Dr. Kovács Péter

2015. január 19. Sereg András, Budapest

Mozgalmas volt a 2014-es esztendő Kovács Péter jogászprofesszornak: kilenc év után, szeptember 26-án lejárt az alkotmánybírói mandátuma, majd december 16-án a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság első magyar tagjának választották. A nemzetközi jogászt életútjáról, szakmai pályájáról kérdeztük.

Beszéljen a szüleiről, nagyszüleiről.

Azok közé tartozom, akiknek há­rom nagyapjuk volt. Édesanyám Cseh­szlovákiában, Nagykaposon látta meg a napvilágot. Édesapja, az én nagyapám a Nagy­kaposi Járásbíróság ve­zető bírája volt. Megírta az Ung megyei reformátusok történetét.

Herczegh Géza volt alkotmánybíró, a későbbi hágai nemzetközi bíró édesapjáról van szó.

Igen, Herczegh Géza, akit második neve után a családban mindenki csak Gábornak hívott, édesanyám testvére volt. Amikor meghalt az ap­juk, nagymamám férjhez ment Tóth László történész professzorhoz, a ró­mai Magyar Intézet korábbi titkárához. Második nagyapám a háború után kisgazdapárti parlamenti képviselő is volt, Nagy Ferenc őt bízta meg, hogy próbálja helyreállí­tani a diplomáciai kapcsolatokat a Szentszékkel. Mielőtt missziója célba ért volna, Nagy Ferencet lemondatták politikai ellenlá­basai, Rákosi Mátyás irányításával. A családban mindenki meglehetősen élénken érdeklődött a törté­nelem iránt, köztük én is.

Nekem viszonylag egyszerűen ment az egyetemi felvételi, ugyanis az országos történelmi középis­kolai versenyben bekerültem a döntőbe, és ez akkor kiváltotta a történelem felvételit. A Rákóczi szabadságharcról, az 1705-ös szécsényi országgyűlésről készített dolgozatomban azokat az anyagokat is fölhasználtam, amelye­ket még nagyapám gyűjtött. Az ő kéziratát életében azonban sajnos nem lehetett ki­adni, mert őt, a korábbi rektort addigra kirúgták az egyetemről. Gerő Ernő feleségének ugyanis valamilyen oknál fogva megtetszett a nagyapám által vezetett egyetemes középkor tanszék, aminek élére őt persze történészi diploma nélkül is kinevezték. Édes­anyám is több nyelven beszélt: angol, francia, német, sőt jobb híján – mivel ezeket a nyelveket 1953-ig nem taníthatta – még orosz szakos tanári diplomája volt, de értett olaszul és románul is. Sok mindent csinálha­tott volna az életében, tudományos ambíciói is voltak, de a sors mindig közbeszólt. Édesanyám egyetemi hallgatóként még Thomas Mannal is levelezgetett.

Megvannak ezek a levelek?

Sajnos áldozatul estek a költözéseknek.

Nagy kár értük. Ki volt az édesapja?

Ügyvéd volt Szegeden, 1956-ban ő volt a szegedi egyetemi forra­dalmi bizottság titkára. Míg édesanyám sokadik gene­rációs, ne­mesi értelmi­ségi családból származott, édesapám felmenői között nem voltak értel­miségiek. Apai nagyapám a vasutas hierarchiát járta ki, szigorú volt, akit ettől függetlenül is nagyon tiszteltem. Presbiter is volt a celldömölki evangélikus gyülekezetben. Va­la­mennyi gyereke felsőfokú végzettséget szerzett. Őt szemé­lye­sen ismertem, a másik két nagyapám már sajnos meghalt, mire meg­szület­tem. Van egy bátyám, aki orvos lett.

Hogyan lett jogász?

Általános iskola végétől kezdve nemzet­közi jogász szerettem volna len­ni, és ebben tagadhatatlanul motivált nagybátyám példája, akiről tudtam, hogy sokat jár ki tárgyalni Genfbe, a hadviselés jogával foglalkozó konferenciára. Érdekelt a diplomácia világa is, erről szintén sokat olvastam, történelmi könyveket és emlékiratokat. A családban volt diplomata is, az említett Tóth László első házasságából született fia, Tóth Miklós. Ő a családi legendárium szerint még a világháborús kiugrási tapogatózásokban is részt vett, de az akkori angol és amerikai titkosszolgálattal felvett kapcsolatai a háború után az életébe kerültek. Halálra ítélték és kivégezték, valamikor 1949 után… Ezért a család az aktív diplomata státust, az akkori külügyminisztériumba való felvételt nem tartotta sem lehetségesnek, sem kívánatosnak. De a nemzetközi élet tudományos elemzése nyitva állt a tudományos ambícióim előtt.

Amikor valaki elvégzi az egyetemet, tudományos ambíciókkal, mindig ugyanaz a probléma me­rül fel: professzori fogadókészség van, de van-e üres tanszéki stá­tusz is? Nekem Szegeden éppen nem akadt, mivel ott ekkor be volt már töltve. Így vetődött fel, hogy menjek Mis­kolcra, ahol 1981-ben ala­kították meg a jogi kart. De előtte menjek ki Franciaországba tanulni… Egyébként az életem­ben mindig komoly sze­re­pet játszott a nyelvtudás: francia tago­zatos gimnáziumba jártam, édes­anyámtól angolul és németül tanultam meg, azután letettem az orosz nyelvvizsgát is. Az egyetem után a francia­or­szági Nancyban tanulhat­tam. Eredetileg a mai luxembourgi EU törvényszéki bírónak, Czúcz Ottónak ajánlották fel az ösztöndíjat, aki akkor még tanársegéd volt. De ők éppen gyermeket vártak, ezért nem vállalta az utat. Akkor néztek körbe, hogy van-e valaki, aki tud franciául és el­menne Nancyba. Így utaztam ki 1983-ban egy évre Franciaor­szágba, ahol közösségi szak­jogászi dip­lomát kaptam, utána egy strasbourgi kurzust is elvégeztem és lehetőség nyílott arra, hogy szak­mai gyakor­latra menjek az Eu­rópa Tanácshoz. Valószínűleg az első ma­gyar lehet­tem, aki jogi vonalon az Európa Tanácsban dolgozott, igaz, csak három hétig, de ez akkor is meghatá­rozó élmény maradt számomra.

A nemzetközi jog mellett más jogterület sohasem csábította?

A disszertációmat a közösségi jog alapjogi ve­tületéről írtam, a szakdolgozatomat pedig a nemzetközi hadijog szabályairól. Utóbbi rövidített, francia változata lett az első külföldi publikációm, ami Genfben, a Nemzetközi Vöröskeresztnél jelent meg 1986-ban. Persze azért vol­tak pillanatok, amikor az embernek elment a kedve az egésztől. Magya­r­or­szágon a nyolcvanas években egészen a rendszerváltozásig nem sok figyelem jutott az európai jogra, valahogy gyanús volt az egész. Megjegyzem: a Történeti Hivatalból kapott anyagok ezt valóban alátámasztják, mint ahogy az említett családi aggodalmakat is. Akkori­ban komolyan fontolgattam, hogy elhagyom a pályát.

Otthagyta volna a nemzetközi jogot?

Azt azért nem. Azon gondolkodtam, hogy elmegyek a gyakorlatba nem­zetközi jogásznak.

A nemzetközi jogászokra mindig is vadásztak a piacon.

Akkoriban még nem, de a közlekedési minisztériumban éppen meghirdettek ilyet. Aztán kiderült, hogy néhányan ér­deklődést mutat­nak a tudományos munkáim iránt. Palánkai Tibor professzor bevont egy eu­rópai integrációs projekt jo­gi alfejezetének munkáiba, majd Herczegh Géza professzor, aki Pécsett egy kisebbségi könyvet szerkesztett, felkért tanulmányírásra az Åland-szigeteki autonómiáról és az Európa Tanács kisebbségvédelmi gyakorlatáról. E kötet szerzőit azután a rendszer­változás időszakában Tabajdi Csaba miniszterhelyettes meghívta az ún. nemzeti és etnikai ki­sebbségi kollégiumba. Előfordult, hogy Jeszenszky Géza volt ott az asztalszomszédom. Akkoriban olyan eldöntendő kérdések voltak na­pirenden, hogy milyen irányba mozduljon a magyar kisebbségi politika, mi van az ENSZ-ben, hogyan teremthető meg a kompatibilitás az Európa Tanácsban kötött, illetve akkor előkészítés alatt álló szerződésekkel.

A rendszerváltozás után mégis diplomata lett.

Az 1990-es választások után sokaknak felajánlották, hogy vállal­jon dip­lomáciai szolgá­latot, vagy legyen minisztériumi tisztségvi­selő. Nekem is fölajánlottak a Külügy­minisztériumban, illetve a párizsi misszión egy-egy állást. Felmerült, hogy jól jönne egy franciául is beszélő, de európai integrációs ismeretekkel is felvértezett jogász az új nagykövet, Szávai János professzor mellé. Így ke­rültem 1990 és 1994 között Párizsba. A diplomata tevékenysége sajátos egy­velege az ügyin­tézői, elemzői, kuta­tói, „so­főri”, társalkodói, gasztronómiai és szakértői munkának. De azért nagyon érdekes.

Mi volt a hivatalos diplomáciai státusza?

Követségi első titkár. Többek között a franciaországi magyarság-kép formálása volt az egyik feladatom. Részt vettem bizonyos képzési formák megvalósításában is. Akkoriban a francia belügyminiszté­rium közremű­ködött a prefektusi rendszerre is emlékeztető magyarországi köztársasági megbízottak látókörének szélesítésében, a modern francia közigazgatási jogról történő tájékoztatásban, de ok­tattak magyar rendőröket is. Vagyis minden olyan képzésben segédkez­tem, aminek volt valami köze a joghoz. Sok francia jogi megoldásról kellett elemzést készítenem a hazai Igazságügyi Minisztérium számára. Elég sokat jártam Stras­bourgba az Európa Ta­nácshoz. A hol kettő, hol három fős delegáció állandó magyar tagja voltam, ami­kor készült a regionális és kisebbségi nyelvek európai kartája, illetve a nemzeti ki­sebbségek védelmének európai keret­egyezménye.

Mi történt Önnel az 1994-es kormányváltáskor?

A szerződésem 1994-ben lejárt, és akkor mindenki tudomásul vette, hogy visszatérek az egyetemre, én is így készültem. Tabajdi Csaba, aki akkor po­litikai állam­titkár lett a Miniszterelnöki Hivatalban, fel­ajánlotta, hogy az egyetemi munka mellett nemzetközi jogi tanácsadóként dolgozzak neki. Elemzéseket, tervezeteket készítettem, nemzetközi jogi szövegeket néz­tem át és fogalmaztam meg vagy ilyenekre tettem javaslatokat. 1998–99-ben a Külügymi­nisz­térium kisebbségi jogi főosztályá­nak vezetője lettem. 1999-ben azért tá­voztam onnan, mert közben pá­lyázatot nyúj­tottam be a Miskolci Egyetem nemzetközi jogi tanszékvezetői állására, amit elnyertem. Ott 2009-ig tanítottam.

Hogyan látja a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát?

Mivel a 2005. évi L. törvény elfogadásával az Országgyűlés hatá­lyon kí­vül helyezte az 1982. évi 27. számú törvényerejű rendeletet, el­dőlt a nemzetközi jog és a belső jog viszonyával kapcsolatos alapvető kérdés: az, hogyan kapcsolódik a nemzetközi jog a nemzeti jogrendhez. Korábban ugyanis megoszlottak a szakmai álláspontok, hogy monista vagy dualista rendszer legyen-e Magyaror­szágon. Megjegyzem: az Alkot­mánybíróság maga is ingadozott, az ún. második igazságtételi törvény felülvizsgálatakor [az 53/1993. (X. 13.) AB határozatban] dualista, adopciós vonalat képviselt, de már 1996-ban, az igazságtételi törvény újabb felülvizsgálatakor, monistának tűnve, az 1949-es genfi egyezmény közvetlen alkalmazására adott lehetőséget [36/1996. (IX. 4.) AB határozat]. A nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló törvény egyértelművé tette, hogy jogrendszerünk a dualista megol­dás alapján áll. Lehet bármelyik megoldást választani, de az egyik mellett mindenképpen le kellett cövekelni. Az Alaptörvény elfogadása – ebből a szempontból – különösebb változást nem jelentett, maradt a dualista irányzat, a nemzetközi szerződések törvényi kihirdetésével és a nemzetközi szokásjog alkotmányos adopciójával.

Éppen elérte az alsó korhatárt, azaz a 45. életévet, amikor 2005 őszén alkotmánybírónak választották. Milyen tanulságokat hozott a Donáti utcában eltöltött kilenc esztendő?

Tény, hogy csaknem minden alkotmánybíró jelentős változáson megy keresztül mandátuma idején. Többnyire nyitottabbá válnak a saját szűkebb szakterületükön kívül eső jogi érvekre, és arra, hogy az alkotmánybíráskodás nem „one man show”, hanem csapatmunka, abban az értelemben is, hogy érdemes elfogadni, de legalábbis átgondolni a másik szempontjait, annak érdekében, hogy olyan határozatok szülessenek, amelyek kettő, öt, tíz év múltán is vállalhatók, időtállóak, amelyeket komolyan tudnak venni az egyetemi hallgatók, a tudományos életbeli kollégák, a nemzetközi intézmények, és természetesen mindenekelőtt a hazai kormányzati és bírói szervek. Tapasztalati tény az is, hogy még korábban el nem fogadott, általuk „megkülönvéleményezett” határozati tételt is el tudnak fogadni az alkotmánybírák, beépítve az általuk jegyzett határozatokba, egészen meglepve az érdeklődő közönséget.

Kovács Péter

Fotó: Demecs Zsolt

Amikor beléptem, gyakran hallottam, hogy „a mi mércénk az Alkotmány és csak az Alkotmány”. A nemzetközi jog és a nemzetközi bírósági joggyakorlat – mindenekelőtt az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata – valójában mégis elválaszthatatlanul összefonódik a jelenlegi európai alkotmánybíróságok joggyakorlatában a hazai alkotmányok alapján gyakorolt alapjogvédelemmel. Nagyon örülök annak, hogy a mi Alkotmánybíróságunk is az elmúlt években számos olyan határozatot hozott, amelyik ezt a tendenciát tükrözi. Remélem, hogy sikerül megőrizni ezt az irányvonalat. Vigyázni kell arra, nehogy a szuverenitás abszolutizálásának, korlátozhatatlanságának, és ezzel párhuzamosan a nemzetközi bíráskodás elutasításának, az aziránti gyanakodásnak – most éppen jobboldalinak, konzervatívnak hitt, de valójában régen levitézlett, ötvenes-hatvanas évekbeli sztálinista-leninista – dogmái kerüljenek be az alkotmánybírósági határozatokba.

Alkotmánybírói pályafutása során 367 ügyben volt előadó bíró, 59 alkalommal pedig különvéleményt, illetve párhuzamos indokolást csatolt az adott határozathoz. Az Ön által jegyzett döntések közül melyeket tartja a legfontosabbaknak?

Szeretném előrebocsátani, hogy az alkotmánybíró tevékenységének színvonala a jogi főtanácsadók munkáján nyugszik. Így mindenféleképpen meg kell említenem Cseh Lajosné, Valach Adrien és Mihajlov Dobromir nevét, akiknek az áldozatkész munkája nélkül nem tudtam volna ennyi színvonalas határozatot előadó bíróként jegyezni.

A legfontosabbnak egy általam megfogalmazott, elvi élű tézist tartok, amely több alkotmánybírósági határozatba is bekerült, de először nem saját ügyemben, hanem az ún. 98 százalékos különadóról szóló, Bihari Mihály elnök, előadó bíró által jegyzett egyik határozatban jelent meg: „Egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje. A pacta sunt servanda elvéből [Alkotmány 7. § (1) bekezdés, Alaptörvény Q. cikk (2)-(3) bekezdés] következően tehát az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, »precedens-határozataiból« ez kényszerűen nem következne.” [61/2011. (VII. 13.) AB határozat, ABH 2011, 321. o.]

A legfontosabbaknak pedig az ún. bírósági ügyáthelyezések kérdésében hozott, az alkotmányellenességet és a nemzetközi jogba ütközést kimondó határozatokat tartom [166/2011. (XII. 20.) és 36/2013. (XII. 5.) AB határozatok]. Nagyon fontosnak tartom a nemzetiségek jogáról szóló törvénnyel szemben benyújtott, az alapvető jogok biztosától származó indítványról hozott határozatot is, amelyik a népszámlálás intézményének felhasználhatóságával szembeni aggályokat törekedett eloszlatni [41/2012. (XII. 6.) AB határozat]. Ezeken túl az Európai Unió jogrendszerével kapcsolatos több ügyben is előadó bíró lehetettem, így az ún. elektronikus sportfogadások ügyében [1053/E/2005 AB határozat], az Európai Unió Norvégiával és Izlanddal kötött büntetőügyi együttműködési szerződését kihirdető törvény előzetes normakontrollja ügyében [32/2008. (III. 12.) AB határozat], vagy a Lisszaboni Szerződést kihirdető törvénnyel szemben benyújtott utólagos normakontroll ügyében. [143/2010. (XII.14.) AB határozat]

Az európai uniós kérdéseket érintő határozatok minden ország alkotmánybírósági gyakorlatában szem előtt vannak, és büszke vagyok rájuk, még akkor is, ha tudom, hogy a hazai jogtudomány számos képviselője nem tartja eléggé merésznek ezeket a határozatokat. Fontos az, hogy az Alkotmánybíróság végre mert ezzel a kérdéssel foglalkozni, nem kerülte meg a kérdést formalista érvekkel, mint korábban tette. Ezeket a határozatainkat külföldi alkotmánybíróságok is idézték és a tudományos vérkeringésbe is bekerültek.

Összegezve: szerencsém volt, mivel minden évben volt egy-egy „nagy ügyem” és ezek mindig nemzetközi jogi vagy európajogi összefüggésűek voltak. Mindezekről angolul és franciául számos tanulmányt jelentettem meg külföldön, főleg Franciaországban. Az Alkotmánybíróság joggyakorlatáról szóló könyvemet pedig Németországban adták ki, a Regensburgi Egyetemen.

Mandátumának lejárta után néhány hónappal első magyar bíróként a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság tagjai közé választották. Úgy tudni, kiélezett küzdelemben, 22 szavazási forduló után érte el a megválasztáshoz szükséges kétharmados többséget. Mi történt december 16-án?

Mielőtt erre válaszolnék, megjegyzem, hogy magát a new yorki választást több new yorki és hágai látogatás készítette elő, ahol a jelöltek egyenként találkozhattak az államok képviselőivel, az International Criminal Court (ICC) bíráival, a nem kormányközi szervezetekkel és volt egy szakértői bizottság előtti egyéni, zárt meghallgatás is. Hágában a kezdeményező Sümeghy Gyula akkori nagykövet és Csonka Dániel volt segítségemre.

A Nemzetközi Büntetőbíróság tagjait az alapítóokmányban, az 1998. évi ún. római statútumban Részes Államok Közgyűlése választja. Ez a gyakorlatban az ENSZ Közgyűlés mintegy kétharmadát jelenti: úgy kell az államoknak kétharmados többséggel kilenc évre megválasztaniuk a bírákat, hogy gyakorló büntetőbírák, elméleti nemzetközi jogászok, férfiak és nők megfelelő arányt képviseljenek, és ráadásul még a regionális csoportok számára is biztosítsa a méltányos földrajzi képviseletet. Hogy mindez még bonyolultabb legyen, az ezen tényezők alapján garantált helyek csak az első négy választási körben jelentenek abszolút kritériumot. Az államok tesznek egymásnak támogatási ígéreteket, azonban a szavazás titkos. Összesen hat betöltendő hely volt, ebből kettő volt eredetileg kelet-európai, azok, amelyekről a lett és a bolgár bírónő távozik 2015 márciusában.

Lengyel kollégámat, a büntetőbíró Piotr Hofmański professzort a negyedik körben választották meg, ezután a regionálisan rezervált helyek megszűntek, teljesen nyílt lett a verseny. Minden sikeres választással eggyel csökkent az egy állam által leadható szavazatok száma, és miután a kötelezően betöltendő kritériumok teljesültek, a legalacsonyabb eredményt elérő jelöltet törölték, néhányan visszaléptek. Így állt elő az a helyzet, hogy amikor már Dél-Korea jelöltjét az első, Lengyelországét a negyedik, Németországét és Franciaországét a hatodik, Kongó jelöltjét a tizedik körben megválasztották, négyen maradtunk – a brazil, a svéd, a kelet-timori jelölt és én – a még elnyerhető hatodik helyre. A tizenharmadik fordulótól kezdve már csak a kelet-timori jelölttel álltam versenyben, amelyben az abszolút többség mindig megvolt, fokozatosan emelkedett, de a kétharmados támogatottság valóban csak a huszonkettedik fordulóban jött össze. Az európai uniós, valamint a kelet-európai államok és több dél-amerikai támogató mellett a frankofón afrikai államok is mellettem voltak, és persze rajtuk kívül sok más ország is. Mindennek a biztosításában és megszervezésében emberfeletti munkát végzett a new yorki magyar ENSZ misszió, Körösi Csaba akkori nagykövet és helyettese, Hetesy Zsolt, Reich Anna, Silek Rita és még sokan mások.

A 2002. július 1-jén alakult Nemzetközi Büntetőbíróságnak nem tagja többek között az Egyesült Államok, Kína, India, Oroszország és Izrael. Miért nem?

A nemzetközi jog alapvető szabálya szerint az állam szabadon dönt a nemzetközi szerződésekhez való csatlakozásról. Az Egyesült Államok a világ különböző pontjain, többnyire ENSZ-felhatalmazással végrehajtott katonai akciói, Oroszország a csecsenföldi szeparatisták elleni küzdelem és újabban a kelet-ukrán konfliktus összefüggései miatt, míg Izrael a palesztin helyzet miatt nem kíván csatlakozni a római statútumhoz. Úgy tudom, hivatalos álláspontjuk szerint katonáiknak a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti felelősségre vonásának puszta esélye is haderejük ütőképességét, az akciók hatékonyságát veszélyeztetné, és elkerülhetetlen politikai motivációjú eljárásoknak adna teret. A szintén több fegyveres katonai akciót végrehajtó Franciaországnak vagy az Egyesült Királyságnak ilyen természetű aggodalmai nincsenek, vagy legalábbis úgy érzik, azokat ellentételezik azok az előnyök, amelyek egy jól működő Nemzetközi Büntetőbíróság puszta lététől várhatók. Ugyanakkor a felsorolt államok távolról sem mutatnak érdektelenséget, megfigyelőként részt vettek a Részes Államok Közgyűlésének ülésein, több fel is szólalt ott. Az amerikai és az izraeli misszió első beosztottja eljött a magyar ENSZ-misszió kampányzáró fogadására, ahol jót beszélgettünk, szakmai kérdésekről is. Több, a Nemzetközi Büntetőbíróságot következetesen támogató nem-kormányközi szervezet amerikai székhelyű és valószínűleg olyan anyagi hátterű is.

Milyen kérdésekkel foglalkozik a hágai testület?

Nagyon fontos az ún. kiegészítő joghatóság vagy komplementaritás elve. Ez azt jelenti, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság akkor jár el, ha népirtás, emberiesség elleni bűncselekmény vagy háborús bűncselekmény történik, de vagy elmarad a hazai felelősségre vonás, vagy csak látszólagos, a cselekmény súlyát el nem érő, formális elmarasztalások történnek. Ha elegendő állam ratifikálja az ún. kampalai kiegészítéseket, akkor 2016 után, az azután elkövetett agressziók legfőbb vezetőivel szemben is jogosult lesz eljárni a testület. A Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága azon alapul, hogy a római statútumban felsorolt valamelyik bűncselekményt egy részes állam területén vagy az ő állampolgárai követik el. Az eljárást az érintett részes állam vagy a Biztonsági Tanács kezdeményezheti, de a Főügyész proprio motu, azaz saját hatáskörben eljárva is léphet.

Sok eljárás van folyamatban, illetve vizsgálat alatt. Eddig két ítélet született, mindkettő a kongói polgárháborúra mutatott vissza: az egyikben gyermekkatonák toborzásáért és alkalmazásáért, a másikban a polgárháború során a békés lakosság lemészárlásáért, tömeges nemi erőszakért, fosztogatásokért szabtak ki hosszabb börtönbüntetést. A római statútumnak és a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti eljárásoknak – a nürnbergi történelmi hagyaték alapján – a legfőbb célja, hogy tudatosítsa, a különböző rangú parancsnokok, katonai és rendőri vezetők is felelősségre vonhatók, ha elősegítették, pártolták vagy banalizálták ezeket a bűncselekményeket és nem léptek fel elkövetőikkel szemben.

Három nagylánya van.

Mindhárom az ELTÉ-n tanult vagy tanul. Laura portugál-francia szakon végzett, most Lisszabonban él, Flóra jogot végzett, művészeti ambíciókat is tápláló ügyvédbojtár, Blanka pedig földtudományi tanulmányokat végez. Fele­ségem angol-francia szakos tanár, most az egyik fővárosi középiskola, a Szabó Lőrinc Gimnázium igazgatóhelyettese, egy időben a Magyarországi Fran­cia Tanárok Egyesületének főtitkára, valamint a Közép-Európai Fran­cia Tanárok Egyesületének főtitkára is volt. Gimnáziumi osztálytársak voltunk, de már az általános iskolából is­merjük egymást. Rendkívül sokat segít nekem: angolul és franciául írott tanulmányaim szövegeit ő szokta a nyelvhelyességi szempontból alaposan javítani, csiszolni. Végtelenül hálás vagyok neki ezért. Ráadásul arra is kész, hogy nyaranta több napos, 500-600 kilométeres sátras kerékpártúrákra jöjjön velem.


Kovács Péter (1959) a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán szerzett diplomát 1983-ban, 1997-ben habilitált, 2011 óta a Magyar Tudományos Akadémia doktora A nemzetközi jog fejlesztésének lehetőségei és korlátai a nemzetközi bíróságok joggyakorlatában című értekezése alapján. A Miskolci Egyetemnek 1983-tól 2009-ig volt oktatója, majd 1998-tól egyetemi tanára, 1999–2005 között a nemzetközi jogi tanszék vezetője. 1997-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi tanára, tanszékvezetője. A Külügyminisztérium állományában 1990–1994 között a párizsi nagykövetségen dolgozott, 1998–1999-ben az Emberi és Kisebbségi Jogi Főosztály vezetője volt. 2005 szeptembere és 2014 szeptembere között volt az Alkotmánybíróság tagja. A kormány jelöltjeként a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságon, december 16-án kilenc évre, a 2015–2024 közötti időszakra megválasztották a kelet-európai csoportban megüresedő két hely egyikére.

  • kapcsolódó anyagok
ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG
NEMZETKÖZI JOG
NEMZETKÖZI BÜNTETŐBÍRÓSÁG
NEMZETKÖZI BÜNTETŐJOG