

„Jelenleg a férfiakat nőiesítjük el azzal, hogy gyerekeket nevelnek és kizárt dolognak tartom, hogy egy apa pótolni tud egy anyát.” Attól nem válik senki nőiessé, hogy gyereket nevel. Egyetértek azzal, hogy néhányan megpróbálják a férfit elnőiesíteni, például ahogy az egyik filmben mondta a főszereplő: "én meghalnék a feleségemért, de ő azt akarja, hogy mosogassak is". Egy férfi is képes tökéletesen gyermeknevelésre, persze nem tud szoptatni és a házimunkát is lehet, hogy házvezetőnővel oldja meg, de sokkal következetesebb, sokkal inkább életképes, racionálisan gondolkodó, önállóbb gyermeket nevel mint egy nő, akikre tapasztalataim szerint jellemzőbb, hogy a gyermeküket még akkor is maguk mellett akarják tudni, amikor az már 40 éves (ebből fakadnak az anyósproblémák is, ugyanakkor apósproblémáról igen ritkán hallunk).

„Minden alkalommal mikor cikket olvasok egy apa által nevelt gyermekről állandó a panaszkodás, természetes hiszen a férfinak nem a gyerek nevelés a feladata.”

Na igen. Az is biztos, hogy ezt a panaszkodós cikket nő írta, a férfiak pedig legalább ugyanennyit tudnánk panaszkodni a nők gyermeknevelési szokásairól.

Ha csak abba belegondolunk, hogy a nőknek mennyi bajuk van a jelenlegi agresszív világgal, már beláthatjuk, hogy milyen a nevelési képességük, hiszen a nővédők szerint a nőknek azért járnak előjogok, mert ők nevelik a gyermekeket. Tehát a gyermekeknek kb. a 90 százlékát nők nevelik fel akár családban, akár egyedülállóként, hiszen a családok nagy részében is nők gondoskodnak a gyermeknevelésről, a férfiak pedig dolgoznak (megteremtik az anyagiakat). Ez viszont azt is jelenti, hogy a nők nevelték a társadalmat olyanná, amilyen.
„Amit a nő ösztönből tesz azt a férfi feladatnak éli meg.” Ha igy is lenne, akkor is azt kellene mondanunk, hogy ezt a feladatot egész jól teljesítik, azonban nem így van. Nagyon sokszor tapasztalható, hogy a nő könyvből tanulja, hogy a gyermekkel mit kell csinálni, hogyan kell csinálni (de legalább könyvben megnézi), míg egy férfi ösztönösen tudja, hogy mit és hogyan.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden férfi tudja és azt sem jelenti, hogy minden nőre igaz, hogy nem tud mit kezdeni a gyermekével.

Épp ez a lényege a cikknek, hogy minden egyes ügyet egyedileg kellene kivizsgálni, és kizárólag az adatok alapján a nemek figyelmen kívül hagyásával dönteni.

Már sokat gondolkodtam azon, hogy fel kellene állítani egy független bíróságot, amely úgy döntene az ellenzéses bontóperekben, hogy nem ismerné felek nemét és kizárólag az iratanyag részletes áttanulmányozása alapján kellene a véleményüket kialakítaniuk.

Azt hiszem igen meglepő döntések születtek volna.

Sajnos még így sem lenne garantált a diszkriminációmentes döntés, mivel a szakértői vizsgálatot is úgy kellene elkészíteni, hogy a szakértő ne ismerje a felek nemét. Én ugyanis bizonyosan soha többet nem bíznék a fenti szakértőkre családjogi ügyet, mivel bár lehet, hogy nem szándékos az elfogultságuk, négis nyilvánvalóan a szubjektív megítélésük jelentősen befolyásolja a szakvélemény eredményét.

Szerencsére mint látható, még mindíg elég sokan vannak, akik nem az egyik vagy a másik nem érdekeiér szólnak, hanem egyetlen egy dolgot szeretnének: a jogszabályok mindenkire egyformán vonatkozzanak és egyforma súllyal vegyék őket figyelembe.

Ennek egyetlen akadálya még a Pp, ami kimondja, hogy ha gyermekelhelyezési, kapcsolattartási perekben első és másodfokon azonos döntés születik, akkor nincs helye felülvizsgálatnak, tehát hiába vannak az LB határozatok és iránymutatások, ha azok az ügyek, ahol ezeket nem veszik figyelembe, soha nem jutnak el az LB-ig, mivel a másodfokú esetleges "rutindöntés" automatikusan hagyja helyben az elsőfokú döntést, amit sajnos néha még mindíg tapasztalok.

Megjegyzem, hogy az élet már eldöntötte, azt is látjuk, hogy mi a következménye, ha egy nő neveli fel a gyermeket (ld. fenn) és azt is, hogy mi a következménye, ha egy férfi, ugyanis nagyon sok gyermeket neveltek már fel férfiak és ezek a gyermekek nagyon jól megállják a helyüket.

Ugyanakkor ismét hangsúlyozom, hogy ez nem igaz minden férfira és minden nőre, tehát a nők között is vannak rendkívül jó anyák, olyanok is akik esetleg egyedül nevelik a gyermeküket és mégis tökéletes felnőttet tudnak belőle nevelni, ill. vannak rendkívül jó apák, meg vannak a gyermekeiket súlyosan elhanyagoló anyák és apák is. Jó lenne, ha egy szülőt nem azon az alapon ítélnénk meg, hogy nő vagy férfi, hanem azon az alapon, hogy mit tesz a gyermekéért, mint ahogyan azon az alapon sem ítélhetjük meg, hogy kék a szeme vagy zöld.

Az írásom igazát az élet dönti el, mikor felnő egy generáció amelyben férfiak is felneveltek gyerekeket.

"lolo4343"-nak:

Elfelejtettem írni, hogy egy tanulány kritizálásához általában nem árt elolvasni magát az írást. Abból ugyanis kiderül, hogy azért az 1996 és 2003 vége közötti elsőfokú perekkel dolgoztunk, mert másként nem lett volna garantálható, hogy nem változtatták meg a döntést időközben másodfokon vagy felülvizsgálat keretében. Vagyis elvben sem lehetne most pl. a 2008-as adatokkal dolgozni, de nincs is semmilyen valószínűsége, hogy számottevően különböznének e tekintetben a 2003-asoktól (miként azok se különböztek az 1996-osoktól). Üdv:

"lobo4343"-nak

Mivel ez egy jogi fórum, ugyanazért nem mennék bele a feminizmus (férfi-nő, ki a jobb szülő stb.) vitába, azt gondolom, éppúgy nem idevaló, miként a múltkori elhúzódó hitvita. Hogy egy férfi tud-e úgy gyereket nevelni, mint egy nő, vagy sem, vagy netán jobban, ez kizárólag hit kérdése, semmiféle tudományos bizonyíték nem létezik ezzel kapcsolatban. Egymást értelemszerűen nem helyettesíthetik, ebből azonban nem következik, hogy melyikük fontosabb a gyermek életében. (Ha valaki úgy érzi, meg tudja mondani, melyik a fontosabb, a futballpálya szélte vagy a hossza, örömmel fogadom.) Természetesen tiszteletben tartom lobo4343 hitét, azzal viszont nem értek egyet, ha ezt quasi mások számára is követendő gondolkodásként és egyedüli igazságként tünteti fel. Üdvözlettel:

Köszönöm ObudaFan, mert én is így gondolom.
A cikket nem tartom értékelhatőnek, mert az 1996-2003 évi adatokat tartalmazza.
Indulatkeltésnek kiváló.
Elgondolkodtunk többször, természetesen nem a szélsőséges esetekre gondolunk, de miért nevelhetne jobban egy férfi gyereket mint a nő aki megszülte?
A társadalomban más a szerepe a nőnek más a férfinak!
Jelenleg a férfiakat nőiesítjük el azzal, hogy gyerekeket nevelnek és kizárt dolognak tartom, hogy egy apa pótolni tud egy anyát.
Minden alkalommal mikor cikket olvasok egy apa által nevelt gyermekről állandó a panaszkodás, természetes hiszen a férfinak nem a gyerek nevelés a feladata.
Amit a nő ösztönből tesz azt a férfi feladatnak éli meg.

Már megint a "csapos":

Magam sem hinném, hogy a bíróságok statisztikákra alapítanák a konkrét ítéleteiket, másfelől viszont azt gondolom, hogy kutatásokat mégiscsak érdemes és talán kell is végezni. Jelen esetben pl. kiderült, hogy a 17. Irányelv a jogalkalmazás során torzultan érvényesül, ennek eredményként a közeljövőben meg is fogják változtatni. Másrészt az ítélkező bírák (már amelyik persze értesül a tanulmányról) reményeim szerint egy picit mégiscsak elgondolkodnak a jövőbeni méglegeléseik fölött.

Nem szeretnénk megváltani a világot (ez Impossible érdekköre), világmegváltókból ezidő szerint egyébként is túlkínálat van: van egy egész emelet a Gyorskocsi utcában, egy parcella a Rákoskeresztúri Köztemetőben, és éppen nemrégiben szabadult egy egész folyosó Lipótmezőről. :-) Mi mindössze egy véleményünk szerint káros jelenségre, mint problémára szerettük volna felhívni a figyelmet abban a reményben, hogy valami kis pozitív változás történik majd. Üdvözlettel:

A cikk viszont jó, tanulságos. Köszönet a szerzőknek az elkészítésért, és derillnek a közzétételért.

Amit monalisa állított, hogy KSH statisztikáknak a gyermekelhelyezési perek ítéletei meghozatalakor szerepe lenne.

Véleményed szerint melyik a vad állítás?

Maradjunk annyiban, hogy ez egy elég vad állítás.

A bíróság dönthet statisztika alapján, elképesztő.
Azt gondoltam a felek "megismerése", pszichológus szakemberek, tanúk, gyermekorvos, netán tanúk meghallgatása után dönt.

Vagyis a statisztikát veszik segítségül ha másként nem megy egy ügy elbírálása.

Éppen a KSH adatok alapján hoz itéletet a bíróság nem egy esetben - középarányosít.

Nem értem miért kell kutatásokat végezni. Tudomásom szerint a bíróságon nem lehet jelentősége a statisztikában megjelőlt adatoknak.

Kedves Derill!

Elnézést, a Közjogi Szemléével kevertem az árát (a kiadó ugyanaz). Egyébként ha az ember minden megjelenő hazai lapot maga akarna megvásárolni (és el is olvasni), az nem is jönne ki olyan kis összegre, és az időráfordítás is tetemes. A könyvtár nem rossz ötlet, de én annyit voltam könyvtárban (olykor könyvtárosként), hogy elég nekem a saját 3.000 kötetes magánkönyvtáram, no meg annak a kutatóintézetnek a 40.000 kötetes könyvtára ahol magam is ténykedem (de még itt sincs meg az összes hazai jogi lap).

Grád Andrásnak:

Jó napot kívánok, Grád Tanár Úr.

A csapos közbeszól:

Mint észlelem, önhibámon kívül quasi topic lett belőlünk, szerzőkből. Ennek kapcsán szeretném megjegyezni, hogy a lentebb olvasható hosszú, és nem szakemberek számára bizonyára nehezebben olvasható cikk lényege az, hogy a gyermekelhelyezési perek vizsgálata alapján megállapítható: a gyermekeket a bíróságok nagyjából 95% valószínűséggel annál a szülőnél helyezik majd el, akinél a per megindulásakor lakott (ami általában megegyezik a per időtartama alatti lakással). Lényegében semmi más nem számít. Ez elég nagy baj, mert a bíróságok a jelek szerint túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak a rosszul felfogott állandóság iránti igénynek. Ráadásul a fenti "állandóságot sokszor a másik fél lakásból történő kizárásával vagy a közös lakásból a gyermekkel történő rajtanütésszerű elköltözéssel maguk az érintettek idézik rosszhiszeműen elő. Akit részletesebben is érdekel, olvassa el a Derill kolléganőm által 2009. 01. 12-én feltett szöveget, vagy vegye meg a Családi Jog című lap 2008/4. számát, ára kb. 1500 forint, de sajnos nem részesülök szerzőként belőle. :-)

Üdvözlettel: a csapos,

1.500,-Ft, de mint irtam, a táblázatokat nem tudom közölni, az csak a lapban olvasható, viszont az a lényeg. Egyébként könyvtárakból is kivehető az újság, aki nem tud végképp másképp hozzájurni. Ráadásul egy sor más cikk is van benne: A házastársak s zemélyi viszonyai - házastársi tartás, Bírák a mediációért, Mediáió és felelősség, GYermektartás Svédországban, de mindenki maga tudja, hogy meg kívánja-e venni.

"...megveheti a lapot..."

Kb. 2.500 forint egy példány, ha jól emlékszem. Köszönöm az olvasás lehetőségét mindannyiunk nevében, kedves Derill. Ha lesz időm, majd elolvasom.

Kollegám szóbeli engedélyére közlöm az alábbi cikket, mely a Családi Jog 2008. évi utolsó számában jelent meg. Sajnos a táblázatokat nem tudom bemásolni, akit az is érdekell, a HVG-ORAC kiadásában megveheti lapot.

Dr. Grád András – Dr. Jánoskúti Gyöngyvér – Dr. Körös András:

Mítosz és valóság II. rész

A gyermekelhelyezési perek tapasztalatai a statisztikai adatok fényében

Miként erről már egy korábbi írásunkban beszámoltunk, egy komoly statisztikai adatbázison alapuló kutatást végzünk a gyermekelhelyezési perekkel kapcsolatban. Előző írásunkban arra kerestük a választ, milyen arányban helyezik el a bíróságok a gyermekeket az apáknál, illetve az anyáknál, és hogy ezen adatokat befolyásolja-e, ha jogi képviselővel vagy anélkül járnak el, illetve ha a bíró, valamint a jogi képviselő férfi, illetve nő. Adatainkat a Családi Jog 2007. évi 1. számában adtuk közzé. A kutatást természetesen folytattuk, az olvasó most ennek eredményeit veheti szemügyre.

Minthogy azonban nem számíthatunk arra, hogy – még ha történetesen olvasta is - minden egyes olvasó emlékszik kutatásunk meghatározó alapjaira, szükségesnek látjuk azokat itt röviden megismételni. Szeretnénk tehát megosztani az olvasóval a vizsgálatok pontos adatait, módszereit, hiszen enélkül bármely tudományos eredmény hiteltelen lenne. Ahhoz, hogy egyáltalán érdemi következtetésekre juthassunk, mindenekelőtt szét kellett választanunk az úgynevezett „közös megegyezéses” - szakmai nevükön egyező akaratnyilvánítás mellett folyó - bontópereket az úgynevezett „ellenzéses” bontóperektől, ahol a peres felek nem tudnak megállapodni a házasság felbontásában és/vagy a járulékos kérdésekben, amilyen például a gyermekek elhelyezése. (Ezzel kapcsolatban szeretnénk emlékeztetni a jogban esetleg kevésbé jártas olvasót, hogy a „közös megegyezéses” perek esetén lényegében a felek megállapodásán múlik, melyikükhöz kerülnek a gyermekek, a bíró egyezségüket végzésével csupán jóváhagyja.)

Adataink a Pesti Központi Kerületi Bíróság irattárából származnak, ahol – természetesen a bíróság elnökének előzetes írásos engedélyével – hónapokon át kutattunk. Azért esett a választásunk e bíróságra, mivel a Pesti Központi Kerületi Bíróság (PKKB) a legnagyobb magyar elsőfokú bíróság. Illetékességi területe felöleli a fél fővárost, ide tartozik konkrétan az V., VI., VII., VIII., IX., X., XIII., XIV., XVI. és a XVII. kerület. Ebben a 10 kerületben él Budapest összlakosságának csaknem fele. Természetesen nem jelenthetjük ki, hogy az itt nyert adatok az ország többi részén is pontosan ilyenek, ugyanakkor azt sincsen semmi okunk feltételezni, hogy a főváros többi részén, vagy az ország más területein a gyermekelhelyezések teljességgel eltérő módon alakulnának. Alaposan feltehető, hogy az itt élő sokszázezer ember családjogi perekben tanúsított magatartása nem különbözik számottevően az országos átlagtól, így eredményeinkből legalábbis következtethetünk az utóbbira is, vagyis a felmérés minden valószínűség szerint reprezentatív. Mindazonáltal szerepel terveink között összehasonlítás céljából egy nagyobb megye hasonló adatainak felmérése is.

A fenti népesség körében áttekintettük valamennyi 1996 és 2003 között indult ellenzéses bontóper és gyermekelhelyezési per aktáját, valamint a közös megegyezéses bontóperek közül is 330-at. Ekként összesen 525 ügy aktáit vizsgáltuk meg, mely perekben összesen 777 gyermek sorsa volt nyomon követhető. (Azért zártuk a vizsgálatot az elsőfokon 2003-ban indult ügyekkel, mert amennyiben az ügyben fellebbezésre kerül sor, ennyi idő után az akkor is jogerősen befejeződik, míg mondjuk a 2005-ben indult perek esetében ez már nem lett volna bizonyos.) Az említett 525 ügyből 135 volt ellenzéses bontóper, vagyis 8 év alatt ilyen hatalmas területen összesen is mindössze 135 (!) esetben nem tudtak a felek közös megegyezéssel elválni. A közös megegyezéses bontóperek száma ennél két nagyságrenddel (!) nagyobb, éves átlagban 3.000 körüli, így e körben nem törekedhettünk teljes mintára, beértük azzal, hogy megvizsgáltunk a teljes időszakból random módon, vagyis véletlenszerűen kiválasztott 330 aktát. A fenti időszakból ezeken kívül találtunk még összesen 60 gyermekelhelyezési ügyben indult pert, ezeket kivétel nélkül feldolgoztuk. Közülük 40 volt „ellenzéses”, míg 20 esetben a felek között nem volt igazából vita, csak szerették volna jogilag is rendezni az élettársi kapcsolatból született gyermekük helyzetét. Korábbi vizsgálataink során bebizonyosodott, hogy a közvélekedéssel szemben míg a közös megegyezéses perekben a gyermekek több mint 90%-a kerül az anyához, addig az úgynevezett ellenzéses perekben ugyanez az arány csak 60% körüli, vagyis e körben jóval kiegyenlítettebb az arány, jóllehet még ebben a csoportban is mintegy másfélszer gyakoribb a nőknél történő gyermekelhelyezés.

Miután sikerült tisztáznunk a fentieket, rátérhetünk újabb kutatásaink konkrét témáira. 3 különböző szempontrendszer alapján vizsgáltuk meg a fenti mintát.

1. Megvizsgáltuk, hogy miként befolyásolja az apánál, illetve az anyánál történő gyermekelhelyezéseket a gyermek életkora, majd ezen adatokat finomítottuk azzal, hogy a gyermek a per megindulásakor az apánál vagy az anyánál élt, netán velük közös háztartásban.
2. Megvizsgáltuk, hogy a fentieket befolyásolja-e a gyermek neme, vagyis ez miként befolyásolja az apánál, illetve az anyánál történő gyermekelhelyezéseket, szintén kölcsönhatásban azzal, hogy a per megindulásakor melyik szülőjükkel élnek együtt, illetve mindkettőjükkel.
3. Végül megvizsgáltuk, kimutatható-e összefüggés az anyánál, illetve az apánál történő gyermekelhelyezések, illetve aközött, hogy a szülők utolsó közös lakhelye valamelyikük önkormányzati bérleménye, illetve tulajdona, volt-e, avagy az közös bérlemény, illetve tulajdon volt.

Ad 1. Ebben az összefüggésben azt vizsgáltuk, hogy a gyermekek életkora befolyásolja-e, és amennyiben igen, miként az apánál, illetve anyánál történő gyermekelhelyezést. 4 kohorszot hoztunk létre: 0-5 éveset, 6-9 éveset, 10-14 éveset, végül 15-18 éveset. A gyermekek eloszlása e csoportok között viszonylag arányos volt, azzal, hogy a legidősebb életkori csoportban volt a legalacsonyabb az elemszám. Ilyen módon statisztikailag jól összehasonlítható csoportokat képeztünk. Ezen adatokat finomítottuk annak vizsgálatával, hogy mennyiben befolyásolja az eredményeket, ha a gyermek per megindulásakor az apával vagy anyával (netán mindkettőjükkel) él. Ezen belül természetesen külön vizsgáltuk a közös megegyezéses, illetve az úgynevezett ellenzéses bontóperek adatait.

Először a közös megegyezéses perek kapcsán nyert adatokat vesszük górcső alá. Itt azt tapasztaltuk, hogy az ilyen perekben elhelyezett összesen 495 gyermek közül 38 (7,7%) került az apához, míg 457 (92,3%) az anyához. A közös megegyezéses perekben az anyák javára mutatkozó ilyen hatalmas arányeltolódás okait az előző tanulmányunkban már vizsgáltuk és értelmeztük, így erre jelen keretek között nem térnénk vissza. A fenti adatokon belül azt találjuk, hogy a négy életkori kohorsz közül a 0-5 éves csoporton belül a legalacsonyabb az apához kerülés esélye (alig 3%), a két középső (6-9, illetve 10-14) csoport esetében átlagos, míg a 15-18 éves korú csoporton belül a legmagasabb (19%) az apánál történő elhelyezés valószínűsége. Ennek két alternatív magyarázata lehetséges. Az egyik, hogy a nagyon fiatal életkorban lévő gyermekek esetében érzik a leginkább úgy mind az apák, mind az anyák, hogy az apáknak semmiféle valós esélyük nem lehetne egy esetleges ellenzéses perben a gyermek náluk történő elhelyezésére. Különösen kicsi ennek a valószínűsége, ha a gyermek még szopik. Ezért aztán az ilyen perekben az anyák igen csekély kompromisszumkészséget mutatnak, és minimális esélyeikbe a jelek szerint az apák is beletörődnek. Fordított a helyzet a nagykorúsághoz legközelebb eső csoportban, mivel itt a gyermek saját véleménye nyilván jóval többet nyom a latba, különös tekintettel arra, hogy a 16. életévét betöltött gyermek a gyámhatóság jóváhagyásához kötötten ugyan, de mégiscsak maga választhatja meg a lakóhelyét. Ilyen körülmények között az anyák nyilván kisebb esélyt látnak arra, hogy egy esetleges ellenzéses bontóperben sikerrel járnának a gyermek akarata ellenére, ezért inkább hozzájárulnak az apánál történő elhelyezéshez. A másik lehetséges magyarázat, hogy ez a megoszlás a társadalmunkban általánosan elfogadott értékrendhez és gyermeknevelési trendhez illeszkedik. Ez esetben az arány az alkalmazott fejlődéslélektan alapján optimálisnak tartott szülői gondozói szerepek ellátásával kapcsolatos elképzelésekhez igazodik. Legvalószínűbb, hogy mindkét fenti lehetséges magyarázóelv érvényesül, azt azonban, hogy egymáshoz viszonyítva milyen arányban, mélyinterjúk nélkül lehetetlenség lenne kiparciálni. Ennek esetleges jövőbeni vizsgálata önálló kutatás tárgya lehet majd, mi azonban jelen kutatás keretében erre nem vállalkozhatunk.

Némileg más a helyzet az ellenzéses bontóperek esetében. E körben eleve jóval kiegyensúlyozottabb a nemek közötti arány, hiszen miként utaltunk rá, a nők kb. 60%-os arányával szemben itt a férfiakra értelemszerűen 40%-nyi, vagyis a közös megegyezéses perekhez viszonyítva jóval magasabb arányú elhelyezés jut. Ami a fenti mintán belül az egyes életkori csoportokat illeti, ezek trendje nagyjából a közös megegyezéses perek körében már megismertet követi. A fő különbség abban rejlik, hogy e mintában még a kezdeti viszonylag alacsonyabb hányad is 31,1%, vagyis még az egészen fiatal korban lévő gyermekeknek is közel az 1/3-át az apánál helyezi el a bíróság. A két középső életkori csoport a 44,1%, illetve 37,1% értékekkel átlag körülinek mondható, míg a nagykorúsághoz legközelebb eső 15-18 éves csoportnál az arány egyenesen átbillen az apák javára. Ez utóbbi kohorsz esetében a gyereket több mint 2/3-a (68,8%-a) kerül az apákhoz a per eredményeképpen.

A fenti adathalmazt tovább kívántuk finomítani egy újabb változó bevezetésével, nevezetesen annak vizsgálatával, hogy a fenti adatok miként alakulnak azokban az esetekben, amikor a per megindulásakor a gyermek az anyával, az apával, vagy mindkettőjükkel lakik. Első körben a még korcsoportokra történő bontás nélküli adatokat ismertetjük közös megegyezéses, illetve ellenzéses perekre osztva őket. A közös megegyezéses bontóperben elvált teljes mintán belül azt tapasztaltuk, hogy a per megindulásakor az apával élt a gyermekek 5,7%-a, míg az anyával 81,4%-uk, közös lakásban pedig 13%. Az ellenzéses bontóperi mintából a per megindulásakor az apával élt 31,9%, az anyával 50,7%, míg közös lakásban 17,4%.

Ezen adatokat még tovább finomítottuk, kiterjesztve kutatásunkat annak vizsgálatára is, hogy a gyermekeket 4 életkori csoportra osztva az egyes csoportokon belül ezek az arányok miként alakulnak, vagyis a különböző életkori csoportokba tartozó gyermekek a per megindulásának egzakt módon meghatározható időpontjában melyik szülőnél vagy mindkettőnél laktak. Nézzük először ismét a közös megegyezéses pereket! E körben a legfiatalabb korcsoportba tartozó gyermekek 2,5%-a élt az apával, és közös lakásban is csupán 3,1%-uk, míg az anyával élt 94,4%-uk. A két középső csoportba tartozó gyermekek közül is elenyészően kis hányad (5%, illetve 4,2%) élt csak az apával, azonban az ő körükben a közös lakásban lakók aránya az életkor előrehaladtával jóval magasabb volt (13,2%, illetve 22,9%). Ennek megfelelően az anyánál mind kisebb hányaduk élt, 81,8%, illetve 72,9%. Vagyis azt tapasztaltuk, hogy a gyermekek életkorának előrehaladtával mind kisebb azok aránya, akik csak az anyával élnek, miközben az apával élők száma csak csekély mértékben, a közös lakásban élők aránya annál jelentősebben nő. E trend tovább folytatódik a legidősebb életkorú kohorszba tartozók esetében. Náluk az apával élés aránya már 19%, míg közös lakásban szintén 19%-uk lakik a szüleivel. Ennek megfelelően az anyával élők aránya 62%-ra csökken. A jelenséget folyamatában szemlélve azt találjuk tehát, hogy az anyával élők aránya a legfiatalabb csoport esetében található 94,4%-ról életkori csoportonként folyamatosan csökkenve jut el a 62%-hoz.

Vizsgáljuk meg ugyanezt az ellenzéses perek körében! Itt a legfiatalabb életkori csoportban a gyermekek 27,2%-a élt az apával, 65%-a az anyával, míg mindössze 7,8%-uk a szülőkkel közösen. A két középső kohorszban itt is azt találjuk, hogy a gyerekek ha nem is lineárisan növekvő módon, de nagyobb hányada él az apával a per megindulásakor, ez 6-9 éves korban 35,5%, míg 10-14 éves korban 28,6%. A jelenség a nagykorúsághoz legközelebb eső csoportban tetőződik be, itt már a gyermekek nagyobb része él az apával, nevezetesen 56,3%. Az anyával élés aránya a korcsoportok szerint ezzel ellentétes tendenciát mutatva folyamatosan csökken, 0-5 éves korig ez még 65%, 6-9 éves korban már csak 46,2%, 10-14 éves korban 41,4%, míg a legidősebb, 15-18 éves csoportban már alig 25%. A közös lakásban lakó gyermekek aránya kezdetben kifejezetten alacsony, mindössze 7,8%, míg az azt követő kohorszokban ez 18%-ra, majd 30%-ra nő. A legfiatalabb csoport esetében feltételezhető, hogy a közös lakás viszonylag kis hányadában szerepet játszik egyrészt, hogy a szülők maguk sem régen laknak együtt, tehát könnyebben változtatnak az életükön, másrészt kevésbé kell magyarázkodniuk az esetleg még beszélni sem tudó kicsi gyermeküknek. A 6-9, illetve a 10-14 éves korcsoportokban a közös lakás aránya feltehetően a fenti szempontokkal összefüggésben láthatólag megnő. Feltételezésünk szerint ez a jelenség összefügghet a 10-14 éves korba kerülő gyermekek mind jobb igény- és érdekérvényesítő képességével, minthogy köztudott, hogy a gyermekek legnagyobb része nem örül a szülők különválásának. A legidősebb, 15-18 éves kor közötti csoportban aztán a közös lakásban lakás aránya visszaesik 18%-ra, aminek legvalószínűbb magyarázata, hogy a szülők számára ennyi idős gyermek esetében már kisebb a jelentősége az együttlakásnak, sem az esetlegesen ebből fakadó előnyök, sem a gyermek előtti látszat fenntartása szempontjából. Másrészt az is feltételezhető, hogy a mind idősebb szülők életkorukból is fakadóan egyre jobb anyagi lehetőségekkel rendelkezve mind könnyebben engedhetik meg maguknak a külön lakásokba történő költözést.

Ezt követően arra a kérdésre kerestünk választ, hogy a fenti adatok miként viszonyulnak az anyánál, illetve apánál történő elhelyezéshez. Logikusnak tűnő feltevés, hogy amennyiben már a per megindulásakor is valamelyik szülővel lakik a gyermek, e szülőnek magasabbak az esélyei a gyermek nála történő elhelyezésére. Lássuk, hogy a gyakorlat mennyiben támasztja alá ezen prekoncepciónkat! Az 1. számú táblázat mutatja folyamatosan az egyre idősebb gyermekekből álló kohorszok adatatait a közös megegyezéses perek esetében, az egyes mintákon belül sötétebbel jelölve az anyánál történő elhelyezést, és világosabbal az apáknál történő elhelyezést. A 2. számú táblázat ugyanezen életkori mintákat mutatja be, ugyanilyen csoporton belüli jelöléssel, ámde az ellenzéses bontóperek alcsoportján belül. Az adatokból kitűnik, hogy a közös megegyezéses perek esetében lényegében automatikusan annál a szülőnél kerül elhelyezésre a gyermek, akinél a per megindulásakor lakott. Amennyiben a gyermek a szülőkkel közösen lakott, igen csekély számú kivételt leszámítva a gyermekek az anyánál kerülnek elhelyezésre. Az összesen 495 gyermekből a fenti megállapítás alól mindösszesen 14 jelentett csupán kivételt, tehát mindössze 2,8% (!). Ezt akként is megfogalmazhatjuk, hogy a vizsgált 495 gyerek közül 481-re igaz, hogy annál a szülőnél maradt, ahol a per megindításakor élt, illetve ha a szülők közös lakásban éltek, az anyához került.

A fenti adatok tehát meglepően erős összefüggést mutatnak az elhelyezések adataival. Vagyis eredményeink arra engednek következtetni, hogy az apával élés ténye erősen bejósolhatóvá teszi a közös megegyezéses perekben a gyermekek apánál történő elhelyezését. Más szavakkal azt mondhatjuk, hogy a közös megegyezéses perekben lényegében csak azokban az esetekben kerülnek a gyermekek az apához, amelyekben már a per megindulásakor is vele éltek. Ezen túl azonban mindegy, hogy a gyermekek az anyával élnek, vagy az anyával és az apával közös háztartásban, e gyermekek mindenképpen az anyához fognak kerülni a felek megállapodása alapján. Természetesen adataink nem adnak egzakt választ arra a kérdésre, hogy mi az apával élés valós indoka ezekben az esetekben, azonban alaposan feltehető, hogy - a közös megegyezéses bontásokat véve alapul - a szülők már eleve a lakhely megválasztásakor is akként egyeztek meg, hogy a gyermek az apa nevelésébe és gondozásába fog kerülni. Amennyiben ez nem így történt, az apák eleve meg sem kísérlik a gyermek náluk történő elhelyezéséért folytatott harcot, inkább hozzájárulnak az anyánál történő elhelyezéshez. Vagyis a közös megegyezéses perekben a gyermekelhelyezés adataink szerint – némileg talán meglepő módon – már jóval a bontóper megindulása előtt eleve eldőlt. Hacsak az apa – közös megegyezésről lévén szó, vélhetőleg a felek megállapodása alapján - nem vitte magával a gyermeket (márpedig ez igen ritka), utóbb már esélye sem lesz a nála történő elhelyezésre. Természetesen szeretnénk hinni, hogy a bíróságokon „közös megegyezésesként” lefolytatott perek mennél nagyobb hányadában a fenti jelenség helyett a feleket csakugyan a valódi megállapodásra törekvés, a közös gyermekük iránt érzett felelősség vezérli.

Az ellenzéses perekben némileg más a helyzet. Jóllehet itt is kimutatható korreláció aközött, hogy melyik szülővel él a gyermek a per megindulásakor, valamint az ennél a szülőnél történő elhelyezés között, azonban ez a két fiatalabb életkori csoportban jóval kevésbé szignifikáns. Vagyis a 0-9 éves korosztály körében kevésbé bejósolható az elhelyezés a gyermek perindításkori lakhelye alapján. Azonban ez sem azt jelenti, hogy ne lenne meg a korábbiakban kimutatott együttjárás, legfeljebb arról van szó, hogy míg az a korábbiakban szinte kivétel nélküli volt, e körben a legnagyobb különbség eléri a 25%-ot. A másik oldalról nézve viszont még a legkisebb együttjárás is 75%-os, ami még mindig messze szignifikáns. A két idősebb kohorsz esetében, vagyis 10 és 18 éves kor között az együttjárás ugyanakkor ismét a közös megegyezéses bontásokat idéző módon magas, jóformán ugyanúgy kivételt nem ismerő.

A jelenség nyilván nem a véletlen műve, és álláspontunk szerint több, egymástól független tényező kölcsönhatásának az eredménye. Vizsgáljuk meg a kérdést először a peres felek és a gyermekek oldaláról! E körben alaposan valószínűsíthető, hogy míg a gyermekek viszonylag fiatalabb kora alatt indított perek esetében a szülők még mintegy a gyermek „feje fölött” küzdenek, akinek ebbe szinte semmilyen beleszólása nincsen, addig a 10 éves és idősebb gyermekek már érdemben is képesek a véleménynyilvánításra. Feltehetően ezzel függ össze, hogy az ő esetükben már az a tény sem véletlen, hogy melyik szülőnél nevelkednek a per megindulásakor, és a jelek szerint e körülmény a per végső kimenetel szempontjából is igen jelentős.

A másik legalább ennyire fontos szempont az eljáró bíróságok ítélkezési gyakorlata. Míg a közös megegyezéses perek esetében a bíróságok végzésükkel csupán jóváhagyják, mintegy „szentesítik” a felek alapvetően tőlük függetlenül létrejövő megállapodását, addig az ellenzéses perekben a döntés 100%-ban a bíróságokon múlik. Vagyis míg az előző esetben az elhelyezési arányokért a bíróságokat alig terheli felelősség, addig az ellenzéses perekben ezt nem háríthatják át az érintett peres felekre. Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy a bíróságok szinte mechanikusan annál a szülőnél helyezik el a gyermekeket, akikkel a per megindításakor élt. Az összes ellenzéses pert alapul véve ez az arány csaknem 90%, míg a mindkét szülőjükkel közös háztartásban nevelkedő gyermekek esetében nagyjából megfelel az egymás közötti elhelyezési arányokat tükröző 60%-40% körüli aránynak, csekély eltéréssel a nők javára (65%-35%). Egyébként a nők javára lényegében mindenütt mutatkozó különbségek e körben is megtalálhatók: kevesebb az olyan eset, amikor a per kezdetekor egyik szülőnél nevelkedő gyermeket a másik szülőnél helyezi el a bíróság, azonban e körben ez csaknem másfélszer gyakoribb (1,3-szoros) a férfiaknál nevelkedő gyermekek esetében a nők javára, mint fordítva. Olybá tűnik tehát, mintha az összes ellenzéses per alapján mutatkozó másfélszeres előny a gyermekelhelyezések terén a nők javára egy többé-kevésbé állandó mutató lenne, azzal, hogy ezen belül a közös lakás esetében az arányok a nők számára ennél valamivel kedvezőbbek, a különlakás esetén pedig rosszabbak.

Minden jel arra mutat, hogy a gyermekeknek a Legfelsőbb Bíróság 17. Irányelvében évtizedek óta következetesen hangsúlyozott „állandóság” iránti igényét a bíróságok túlzottan misztifikálják, mintegy az összes egyéb körülmény fölé helyezik. Jóllehet a 17. Irányelv az évtizedek során többször módosult, az „állandóság”, mint a gyermeket nevelő szülő oldalán értékelendő körülmény változatlan maradt, és a jelek szerint valamiféle „szent tehénné” vált, ami ebben a formában már semmiképpen nem helyénvaló. Természetes, hogy a gyermek életében viszonylagos állandóságra kell törekedni, azonban ez egyrészt nem önmagában, quasi az összes többi peradat fölé helyezve értékelendő, másrészt sokkal inkább egyfajta kiszámíthatóságot kellene jelentsen. Vagyis nem annyira annak van jelentősége a gyermek számára, hogy milyen gyakran kerül át egyik szülőtől a másikhoz (ezért tud például a gyermek sérülése nélkül kifogástalanul működni a szülők azon megállapodása, hogy a gyermek egyik héten egyiküknél, másik héten másikuknál nevelkedik), hanem annak, hogy a gyermek számára mindez előre látható, kiszámítható-e. Az előre be nem jósolható változások a személyiségre megterhelően, elsősorban szorongáskeltően, régebbi terminológiával neurotizálóan hatnak. Vagyis a gyakori és előre nem látható változások csakugyan megbetegítő hatásúak lehetnek, ezért célszerű azokat (de csak azokat!) kerülni.

Amennyiben tehát minden érintett előre pontosan tudja, hogy milyen változás várható, ez önmagában semmiféle veszélyt nem hordoz. Hasonlóképpen nem jár veszéllyel az emberek életében egy-egy akár jelentős változás sem, mert személyiségünk nagymértékben adaptív, és egy-egy akár igen komoly változáshoz is rugalmasan képes alkalmazkodni. Éppen ezért nem szerencsés misztifikálni a gyermek életében a másik szülőhöz történő átkerüléssel óhatatlanul együttjáró változást sem, ami ráadásul nem egyik pillanatról a másikra történik, hiszen pl. az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedéséig a másodfokon eleve hónapok telnek el, tehát bőven van idő hozzászokni az érintetteknek a változás gondolatához. De még abban az esetben is, ha történetesen a másodfokú döntés eredményezné csak a változást, az ítélet végrehajtására minimálisan 15 nap jogszerűen akkor is rendelkezésre áll.

Az ember egész élete a születésétől egészen a haláláig telis-tele van jelentős környezeti változásokkal. Az otthon meghittségét felváltja a bölcsőde, később az óvoda, majd bekerülünk az iskolarendszerbe, amely maga is tele van állandó változásokkal. Évről évre újabb és újabb tanárokat, eltérő követelményeket kell megszokni, miközben sokszor maga az iskola is változik, hiszen gyakori, hogy a szülők elköltöznek, vagy pl. a szülők döntése alapján a gyermek enélkül is iskolát vált. Hasonlóképpen az emberek életük során általában többször is költözködnek, munkahelyet változtatnak stb. Vagyis a változás folyamatosan jelen van mindannyiunk életében, és ettől még szerencsére egészségesek maradunk, sőt, ezek bizonyos értelemben megedzenek, rugalmasabbá, alkalmazkodóképesebbé tesznek bennünket. (Nyilvánvaló, hogy a gyermekek számára ezeket a változásokat a szülőknek megfelelően elő kell készíteniük, és törekedniük arra, hogy ahhoz a gyermek is mennél pozitívabban viszonyulhasson. Ezzel a gyermek lelki sérülésének kockázata tovább csökkenthető.) Nem érdemes tehát misztifikálni az „állandóság” szempontját, mert az csupán egyetlen a sok közül, miként a már hivatkozott 17. Irányelvben sem a kizárólagosság igényével szerepel, hanem csupán egyetlen szempontként a számos egyéb között.

Ráadásul az a bizonyos „állandóság”, amire a bíróságok láthatólag előszeretettel alapítják a döntéseiket, nem valamiféle égiektől származó eleve elrendeltség. Az illető szülő az ellenzéses bontóperekben tipikusan önkényesen szakítja ki a gyermeket az addigi közös környezetéből, akár akként, hogy magával viszi új lakóhelyére, akár azzal, hogy a másik fél számára elviselhetetlen helyzetet teremt annak további ottlakása szempontjából. Sajnos tehát azt tapasztalhatjuk, hogy ez a bizonyos „állandóság” – nemekre való tekintet nélkül – tipikusan az érintett szülő önkényes magatartása (polgári jogi terminológiával élve: saját felróható magatartása) eredményeképpen jön létre. Ez a megatartás egy pontosan olyan – tipikusan a gyermek számára előre be nem jósolható, tehát pszichésen veszélyeztető - változást idéz elő, mint amitől a bíróságok az „állandóság” igényét hangoztatva meg szeretnék kímélni. Vagyis mind a férfiak, mind a nők körében gyakori, hogy a gyermeket önkényesen magukhoz véve idézik elő az ellenzéses bontóperekben a fenti állapotot. És ami mindebben a legszomorúbb, hogy éppen a bíróságok fent ismertetett gyakorlata, az „állandóság” lényegében öncélú szempontjának kizárólagossá tétele – minden valószínűség szerint a bíróságok szándékával ellentétes módon – e magatartás valószínűségét tovább erősíti. Vagyis mennél jobban ragaszkodnak a bíróságok döntéseikben az „állandóság” mechanikus alkalmazásához, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a peres felek ezt perbeli esélyeik növelése érdekében megpróbálják egyoldalúan, rosszhiszeműen kihasználni. Ugyanakkor a gyermek oldaláról nézve a valamelyik szülő általi előre nem bejósolható, önkényes magával vitele (netán a másik szülő kizárással vagy más úton való hirtelen eltávolítása a gyermek környezetéből) csakugyan nem szolgálja az ő érdekeit, mivel előreláthatóság hiányában az ilyesfajta váratlan és hirtelen változás csakugyan károsan hat a pszichés fejlődésére.

A fentieket pszichológiai oldalról megközelítve azt mondhatjuk, hogy az erőszakosabb, önérvényesítőbb személyiséggel rendelkező szülőnek van a jelek szerint lényegesen jobb az esélye a gyermek nála történő elhelyezésére, ami talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy egyáltalán nem feltétlenül esik egybe az összességében ténylegesen jobb gyermeknevelési alkalmassággal. (Nyilván senki nem gondolhatja komolyan, hogy valamely különös véletlen folytán – igen csekély számú kivételt leszámítva - mindig éppen annál a szülőnél volt jobban biztosított a gyermek testi, szellemi, erkölcsi fejlődése, akinél a per megindulásakor történetesen lakott. A bírósági ítéletek sajnos mégis ezen a hamis tudaton látszanak alapulni.) A tárgyilagosság kedvéért azonban ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy a jelek szerint az evolúciós túlélési stratégiák némileg átvitt értelemben e körben is működnek: az a szülő fogja elérni a gyermek nála történő elhelyezését, aki jobban alkalmazkodik korunk erőszakos, keményen önérvényesítő társadalmi környezetéhez. Adataink sajnos arra engednek következtetni, hogy e trenddel szemben a bíróságok a 17. Irányelvben foglalt némiképp idealizált elvek ellenére a gyakorlatban szinte semmiféle segítséget nem tudnak nyújtani. Azért is érdekes mindez, mert az ellenzéses bontóperek jelentős részében kirendel a bíróság pszichológus szakértőt, aki szakvéleményével kellene segítse a bíróságot egy megalapozott döntés meghozatalában. Eleve szinte minden kirendelő végzésben szerepel például kérdés arra vonatkozólag, hogy milyen a peres felek gyermeknevelési alkalmassága stb. A jelek szerint azonban vagy a szakvélemények is már a kialakult helyzet figyelembevételével, a változtatást ellenző attitűdök mentén készülnek, vagy a bíróságok nem veszik azokat tényleges súlyuknak megfelelően figyelembe. A pszichológiai szakvélemények többnyire mindkét szülőt alkalmasnak ítélik a kiskorú gyermek(ek) nevelésére, legfeljebb olyasmit írnak a szakvélemény végén, hogy a gyermek számára amellett, hogy mindkét szülőjéhez egyformán kötődik, előnyösebb lenne a megszokott környezet fenntartása. Akadnak ugyanakkor olyan szakértők is, akik miután mindkét szülő vonatkozásában megállapítják, hogy alkalmasak a gyermekek nevelésére, valamiképpen mégis minden egyes esetben az anyákat ítélik alkalmasabbnak kettejük közül. (A pszichológiai szakvélemények elemzése, továbbá annak vizsgálata, hogy a valóságban milyen szerepet töltenek be a bírósági ítélet kialakításában egy külön tanulmány tárgya lehetne, aminek vizsgálata meghaladja jelen kutatásunk kereteit.)

Ad 2. A fent ismertetett adatokat tovább finomítottuk azzal, hogy megvizsgáltuk azt is, hogy eredményeinket befolyásolja-e, hogy a gyermekek milyen neműek. Vagyis azt is megvizsgáltuk, hogy kimutatható-e az apánál, illetve anyánál elhelyezés tekintetében különbség aszerint, hogy a gyermekek velük azonos vagy ellenkező neműek.

A közös megegyezéses pereknél azt találtuk, hogy statisztikailag nem mutatható ki különbség a nemek között, tehát például nem helyez el a bíróság arányában több fiút az apáknál vagy lányokat az anyánál. (például míg 197 anyánál nevelkedő fiúból 1 került az apához, addig 205 anyánál nevelkedő lányból 2.) Ellenzéses perekben kimutatható ugyan egy meglehetősen csekély különbség, azonban némileg talán meglepő módon nem abban az irányban, hogy a gyermekek az azonos nemű szülőhöz kerülnének nagyobb valószínűséggel. Azt találtuk ugyanis, hogy ha nem is jelentős mértékben, de mégiscsak nagyobb hányadban kerülnek az apáknál nevelkedő fiúk az anyákhoz és az anyáknál nevelkedő lányok az apákhoz. (A közös lakásban lakó szülők esetében nem volt semmilyen különbség.) Azért érdekes csupán mindez, mert egyforma nevelési alkalmasság mellett egy igen lényeges pszichológiai érv szólna amellett, hogy a gyermekek az azonos nemű szülőnél nevelkedhessenek, mégpedig a szerepminta. Ez azt jelenti, hogy a személyiségfejlődés során a gyermeknek mindkét szülői nem mintájára szüksége van, azonban az azonos nemű szülői mintára ezen belül is fokozott mértékben. Ezek a szülői minták ugyanis sajnos nem „csereszabatosak”, vagyis az apát éppúgy nem pótolja mondjuk egy szomszéd bácsi, mint az anyát akár egy nagymama vagy egy nagynéni. Lenne tehát pszichológiai értelme annak, ha az egyébként egyforma nevelési alkalmasság esetén a gyermekek inkább az azonos nemű szülőhöz kerülnének, azonban valamilyen okból úgy tűnik, hogy inkább egy enyhe, ezzel ellentétes tendencia érvényesül.

Nyilván tovább színezi ezt a problémát a különböző nemű testvérek egymástól való elszakításának kérdése. A testvérek esetleges szétválasztása a gyermekek szempontjából általában nem szerencsés, mivel tovább fokozza a veszteségeket. Ezzel kapcsolatban csak azt tudjuk leszögezni, hogy az ilyen típusú kérdésekben nem létezik „jó” döntés, legfeljebb a nagyobb és a kisebb rossz között lehetséges a mindenkori egyéni sajátosságok figyelembevételével választanunk. Változatlanul kérdés azonban, miért folytatják a szülők és a bíróságok a fentebb jelzett, az elhelyezésnél az ellenkező nemű szülőt preferáló gyakorlatot. Ennek okai többfélék lehetnek, elképzelhető például, hogy a szülők már a gyermek magukkal vitele szintjén tudat alatt mintegy pótolni igyekeznek a másik nem oldalán bekövetkező veszteséget, ez egyúttal magyarázattal szolgálna arra nézve is, miért nem mutatható ki különbség a közös lakásban lakó szülők esetében. Közös lakás esetében ugyanis a szülők nem kényszerülnek rá az ellenkező nem valamiféle pótlására a környezetükben, feltehetően ezért nincsen különbség a fiúk és lányok elhelyezési arányai tekintetében. Ahhoz azonban, hogy ezzel kapcsolatban komolyabb hipotéziseket fogalmazhassunk meg, elengedhetetlen lenne mélyinterjúk felvétele az érintettekkel, hogy a tudattalan folyamatokra valamelyes fény derüljön.

Ad 3. A fenti vizsgálatok szempontjából tekintetében kíváncsiak voltunk végül arra is, hogy befolyásolja-e az adatokat, hogy a szülők utolsó közös lakása valamelyik házastárs saját tulajdona/bérleménye volt-e, avagy a szülők közös tulajdona/bérleménye. A bérlemények aránya a tulajdonjoghoz képest viszonylag csekély volt, és az adatok nem mutattak a két ingatlantípus között statisztikailag kimutatható különbséget, ezért közös tárgyalásuk indokoltnak tűnik. Azt tapasztaltuk, hogy míg a közös tulajdonú lakásban lakók esetében az anyák és apák esélyei nem különböztek statisztikailag a teljes populáció átlagától, addig azok az anyák, akik saját tulajdonukban álló lakásban laktak, mint utolsó közös lakásban - nem meglepő módon – jobb eséllyel rendelkeztek a gyermek náluk történő elhelyezésénél. Ennél némileg meglepőbb módon azonban az átlagnál ha csak kevéssel is, de azok a nők is jobb eséllyel rendelkeztek, akik az apa saját tulajdonában álló lakásban laktak, mint utolsó közös lakásban. Ez utóbbi különbség azonban annyira csekély, hogy inkább csak érdekességképpen említettük meg, de statisztikailag értékelhető következtetés levonására már nem elegendő.

Összegzés:

Kutatásunk ezen második részében 3 különböző szempontot vetettünk egybe a gyermekek elhelyezésével életkori csoportok szerinti bontásban és szétválasztva a közös megegyezéses, illetve az ellenzéses bontópereket. A 3 tényező (kinél lakik a gyermek a per megindulásakor, milyen nemű a gyermek, illetve kinek a tulajdon, bérleménye az utolsó közös lakhely) közül csak az első mutatkozott meghatározónak, lehetővé téve ezzel fontos tanulságok levonását. Olybá tűnik ugyanis, hogy a gyermekelhelyezést is magukba foglaló perek (házassági bontóper, gyermekelhelyezési per) lényegében már a per megindulását megelőzően eldőlnek. Mégpedig akként, hogy akinél a gyermek a per megindulásakor nevelkedik, az szinte elkönyvelheti, hogy a gyermeket nála fogja elhelyezni a bíróság. Ellenzéses perek esetében ez a jelenség a gyermekek kb. 10 éves koráig valamivel kevésbé, 10 éves korától kezdve azonban már szinte kivétel nélkül érvényesül. A közös megegyezéses perekben ehhez képest annyi a különbség, hogy az apáknak lényegében csak azokban a perekben van esélye a gyermek náluk történő elhelyezésére, ahol a gyermek náluk nevelkedik, míg akár az anyánál, akár közös háztartásban, az esélyük a nullához tart. Az, hogy ezen láthatólag meghatározó mozzanaton sem a gyermekek neme, sem az ingatlanhoz fűződő jogviszony nem változtat, nem feltétlenül jelent problémát (bár pszichológiai okokból egyébként azonos nevelési alkalmasság mellett szerencsésebb lenne az azonos nemű szülőnél történő elhelyezés). Az azonban, hogy a szülők nevelési alkalmassága sem, ez már feltétlenül elgondolkodtató kellene legyen a pulpitus mindkét oldalán ülők számára…