Mérték blog

Polyák Gábor: Rajtunk a világ szeme – A sajtószabadság magyarországi helyzetének külföldi értékelései

2015.07.08.

Az elmúlt hetekben több fontos nemzetközi elemzés foglalkozott Magyarországgal, azon belül többek között a magyar médiahelyzettel. Egy-egy felszínes sajtóközleményen kívül szinte semmilyen visszhangot nem kaptak. Polyák Gábor írása.

Az Európa Tanács mellett működő, elismert alkotmányjogászokból álló Velencei Bizottság részletes és meglehetősen kritikus elemzést készített a magyar médiatörvényekről. A Freedom House szerint Magyarország 2015-ben már nem konszolidált demokrácia. Ezzel szemben a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) a német sajtóban Magyarországról megjelent cikkeket elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a német sajtó a Fidesz-kormány kritikáiban általában téved és túloz, Magyarországon pedig alapvetően rendben van minden.

Békeidőben a három elemzés közül bármelyikre felkapnánk a fejüket. Most azonban a hazai közvéleménynek az a része, amelyik egyáltalán hallott az elemzésekről, már nem is legyint, csak beilleszti a szokásos barát-ellenség sémákba, Európa pedig a görögökkel és saját magával van elfoglalva. Így marad nekünk a nagy csönd.

Isten hozott 2010-ben

A három dokumentum közül számomra a legfontosabb a Velencei Bizottság jelentése a magyar médiatörvényekről. Még a kormánykritikus médiumok is annyit értettek meg az elemzésből, hogy a Velencei Bizottság elismeri a kormány eddigi erőfeszítéseit a sajtószabadság erősítésével kapcsolatban. Valóban megfutja a Bizottság a szükséges udvariassági és diplomáciai köröket, de az elemzés egésze minden, csak nem dicséret. Nézzük az ajánlásokat:

- A médiatartalomra vonatkozó előírások tartalma bizonytalan, a törvény nem garantálja, hogy az állam valóban csak a legszükségesebb esetekben avatkozik bele a médiatartalom kialakításába. Néhány rendelkezést ezért meg kell szüntetni, más esetekben a Médiatanácsnak irányelveket kell készítenie, amelyek segítik a törvény értelmezését.

- Az újságírói források felfedésére csak olyan esetben kerülhet sor, amikor más eszköz nem áll rendelkezésre valamely bűnügy felderítéséhez.

- A súlyosabb médiajogi szankciók alkalmazhatóságát a törvénynek a legsúlyosabb visszaélésekre kell korlátoznia, és ha a tartalomszolgáltató bírósághoz fordul, akkor a szankciók végrehajtását az eljárás lezárásáig fel kell függeszteni.

- Meg kell változtatni a Médiatanács választására vonatkozó szabályokat, annak érdekében, hogy a testületben a politikai és társadalmi csoportok képviselete tisztességes módon biztosított legyen. A Médiatanács és elnöke túlhatalmát meg kell szüntetni, és a testületi tagok politikai semlegességét biztosítani kell.

- Ugyanezen elvek mentén meg kell változtatni a Közszolgálati Kuratórium tagjainak választására vonatkozó szabályokat, és „ajánlatos” csökkenteni a közmédia irányításának központosítottságát. Meg kell szüntetni a központosított hírszolgáltatást.

- Az állami hirdetéseket objektív és átlátható szabályok alapján kell elosztani.

- Ismét lehetővé kell tenni, hogy a kereskedelmi média fizetett – és ne csak ingyenes – választási hirdetéseket tehessen közzé.

Hát így dicsér a Velencei Bizottság. Ha valahonnan ismerősek ezek a kritikák, az nem a véletlen műve. Ugyanezeket mondjuk mi és sokan mások, nagyrészt már 2010 óta. Hiába csiszolgatta a Fidesz itt-ott a törvényt, ezek a kritikák semmit nem vesztettek az érvényességükből. Ha a demokratikus ellenzék kicsit is sejtené, mi végre ül a parlamentben, ezt az elemzést lobogtatva hatalmas szimbolikus győzelmet arathatna. A Velencei Bizottság ajánlásai egyértelművé teszik, hogy a médiatörvényeket teljesen le kell cserélni. Az ellenzék nélkül ma már nem lehet új médiatörvényt alkotni – persze elég a Jobbikkal megtalálni a közös hangot, de szimbolikus jelentősége annak a helyzetnek is lenne bőven –, és az ajánlások mentén elfogadott új szabályozás legalább a médiairányításban csökkentené a Fidesz monopol hatalmát. Ehhez képest nem rémlik, hogy bármely demokratikus ellenzéki párt magához ragadta volna a kezdeményezést.

Van néhány eleme az anyagnak, ami nagyon pontos helyismeretről tanúskodik. Az elemzés kimondja például, hogy a Médiatanács elnökének a köztársasági elnök általi kinevezése jelen formájában üres formalitás. Ha a miniszterelnök jelöltjét lényegében minden esetben ki kell neveznie, akkor a részvétele az eljárásban semmilyen garanciát nem jelent. A Médiatanács tagjainak jelölésénél a Bizottság javasolja a civil és szakmai szervezetek érdemi bevonását – az elemzés szerint a kötelező erő nélküli véleménynyilvánítás lehetősége nem ilyen –, és ehhez átlátható és tisztességes eljárásban javasolja kiválasztani a résztvevő civil szervezeteket. Kizáró ok a civil szervezet erős finanszírozási, szervezeti vagy egyéb kötődése a kormányzathoz vagy a Médiatanácshoz. Ez nem csak CÖF-öt érintheti, hanem akár a társszabályozásban résztvevő, és annak keretében a Médiatanács anyagi támogatását elfogadó szervezeteket is.

A Velencei Bizottság elemzése akkor is fontos megerősítés a médiatörvény minden bírálója számára, ha maradtak benne bosszantó hibák. Az újságírói források védelme valójában ma is úgy néz, ahogy a Bizottság elvárja, csak a jelek szerint senki nem adott a Bizottság szakértőinek kezébe egy büntetőeljárási törvényt. Teljesen világos, hogy a Bizottság nem értette meg a magyar közmédia-rendszer finomságait: nem látja az MTVA helyét a rendszerben, és nem érti, hogy az MTVA fölött – a Médiatanácson kívül – senki semmilyen kontrollt nem gyakorol. Az elemzés ugyan tartalmazza azt a nagyon fontos javaslatot, hogy az MTVA vezetőjét egy független testület jelölje, és a választási folyamatba a Médiatanácsnak ne legyen beleszólása, de azt a kérdést fel sem teszi, hogy egyáltalán mi szükség van az MTVA-ra.

Mértékesként különösen fájlalom, hogy az elemzés egyáltalán nem foglalkozik a frekvenciapályáztatás szabályozásának és gyakorlatának súlyos hiányosságaival. A frekvenciapályázatok a Médiatanács politikai elfogultságának legfontosabb bizonyítékai. Sokkal erősebbek a Velencei Bizottság érvelésénél, ami arra épül, hogy a Médiatanács tagjait „a médiaközösség ugyanazon politikai textúrához tartozónak tekinti”, illetve kétharmados többség mellett nagy volt a kockázata annak, hogy a jelölésnél a politikai szimpátia volt a meghatározó szempont. És végül az elemzésben szintén említett reklámadóval kapcsolatban is hiányolom annak a kérdésnek a felvetését, hogy egy évek óta súlyos válsággal küzdő médiapiacot terhelő bármely különadó, amely szükségszerűen tovább csökkenti a tartalomelőállításhoz rendelkezésre álló forrásokat, és tovább növeli a médiában kiszolgáltatottságát, nem veszélyezteti-e önmagában is a médiaszabadságot.

Mindez azonban a legkisebb mértékben sem csökkenti a Velencei Bizottság elemzésének jelentőségét, azt, hogy az újra lehetőséget teremtett a médiaszabadság helyzetének jelentős javítására. Nem a Bizottság hibája lesz, ha a jogi elemzés mögé nem kerül politikai akarat.

Nemcsak illiberális, instabil is

A napokban hozta nyilvánosságra a Freedom House a Nations in Transit 2015 című jelentését. Az elemzés a demokrácia állapotáról ad átfogó képet, és Magyarországot már nem sorolja a konszolidált demokráciák közé.

Megint csak a médiát érintő részekre koncentrálva: az elemzés szerint a médiára nehezedő politikai és gazdasági nyomás az elmúlt években súlyosan csorbította a sajtószabadságot. Az elmúlt időszak ügyeiből az elemzés kiemeli az Origo-ügyet, a diszkriminatív reklámadót, illetve az internet-adó tervét említi. De előkerül az újságírókra kötelező drogteszt ötlete és az MTVA hatalmának erősítése is.

A közéleti hírek visszaszorulása, öncenzúra, az állami reklámok torz elosztása, a Fidesz médiapiaci ámokfutása – a részletes elemzés kitér mindazokra a problémákra, amikre az elmúlt években a Mérték elemzései is rámutattak. A Freedom House többször utal arra, hogy 2010 előtt is komoly gondok voltak a médiarendszer működésével, de a Fidesz kormányzását mindenhez képest súlyos visszalépésnek tartja.

Sajtóelemzésből kormány-mosdatás

A harmadik dokumentum a médiaszabadság helyzetének elemzését viszont azzal kezdi, hogy „A Fidesz-kormány e területen is arra törekedett, hogy 2010-es választási sikerét kihasználva szakítson a múlttal és új, kiegyensúlyozottabb viszonyokat teremtsen”. Innen már sokfelé nem vezet út. De mi ez az elemzés? Nem más, mint egy elismert németországi think tank szervezet, a DGAP elemzése, amelynek címe Magyarország a médiában 2010-2014 – Kritikai észrevételek a sajtótudósítások kapcsán.

Az elemzés a német sajtótudósításokat elemezte, és azokkal szemben megfogalmazott valamiféle objektív igazságot. Nem csak a médiaszabadsággal, hanem a hatalmi ágak elválasztásától a választójogig, a korrupciótól a cigányság helyzetéig számos, a demokrácia működését alapjaiban érintő kérdéssel foglalkozott. Mindezek alapján arra jutott, hogy „Magyarország továbbra is egy szabad és demokratikus jogállam”, a német újságírók meg sok esetben tévednek és túlzásba esnek.

De a Médiatanácsról még ez az igen elnéző dokumentum is azt írja, hogy tagjai megválasztásánál a Fidesz soraiban „elsősorban arra törekedtek, hogy e pozíciókat a későbbi parlamenti ciklusokra is bebiztosítsák a saját embereikkel.”  Aztán mindezt azzal a nagyon ostoba érvvel mentegeti, hogy annak idején az ORTT is politikailag egyoldalú volt, ami – bármit is gondolunk az ORTT-ről – így nem igaz, másrészt sose értettem, hogy a visszafelé mutogatás miért is legitimálna mai bűnöket. Meg hát a szerzők szerint a Médiatanács nem is molesztálja a kormánykritikus médiát, esetleg a Klubrádiót, annak meg végül a bíróság adott igazat, úgyhogy nincs itt semmi baj.

Az elemzés az Origo esetét Lázár Jánossal a „kormánykritikus újságírás” „kiemelkedő példájaként” írja le, ami egészen beteg humorérzékről tanúskodik. A szerzők is érzik, hogy árnyalni kell a képet, ezért hozzáteszik:  „Az ugyanakkor már egy másik kérdés, hogy milyen összefüggés állt fenn ezen ügy és az Origo főszerkesztőjének későbbi menesztése között.” És hogy megint elvegyék az élét az egésznek, hozzáteszik: „A Lázár-ügyet a mai napig nem sikerült maradéktalanul tisztázni, feltűnő azonban, ahogy a magyar és a nemzetközi sajtó is azonnal a sajtószabadságot fenyegető veszélyt kiáltott, a részletek ismeretének hiányában is.” Sáling Gergő, Pethő András meg a többiek vessenek magukra.

A fideszes médiabirodalmak felvirágoztatását az elemzés azzal a közhellyel teszi zárójelbe, hogy a jobboldali médiumok „objektíven szemlélve is tetemes hátrányban” voltak a „szociálliberális erőtérrel” szemben. Az egész anyag, amely végig meg nevezett szakértőkre alapozza a következtetéseit, egyszerre tűnik politikailag betegesen korrektnek és éppen emiatt a milliószor elhasznált fideszes álérvekre alapozott kormány-mosdatásnak. Egyébként elég jól tükrözi az EU és benne Németország hozzáállását a magyar helyzethez: látjuk, hogy baj van, de meg tudjuk magyarázni.

És persze, megmagyarázunk mi is bármit. A Velencei Bizottság biztosan nem értette meg a magyar szabályozás finomságait, a Freedom House-ról tudjuk, hogy kicsoda, a DGAP-ról meg nem, és különben is olyan langyos szöveget hoztak össze, hogy az alapján mindenkinek igaza van. Végülis volt már itt sok hasonló kritika bármilyen következmények nélkül.



Az oldal tartalma nem minősül jogi tanácsadásnak.
Kérjük olvassa el a Jogi Fórum felhasználási feltételeit.