A jogállami forradalom történeti alkotmánya

2003. november 19. Dr. Majtényi László <>

Vannak országok, ahol állandó és élénk társadalmi eszmecsere zajlik az alkotmányról. Magyarország hosszú évekig egyike volt ezeknek az országoknak. Ennek régen vége van. Egyik (amúgy alkotmányjogász) kollégám a napokban azzal a kijelentéssel lepett meg, hogy neki aztán édes mindegy, hogy mi van és mi nincs az alkotmányban, ahogyan az sem érdekli, hogy a „vannak” és a „nincsnek” van-e bármi a jelentése.

(Eredetileg megjelent a Népszabadság nov. 15-i számában, másodközlés a szerzõ engedélyével.)

Mit tagadjam, nem vagyok nagyon lelkes híve az új alkotmány megírásának, sõt még az alkotmányozási folyamat elindításának sem, hiszen ahhoz – szerintem – túl fontos az országunk alkotmánya, hogy politikai kísérleteket végezzünk rajta vagy – ettõl aztán isten õrizzen – kultúrharc tárgya legyen. Márpedig attól tartok, a mostani alkotmányozásban ez utóbbi úgyszólván elkerülhetetlen.

Súlyok és ellensúlyok egyensúlya

Nem hiszem, hogy az új alkotmány, legyen bár szövege jó – persze azt is kétségesnek tartom, hogy a jelenlegi történelmi konstellációban a jó szöveg egyáltalán elõállhatna –, szóval, ha a jó szöveg létrejönne is, elõnyös hatással lenne arra a jelenlegi politikai elitek által folyton rongált értékre, amelyet a rendszerváltás történeti alkotmányának nevezek. Egyébként az elõadás címében használt fogalmat immár jó tíz éve használom, ami elég hosszú idõ, biztosan bele is szerettem kissé. Ugyanakkor nem vállalkozom meghatározás gyártására, a definíciókat nem is becsülöm olyan sokra, inkább értelmezni, de legalább bemutatni szeretném ezt a fogalmat: a jogállami forradalom történeti alkotmányát, igazolni, hogy van értelme; ha használom, nem valami kigondoltról, hanem valami létezõrõl beszélek. És hogy ez a létezõ védelemre érdemes. Hozzáteszem, miközben dicsérni fogom, nem idealizálom ezt az alkotmányt. Montesquieu-tõl megtanulhattuk – elmagyarázta vagy százszor –, minden alkotmány értéke viszonylagos, csakis máshoz, helyhez és idõhöz képest értékelt jóságáról beszélhetünk.

Elõször mégis számba venném, röviden persze, hogy mégis mi szól az alkotmányozás – talán még e rosszul idõzített, mert elkésett mostani mellett is –, hiszen belátom, vannak ilyen érvek. Majd kifejteném az ezzel kapcsolatos ellenvetéseimet. Nem kifejezetten analitikus módszerrel teszem mindezt, hanem megengedek magamnak egy sokkal szabadabb asszociációs elõadásmódot, ami a hallgatóság eddigi igénybevételét figyelembe véve biztosan nem indokolatlan.

Engem fõként Sajó András 1995-ben megjelent kötete, az Önkorlátozó hatalom gondolkodtatott el, amely mû számos megfontolásra érdemes érvet hoz fel az új alkotmány szükségessége mellett.

Sajó azt állította már 1995-ben, hogy a hatályos alkotmány sok szempontból elégtelen és veszélyes.

Egyik tétele szerint (ez szerencsére eleddig nem igazolódott be) a jelenlegi magyar alkotmányos szerkezetben az instabil parlament következménye mûködésképtelen kormányzat lehet. Most – ez persze csak a lehetséges alkotmányos pillanatok egyike – úgy látszik, a kevéspárti parlament bázisán minimális többséggel is stabil a kormányzat, legalábbis a kormányzás parlamenti oldalát tekintve (ha sokpárti lenne a minimális többség, más lenne a helyzet). Amennyiben pedig instabillá válna késõbb ez a kormányzat, annak nem parlamenti okai lesznek.

Sajó másik érve még inkább megfontolandó, ezzel ugyanis azt mondja, hogy szilárd parlamenti többség esetén pedig a kancellári diktatúra veszélye áll fenn. Én ezt a veszélyt a magam részérõl határozottan érzem, és azt gondolom, hogy a nem kívánatos személyi ambíciókon túl ez az alkotmányos elrendezésnek is következménye.

Mármost azt is figyelembe kell vennünk, milyen kitüntetett szerepe van a magyar alkotmányos rendszerben a súlyok és ellensúlyok olyannyira kívánatos egyensúlyi(?) állapotában az Alkotmánybíróságnak. Mert az egymással folyamatosan zajos nászban lévõ kormányzati és parlamenti hatalomnak ma egyetlen komoly ellensúlya van az alkotmányos szerkezetben: az Alkotmánybíróság. Ha kínos is errõl beszélni, mindenképpen érdemes meggondolnunk, hogy egy hanyatló színvonalú, csökkenõ tekintélyû alkotmánybíráskodás mellett vajon nem jelenhet-e meg különös erõvel a kancellári diktatúra fenyegetése. További veszélyt jelenthet az a kialakulóban lévõ szisztéma, amit nevezhetünk akár egykamarás kétpártrendszernek. Ha tehát adott az egykamarás parlament, akkor tényleg jó lenne azt néhány tépõfogtól megszabadítani. Kétségtelen, hogy a kétpárti demokrácia a magyar politikai elitek alkotmányos kultúráját tekintve közvetlen veszélyt jelenthet magára az alkotmányosságra. Így nagy tömegek egyszerûen képviselet nélkül maradnak, ami pedig rossz vért szül. A kétpártiság valódi értelme nálunk alakulhat úgy is, hogy legyen korlátozva a választás lehetõsége. Továbbá a kétpárti rendszer nagyon alkalmas arra, hogy a bulista hajlandóságú elitek kéz kezet mos alapon megegyezzenek és/vagy naponta beledöngöljék egymást az altalajba. A legnagyobb veszélyt pedig az jelenti, hogy a pártrendszer rossz kínálati piacára a társadalom – noha persze megtehetné – nem a kínálat racionális bõvítésének kikényszerítésével válaszol, hanem a parlamentarizmus elutasításával, ami új populista párt(ok) feltûnésével, megerõsödésével jár majd. Vannak tehát alkotmányos veszélyek, de azért ne vakítson el bennünket az alkotmány fénye, ezek a bajok alkotmányírással kevéssé gyógyíthatóak. Bölcsebb, ha nem túlozzuk el az alkotmány szavainak szerepét. Tehát még a jó alkotmányos megoldások is ritkán oldanak meg politikai természetû nehézségeket.

  • kapcsolódó anyagok
ALKOTMÁNYJOG
ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁS